El tudnád képzelni, hogy megjelenik egy néhány főből álló társulat a nappalidban és eljátszik egy Ibsen-darabot? Ha a Dollár Papa Gyermekei társulatot megkéred, pont ez fog történni. A 2009-ben alakult független társulat feltűnik a Trafóban és a Je Suis Belle showroomjában is, de már megalakulásuk óta építik a Magyarországon még kevésbé ismert nappaliszínház kultúráját. De más miatt is kitűnnek a magyar színházi közegből. Kollaborációk a magyar divattal, improvizációnak ható nyíltság és igazi testközelség a közönséggel. A Dollár Papa Gyermekei egyik alapítójával és színészével, Ördög Tamással beszélgettünk.
Mi a társulat története? Hogy alakult meg a Dollár Papa Gyermekei?
Ördög Tamás: 2009-ben alapítottuk meg Kiss-Végh Emőkével, akivel osztálytársak voltunk a Kaposvári Egyetemen. Azt már a színész szak alatt tudtuk, hogy alkotóként is szeretnénk magunkat megfogalmazni és önállóan előadásokat létrehozni.
Immár 2009 óta van jelen a társulat, holott a hasonló kisebb szerveződések 1-2 év alatt kihunynak. Mi lehet az oka annak, hogy ti együtt maradtatok? A közös célok vagy inkább a barátság?
Ö.T.: Nagyon hasonló az ízlésünk, talán ez a legfontosabb, így nem okoz különösebb gondot egy nagy döntés meghozatala. Egyrészt szabadúszó színészek vagyunk mind a ketten, a Dollár Papával azonban tényleg olyan színházat csinálhatunk, amilyet csak szeretnénk. Minden előadásunk az emberről és az emberi kapcsolatokról szól, intim, nagyon közvetlen módon. Másrészt minden munkánkba hívunk meg vendégeket, olyan színészeket, akikkel nagyon jó együtt dolgozni. Láng Annamari, Sárosdi Lilla, Urbanovits Kriszta, Terhes Sándor, Tóth Máté és Erdős Bence mind ilyenek. És nagyon fontos, hogy minden munkánk együttműködéseknek köszönhetően jött és jön létre, akár a Trafóval, akár a Je Suis Belle-lel.
Honnan jött a lakásszínház ötlete? Külföldről vagy saját ötlet volt?
Ö.T.: Az a forma, hogy mi házhoz megyünk, tehát bárki megrendelheti az egyik előadásunkat az otthonába, saját ötlet volt. A lakásszínháznak amúgy elég erős hagyományai vannak itthon, de más formában.
Mennyi idő alatt érett be az Ibsent a nappalimba! (Hedda Gabler)? Nem félnek az emberek idegeneket beengedni a lakásukba, akik ráadásul a bútoraikat is használják?
Ö.T.: A lakást lakásként használjuk, de semmit nem rendezünk át, csak fél órával korábban érkezünk. Az, hogy az ember idegeneket enged be a lakásába, nagy vállalás, egyfajta bizalmi helyzet, de az a tapasztalatunk, hogy emlékezetes és egyedi élményben van a nézőknek része. Szájról szájra terjed az előadás híre, már több, mint 140 lakásban voltunk.
Lakásokon kívül nagyon sok más helyszínen is játszotok. A Trafó kőszínház jelleget ad, de láthatóak vagytok showroomban is. Melyik milyen pluszt ad egy darabnak vagy a színészeknek?
Ö.T.: Emőke a Je Suis Belle showroomjában játssza a Bovary Emma című monodrámáját, a Trafóban pedig az emeleti Stúdióban játsszuk a Család trilógiánkat. Az összes térben közös, hogy nagyon intim hangvételű előadásokat tudunk létrehozni. A nézők karnyújtásnyira ülnek tőlünk. Nem interaktívak az előadásaink, de mégsem tudják kivonni magukat, egyszerűen jelen vannak.
Említetted, hogy szó szerint karnyújtásnyira kerültök a közönséghez. Mennyire teszi ez nehézzé a színész munkáját?
Ö.T.: Színészként egyszerűen képtelenség hazudni ilyen közelségben. Mindennek valódinak kell lennie, vagy legalábbis szinte annak.
A kritikák minden esetben kiemelik a társulat hajlandóságát az improvizációra. Ez inkább a tiétek vagy inkább a lakásszínház sajátja?
Ö.T.: Sokszor hiszik improvizációnak az előadásainkat, pedig mi Ibsent, Strindberget és Flaubert-t játszunk. Nagyobb szabadsággal és több teret hagyva a spontaneitásnak, de azért nagyrészt minden rögzített.
Az egyértelmű a 140 előadásból, hogy a közönségnek tetszik a koncepció, de mit szól a szakma a lakásszínházhoz?
Ö.T.: Szerencsére a közönség és a szakma is szereti az előadásainkat. Egyre inkább bekerülünk a köztudatba, de ez egy nagyon hosszú folyamat. Nem a gyors sikert keressük, a kitartó keresésben hiszünk.
Humen: A színházi szakma egy kicsit zaklatott közeg manapság. Politika, kultúrapolitika, támogatottság. Védett burokban vagytok kicsit ebben a társulatban?
Ö.T.: Mindenkinek a saját felelőssége és döntése, hogy művészként milyen formában gondolkozik, mennyire szolgáltatja ki magát a körülményeknek. Azt látom, hogy a generációm szerencsére már kicsit elmozdult, és nem csak az államban látja a jövőjét.
Milyennek látod a mai magyar feltörekvő művészgenerációt?
Ö.T.: Sokkal több nyitottságra lenne szükség, nem látjuk és nem ismerjük egymást eléggé
Honnan jött a Család trilógia ihlete, ötlete? Miért pont a család lett a fő téma?
Ö.T.: Leginkább az emberi kapcsolatok foglalkoztatnak, a párkapcsolati nehézségek, az együttélés kérdései és lehetőségei, a változó nemi szerepek és sztereotípiák.
A showroomos fellépés mellett már a magyar divatmárka, a Je Suis Belle ruhája is látható a Gyermekben. Terveztek további együttműködéseket a magyar divatszakma szerepelőivel?
Ö.T.: A Je Suis Belle-lel midnenképp. A Bovary Emma kapcsán olyan jó barátság alakult ki köztünk, amit az ember el sem tud képzelni egy együttműködés elején.
Mit láthatunk tőletek a jövőben?
Ö.T.: A Trafóban új bemutatónk lesz és mindenképp szeretnénk egy, a Bovary Emmához hasonló előadást létrehozni nem színházi közegben. Az érzelmektől a test irányába szeretnénk elmozdulni.
Szerző: Kanicsár Ádám András
