„Lélekkel és nem begyakorolt mozdulatokkal érintjük meg egymást”
Izgalmas és különleges kortárs táncos produkció van készülőben: december 17-én debütál a P.P.Pasoliniproject a PR-Evolution Dance Company, a Pécsi Balett, a GG Tánc Eger, a Miskolci Balett és a Nemzeti Táncszínház együttműködésében. A darab kulisszatitkairól, a végső pillanattal való elszámolásról és tabudöntögetésről beszélgettünk a rendezővel, Szemán Bélával és az egyik főszereplővel, Maurer Milánnal.
Humen: Úgy tudom, régóta foglalkozol Pasolinivel: 2000-ben a Budapesti Tavaszi Fesztivál Pasolini-emlékhetének főszervezője voltál, azóta számos hozzá kapcsolódó eseményt kezdeményeztél és bonyolítottál le. Mi köt hozzá ennyire?
Szemán Béla: Ez egy furcsa perverzió (nevet). 1972-ben, amikor meghalt, tizenkét éves voltam. Magyarországon meglehetősen népszerű volt a 60-as, 70-es években, de nemcsak itthon, hanem világszerte nagy visszhangot vert hirtelen és tisztázatlan halála. Mint koravén, Nietzschét olvasó kölyök figyeltem fel arra, hogy itt valami nem stimmel, így elkezdtem kutatni róla. Meghatározó volt kiskamaszként szembesülni az elmúlással, még specifikusabban azzal, hogy lám, egy nagy ember is meghalhat… A sors igazságtalanságának tartom, hogy kortársam volt és mégsem volt az, hogy nem ismerhettem, nem hallhattam. Az egész művész-életemet meghatározta, ezért érzem úgy, hogy erre a negyvenedik évfordulóra tartozom neki ennyivel. Egyébként jövőre éppen annyi idős leszek, mint ő a halálakor.
H: Hogyan és mit mondasz el róla a darabban? Narrálod az életét, esetleg töredékes pillanatokat villantasz fel belőle?
SZB: Távol álljon tőlem, hogy egy képeskönyvet mutogassak, nem egy tudományos-ismeretterjesztő előadást akartam létrehozni. Stációszerűen, emocionálisan mutatunk meg mozzanatokat az életéből – olyanokat, amelyek szerintem számára meghatározóak voltak és amelyek számomra meghatározóak belőle – a halála pillanatától, a gyilkosság éjszakájától kezdődően. Ezzel a jelenettel indítunk és ezzel is zárunk. Tulajdonképpen egyetlen nagy flashback lesz az egész, olyanformán, mint amikor közvetlenül a halál előtt, az utolsó csapás percében lepereg előttünk az életünk.
H: Hogyan mutatod meg a karakterét?
SZB: Hogy ne legyen egyszerű dolga a nézőknek, egy Pasolini helyett három lesz a színpadon. A koncepcióm szerint ugyanis ahhoz, hogy egy embert igazán meg tudjak mutatni, összetettségében, a maga teljességében kell láttatnom. Pasolini egyik énje (Szakály György) az, amelyik a halála pillanatában összegez, visszanéz, érzelemmentesen, tisztán látja elmúlt életét. Egy másik a szenvedélytől, szexualitástól, érzelmektől vezérelt (Maurer Milán), a harmadik pedig (Somhegyi György) a filozofáló, lírai, érvelő. Rajtuk kívül mindenki más változik.
H: Milyen számodra színész-rendezőként a koreográfussal, Nemes Zsófival dolgozni? Könnyen megértettétek, mit akar a másik?
SZB: Zsófival, aki kiváló koreográfus és nem mellesleg a PR-Evolution Dance Company vezetője, az első pillanattól kezdve együtt gondolkoztunk. A produkció sajátos műfajából adódóan – amelyet szándékosan nem akartam sem színdarabként, sem tisztán táncszínházi előadásként definiálni – nagyon izgalmas, ugyanakkor egyikünk számára sem könnyű a közös munka. Neki nehéz úgy a saját nyelvén beszélnie, hogy az én mondataimat kell mondania és formába öntenie, nekem pedig azért furcsa, mert ennyi táncossal, akik a testükkel beszélnek, még nem dolgoztam. Átformálni – kvázi lefordítani – gesztusokká, mozdulatokká, amit én szavakkal tudok elmondani, úgy, hogy a jelentés minél pontosabban tevődjön át, igazi kihívás.
H: Mennyire volt erős az elképzelésed arról, hogy melyik szerepre kit választasz?
SZB: Minden szereplő esetében rendkívül erős volt. Milánt, aki nemrég szerződött haza Augsburgból, Kozma Attila, a Miskolci Balett művészeti vezetője ajánlotta. Mondta, nézzem meg a fotóit. Már pusztán a képek alapján volt egy határozott impresszióm róla, amikor pedig személyesen is találkoztunk, nagyjából a harmadik percben biztos voltam benne, hogy rá van szükség. Nagyon harmonikusan dolgoznak össze a két Gyurival, jó nézni, ahogy három, más szakmai közegből érkező, más nyelven beszélő, más generációhoz tartozó művész ennyire remekül működik együtt. De egy másik példa: ha Zarnóczai Gizi nem vállalta volna a felkérést, valószínűleg nem lett volna ennyire hangsúlyos a Pasolini életében amúgy kulcsfiguraként jelenlévő anya. Olyan művészeket választottam ki, akikről tudtam, hogy az a bizonyos karakter megvan bennük, tudtam, hogy hozzáteszik majd a magukét, adott esetben velem is megküzdve. De éppen ettől lesz önazonos.
H: Milán, mi vezetett arra, hogy hazajöjj az augsburgi balettől?
Maurer Milán: A balettiskolát Pécsen kezdtem, de az utolsó évemet már Augsburgban végeztem el, rövid időn belül az ottani társulat tagja lettem. A kintlét fizikailag és lelkileg is megerőltető volt, vágytam arra, hogy kicsit itthon legyek. Továbbra is külföldön képzelem el a karrierépítést, de néhány évet még szeretnék adni magamnak az „elköteleződés” előtt, hagyom, hadd jöjjenek a lehetőségek.
H: Volt olyan korábbi szereped, amelyből Pasolinihez is tudtál meríteni?
MM: Ehhez hasonló nem volt, éppen ezért a karaktert csak magamból tudom felépíteni. Miközben készültem, rájöttem, hogy jó pár tulajdonságunkban – és nem csak a külsőkben – hasonlítunk. Részben egyébként azért is jöttem el Németországból, mert nem kaptam olyan szerepeket, amelyekben igazán el lehetett volna mélyülni. Ritkán tudtam beleélni magam a táncba, mindig nagyon feszülten kellett koncentrálnunk. A nyugati előadásokban egyébként, főleg a kisebb színházakban, a giccs dominál; a repertoárt jól bejáratott sablonokból rakják össze, amelyekből a lehető legtöbb előadást lehet kinyomni és a lehető legszélesebb nézői rétegnek szólnak. Nem véletlenül éreztem azt, hogy bábu vagyok egy gyári futószalagon.
H: Itthon, ebben az alkotói közegben most jól érzed magad?
MM: Igen, főleg mert itt figyelünk egymás lelkére. Szakmailag sem az történik, hogy magunkban számolunk egymás után és azon görcsölünk, hogy el ne rontsuk a lépést, hanem hagyjuk, hadd fusson velünk, hadd hasson ránk a darab. Az a cél, hogy lélekkel és ne begyakorolt mozdulatokkal érintsük meg egymást.
H: Számíthatunk-e tabudöntögetésre? Pasolinivel – az életével, a munkásságával – kapcsolatban gyakran hallani ezt.
SZB: Színpadi megjelenítésében és szövegében is tabudöntögető előadás lesz, nem véletlenül húztuk meg a 18-as korhatárt. A szövegrészleteket egyébként az utolsó betűig Pasolini munkáiból – darabjaiból, prózájából, költészetéből, nyilatkozataiból – válogattuk ki Csantavéri Júlia és Pintér Judit fordítók segítségével. Más lesz ez az előadás, mint amilyet a táncszínház közönsége megszokott, ezt már az alcíme – „testjáték” – is jelzi.
H: Ha már a tabuknál tartunk: Pasolini köztudottan és vállaltan homoszexuális volt. Ezt mennyire építetted bele az előadásba?
SZB: Abszolút jelen van benne. Szerintem vele kapcsolatban ez a téma megkerülhetetlen, még ha nem is a legfontosabb, ami róla elmondható. Rögtön az elején, nagyon hamar van rá szöveg is, jelenet is. Saját homoszexualitásának megéléséről és egyáltalán a homoszexualitásról rendkívül vegytisztán írt.
Pasolini makacsul követte a hitét, a vágyait, még úgy is, hogy tudta jól, hová vezetnek. Nem számítottak a Mussolini-korszak, a fasizmus, a háború kényszerei, a kultúra elnyomása, majd a hirtelen jött részegítő szabadság visszásságai – végig meg akarta őrizni és képviselni önmagát. És bár sem a téma, sem a megjelenítés nem egy délutáni matiné, folyamatosan kerestük a humor villanásait, az életnek azt a csodáját, amitől néha a leglehetetlenebb, legőrültebb helyzetekben is képesek vagyunk nevetni.
Szerző: Niki
