A megcsalás traumája után a változás gyógyító erejéről. Önmagad szűrőjén kell átengedned a változást. Ha ez megtörténik, ha képes vagy felismerni, elhinni, magadhoz ölelni, akkor elkezdhetsz dolgozni vele. Erről a pontról lehet továbblépni, kifelé indulni az egzisztenciális válságból, figyelni az iránytűre, ami benned van. A test jelez, ha valami nem jó. Az idő túlnyomó többségében azonban igencsak kevés jelentést tulajdonítunk neki. Nem vesszük észre az intő jeleket, mert nem látunk át az arcunk elé vont szöveten. A tagadás az, ami irányítani kezd bennünket. Kikapcsol a jelenből és a múltból, leszakít önmagunkról, támadja a teljes identitást.
A fájdalom lehet maga a szabadság. Mert ami fáj, azzal tudunk dolgozni. És amikor hazudnak nekünk, amikor belekényszerítenek a rendszerbe, a hazugságéba, a fájdalom lehet a saját belső valóságunk kormánya. Kitép a hipnózisból, amiben a másik benne tart. És ekkor dönthetünk, elhelyezkedünk a másik hazugságán kívül, vagy belesimulunk, továbbra is fenntartva azt. A teljes lenullázás, a sokk után talán kényelmes ott folytatni, ahol abbamaradt, annyira lenyomni a felhasadt igazságot, hogy lehető legkevésbé sebezzen.
Őt nem ilyennek ismertük, mondjuk magunknak, és elhisszük. Továbbindulunk a feldolgozatlan traumából, ami közben alattomosan végzi pusztító munkáját, mert a realitásban nem látjuk át és nem dolgozunk vele. Ki kell mondanunk, ami fáj. Igen, ezt tette velünk. Gátlástalanul figyelmen kívül hagyta, mivel okoz sérelmet. Amikor nem voltunk ott, nem vett rólunk tudomást. Lekapcsolt bennünket magában, akár egy villanyt, és onnantól egyedül az ő sötét valósága létezett. Ez ő, és ezen túl létezel te, hús-vér valódban, sebzett lélekkel, a hazugság gyötörte fizika állapotban, de lélegzel. Hiába telít el, hiába rengeti meg a világodat, saját megmentőddé válhatsz. A kulcs abban rejlik, hogy belefekszel az áldozatszerepbe és ott maradsz, vagy a fájdalmat áteresztve magadon hagyod, hogy megtisztulj, és kirajzolhass egy másfajta jövőképet, amiben nem ő az origó.
Kegyetlen igazság, de nem a traumatizáló fog meggyógyítani, és a legtöbb esetben őszinte bűnbocsánatra sem várhatunk. Ha ehhez kötjük a felépülést, beleragadunk a kínba, ami betonként köt meg körülöttünk. A felépüléshez a belső függetlenedést is el kell indítani, ami hosszú, viszontagságos út. Nem egyik napról a másikra történik, ahogy a traumatizáló elhagyása sem. Azon túl, amit tett, azt elkendőzve, arról nem beszélve, a bizalomvesztés ellenére is érezhetjük azt a biztonságot, ami mindvégig megtartott minket mellette.
Évek esetén ez olyannyira erős lehet, hogy többszöri traumatizáció esetén is kitartunk mellette, belerántjuk magunkat a tagadás nyújtotta önvédelembe, ami egy hamis önsegítő mechanizmus. Időszakosan ugyan úgy érezhetjük, jót tesz, azonban egy újabb hazugság estén dől a rendszer, és a nyers valóság a húsúnkba vág. Újra. És újra. És újra.
Természetesen dönthetünk úgy, hogy maradunk. Ahhoz, hogy ne szedjen szét, ne pusztítson el a másikkal való együttélés, és ne destruktívan működjön tovább, azonnali változtatásra van szükség. Tiszta kommunikációra, amibe a valóságtagadás egyetlen formája sem fér bele. Tehát elmondjuk, hogyan érzünk, mit szeretnénk. Aztán elmondja a másik is, hogyan érez, mit szeretne. Hiszen többféle kapcsolattípus létezik, a hiba legtöbbször abban rejlik, hogy az emberek nem mernek őszintén beszélni a vágyaikról. Ezután jön a kritikus pont, ami alatt felmérjük, hogy fenntartható-e ez így, a társunk partner-e a változásban. Mennyire rendeződik vissza rendszerbe, amit működtetett? Képes-e erőfeszítést hozni azért, hogy ne csak neki legyen jó, hanem fennálljon az a szimmetria, ami szükséges az egészséges társkapcsolathoz? Mi hogyan dolgozunk azért, hogy működjön?
Amikor új határokat húzunk meg, olyan, mintha egy másik országban találnánk magunkat. Kicsit idegen, kicsit szokatlan és feltérképezetlen. Ha kettőtök „szerződése” arról szól, hogy nyitottan folytatjátok, de kötődtök egymáshoz, hogy együtt jól vagytok, de valamiért nem működtethető a monogám társkapcsolat (ugyanekkor az elválás sem vágyott), pontosan meg kell határozni, meddig mehettek el. Kompromisszumot kell kötni, ami után ugyanúgy nincs helye a hazugság egyetlen formájának sem, mint előtte. Ha valamelyiketek már akkor tudja, hogy abba ő bele fog halni, akkor magát kell mentenie, mert a másik ilyen mélységeiben nem megváltoztatható. Tiltással az ellenkezője érhető el. A tiltás ebben az esetben birtoklás, ami hosszútávon leépít. Természetesen nem az a tiltás, amikor azt mondod a párodnak, hogy kérlek, tartsd tiszteletben a határaimat vagy tudod, legutóbb is mi történt, nem biztos, hogy jó ötlet találkozni vele, mert attól félek, megismétlődik, és akkor inkább mondd, hogy vele szeretnél lenni, csak ne sebezz.
A tiltás valójában az, amikor indokolatlanul gátolod, hogy a párod a barátaival találkozzon, amikor kontrollálod, amikor megfosztod az autonómiájától és teljes egészében magadénak akarod tudni, amikor engedélyt kell kérnie, hogy elmenjen bevásárolni vagy megrendeljen valamit, amikor gazdaságilag a markodban tartod, és érzelmileg kizsigereled, mert belobbantja benned az indulatot, hogy ő lehet önálló lény is, nélküled. A birtoklás a legbelső identitást számolja fel, lenulláz, elveszi az önmagadba vetett hitet, azt hiszed, semmire nem vagy képes nélküle.
A változás útjára tehát vagy egyedül lépsz, vagy vele közösen, ami egy újabb szint, ahol meg kell dolgozni a korábbi kudarcot, és bizonyítani, hogy mindketten partnerek vagytok benne. Mert a változás gyógyító erő.
Papp Attila
