Kultúra

Rejtett meleg szerelmi szál a Holt költők társaságában

Neil és Todd – Több mint barátság?

fotó: Buena Vista Pictures

A Holt költők társasága valószínűleg sokak számára meghatározó filmélmény. Peter Weir rendezését, amely Tom Schulman Oscar-díjas forgatókönyve alapján készült, 1989-ben mutatták be a mozik. A film alapján írta N. H. Kleinbaum az azonos című regényét. A történet számos színpadi adaptációt is inspirált, legutóbb az Átriumban mutatták be a darabot.

A Welton Akadémia növendékeinek és modern nézeteket valló tanáruknak, John Keatingnek az 1959-ben játszódó történetét több perspektívából is szemlélhetjük. A film és a regény is megmutatja a konzervatív és szabadelvű világ küzdelmét, a Keatingben megjelenő apafigura szerepét, a merev, konzervatív iskolai körülmények között kialakult bajtársiasságot, a diákkori barátságot és szerelmet. Ez utóbbit legjellemzőbben egy fiú-lány kapcsolatban láthatjuk, de ha egy kicsit érzékenyebb szemüvegen keresztül vizsgáljuk a történetet, akkor a két főszereplő srác, Neil Perry és Todd Anderson viszonyát többnek is gondolhatjuk egy barátságnál. A kettejük között kialakult vonzalom a filmben is megjelenik (bár ennek ábrázolása 1989-ben valószínűleg nem lehetett túl nyílt), Kleinbaum könyvében pedig bőven van utalás erre, ahogy az Átrium színpadi adaptációjában is.

Hogy mennyire valós a történetnek ez a dimenziója, arra talán az alkotók (a rendező és a forgatókönyvíró) tudnának választ adni. Egy interjúban a főszereplő Neil Perryt alakító Robert Sean Leonard arról vallott, hogy a történet és a fiúk közötti kapcsolat összetettségében ez is benne lehet. Számos tanulmány született a témában, több vélemény jelent meg a kérdésről, most Kleinbaum regényéből származó idézetekkel (ezek Feleki Ingrid fordításai) biztatjuk az olvasót a témában való elmerengésre.

Mindenekelőtt a két fiú személyiségét és annak változását érdemes megvizsgálni. Neil Perry ambiciózus fiatalember, aki népszerű diáktársai körében, és eredményeit tanárai is elismerik. Szülei (főleg édesapja) orvosnak szánják, azonban Neil (miután Keating hatására végre meri saját magát is megismerni, ami felér egy coming outtal) színész szeretne lenni. Személyiségének finomsága a művészetek iránti rajongásban jelenik meg és nem a rideg természettudományok kutatásában. Erről így vall Keatingnek, miután édesapja megtiltja neki a Szentivánéji álomban való fellépést:

„– Az apám nem akarja, hogy szerepeljek holnap a Henley Hallban a darabban. De én arra gondolok, hogy Carpe diem meg minden… és amúgy is úgy érzem magam, mint egy börtönben! Színész szeretnék lenni, Mr. Keating! Mindenem a színpad. Persze meg tudom érteni az apám álláspontját is. Mi nem vagyunk olyan gazdagok, mint Charlie szülei… De hát ő eltervezte már az egész életemet anélkül, hogy megkérdezte volna, mihez van kedvem.
– És beszélt már erről az édesapjának is? – kérdezte Keating. – Mármint a színpad iránti vonzalmáról?
– Tréfál velem? Kinyírna!
– Tehát szerepet játszik előtte is, igaz? – jegyezte meg halkan a tanár. Neil még mindig izgatottan járkált fel-alá, Keating követte a szemével. – Bármily hihetetlen is a maga számára, kedves Neil, feltétlenül beszélnie kell az édesapjával, és meg kell értetnie vele, ki is a fia voltaképpen.
– De hát már előre tudom, mit fog mondani. Hogy a színészkedés csupán múló szeszély nálam, és a művészvilág frivol, felejtsem el. Ecseteli, mi mindent várnak tőlem, és ne is gondoljak erre többet, »saját érdekemben«.”

Todd Anderson bátortalan, gátlásos fiú, aki folyamatosan sikeres bátyja mögött kullog. Így beszél erről a regényben: „– Amikor még kicsi voltam – folytatta Todd –, úgy gondoltam, hogy a szülők automatikusan szeretik a gyerekeiket. Ezt mesélték nekem a tanárok. Ezt olvastam a könyvekben, amiket a kezembe adtak. Na igen, az lehet, hogy a bátyámat szeretik a szüleim, de engem sohasem szerettek.” Todd önbizalma akkor kezd megerősödni, miután Neil és Keating hatására meg tud nyílni saját maga előtt is.

A két fiú találkozása mindkettőjük számára szerencsés, a kötődés közöttük egyből érződik – már az első pillanattól fogva: „Ahogy a campuson keresztül a diákszállás felé baktattak, odalépett Toddhoz Neil Perry, és kezet nyújtott neki. – Úgy hallottam, szobatársak leszünk – mondta. – Neil Perry vagyok. – Todd Anderson – válaszolta halkan a másik. Elfogódottan hallgatva haladtak tovább.” Todd megnyílása, „coming outja” akkor következik be, amikor Keating házi feladatát nem készíti el, nem ír verset, és ennek hatására a tanár sajátos módon hozza ki belőle költői vallomását. Ezzel Neil csodálatát is kivívja: „Todd még sokáig állt ott némán. Aztán hozzálépett Keating. – Ez varázslat volt, Mr. Anderson. Sohase felejtse el! Neil elsőként csapta össze a kezét. Majd a többiek is követték példáját. Todd mély lélegzetet vett, a mosolya először tűnt bizakodónak. – Köszönöm, uram – mondta, és a helyére ment. Tanítás után Neil kézen fogta Toddot. – Mindig is tudtam, hogy ez megvan benned – mondta mosolyogva. – Csodálatos voltál. Hát akkor… találkozunk ma délután. – Kösz, Neil – Todd még mindig szélesen mosolygott. – Hát akkor… délután!” Neil és Todd között egy alkalommal a lányokról is esik szó, de ez a beszélgetés is inkább Todd Neil iránti rajongását igazolja: „– Gyere el a próbákra! Még mindig szükség van segítségre a világításhoz meg a kulisszatologatásnál. – Kösz, nem hiszem. – Lányok is vannak – csalogatta társát kobold módjára Neil. – Az, aki Hermiát játssza, igazán belevaló! – Elmegyek majd az előadásra – ígérte Todd.” Amiről így ír Kleinbaum: „Megkezdődött az előadás. Neil homlokán virágkoszorú díszelgett. Ez volt élete első nagy szerepe: Puck. A Holt Költők Társasága harsány üdvrivalgással fogadta. Neil riadtan fürkészte a közönséget. Todd az angol babona szerint összekulcsolta ujjait, úgy szorított neki.” Ismert, hogy a két fiú ezen az estén találkozott utoljára.

A legszívbemarkolóbb és a veszteséget legjobban kifejező rész az, amikor Todd értesül Neil haláláról:

„– Todd – szólalt meg Charlie. – Neil halott. Agyonlőtte magát.
Todd körül forogni kezdett a világ.
– Atyaisten! – jajveszékelte. – Ó, Neil! – Kiugrott az ágyból, és a folyosón üvöltve rohant a mosdó felé. Befordult a vécébe, letérdelt a kagyló elé, és okádni kezdett, okádni, egészen addig, amíg úgy érezte, kiköpi már a lelkét. Barátai kínosan feszengve, tehetetlenül várakoztak a fülke előtt.
Aztán arcát törölgetve kilépett Todd. Özönlöttek a könnyei. A mosdóhelyiségben még téblábolt egy darabig.
– Meg kell mondani, hogy az apja volt! Neil sohasem tett volna ilyet! Ahhoz túlságosan szerette az életet!
– Csak nem gondolod komolyan, hogy az apja… – szakította félbe Knox.
– Nem a revolverrel! – üvöltötte Todd. – De a rohadt életbe, ha nem is az ő kezében volt a fegyver, akkor is… – Todd olyan hangosan zokogott, hogy az utolsó szavakat már nem is lehetett érteni. Végül sikerült visszanyernie önuralmát. – Még ha nem is Mr. Perry lőtt – mondta higgadtan –, akkor is ő nyírta ki. Jobb, ha ezt tudja mindenki. – Végigrohant a folyosón, berohant a termekbe, és fájdalomtól elcsukló hangon kiabálta: – Neil! Neil! – A falnak támaszkodott, megint erőt vett rajta a zokogás. Lassan csúszott lefelé, míg aztán a kövön kötött ki. Ekkor társai jobbnak látták, ha magára hagyják, hogy kibőgje bánatát.”

A történet végére tragikussá vált mindkét fiú élete. A merev és ellentmondást nem tűrő szabályok nem engedték kibontakozni őket, nem nyílhatott ki személyiségük teljesen – egymás előtt sem. Ha Neil halála el is tudott érni valamit Todd önbizalmának erősödésében, saját magának felvállalásában, az csak hatalmas veszteség árán valósulhatott meg.

A filmben és a regényben számtalan költemény, idézet (a meleg Walt Whitmantől különösen sok) szól arról, hogy merjünk önmagunk lenni, hiszen egyszer élünk. Ilyen az a vers is, amelyet maga Todd írt:

„A holnapról ábrándozunk, de a holnap
várat magára.
Dicsőségről, amit nem is igazán
kívánunk.
Az új napra várunk, holott
már régóta itt van ez az új nap.
Menekülnénk a csata elől, amelyet
mégis meg kell vívni.

És mi még mindig csak alszunk,
és imádkozunk,
és félünk…

Halljuk a szót, de
nem ügyelünk a hangra.
Áhítjuk a jövőt, de
a jövő nem más, mint
tervek és tervek.
Bölcs tanácsokról álmodozunk,
amelyeket aztán nem követünk.
Megváltásért esdeklünk, holott
a megváltás a kezünkben van.

És mi még mindig csak alszunk,
és imádkozunk,
és félünk…

És mi még mindig csak alszunk.”

 

Molnár Zoltán

hirdetés

Kapcsolódó cikkek

'Fel a tetejéhez' gomb
buy ivermectin online how to get ivermectin