Hol voltál? Kivel találkoztál? Tetszem még neked? Ilyen és ehhez hasonló kérdések többször elhangzanak egy párkapcsolatban, ha nem kimondva, hát kimondatlanul. Bevallhatjuk, szinte mind voltunk már olyan helyzetben, hogy szinte felemésztett a féltékenység, vagy egyszerűen csak magunkban nem bíztunk annyira, hogy elhiggyük: párunk valóban csak minket akar. Az akár önmagunkba vetett bizalmatlanság paranoiákat szül, a paranoiák pedig a másikkal szemben is bizalmatlanná tesznek.
Úgy vélem, alapvetően egészséges önbizalommal rendelkezem, ám ha mélyebben tükörbe nézek, rájövök: nem véletlenül járok edzőterembe és kérdőjelezem meg nem egyszer a párom irántam táplált érzelmeit. A kétségeimen kicsit sem könnyít az, ha megfordul más után az utcán, vagy a velem töltött ideje jó részében a telefonját bújja, amelyen időközönként felvillan egy-egy szívecske, feltűnik egy-egy applikáció, vagy felugrik egy „hiányzol” szövegű rövid, tömör üzenet. Igen, én is tudom, hogy mindez mit sejtet, de mi van akkor, ha minderre halálbiztos magyarázatot tud adni, a „hiányzol” üzenetről pedig kiderül: egy régi jóbarátja küldte?
Az ember akarva-akaratlanul kombinálni kezd, pláne, ha önmagában sem teljesen biztos. Ha ismeri a párja előéletét, és ha azt érzi: szerelme nem kívánja már úgy, mint a kapcsolat legelején. Ilyenkor általában három dolog közül választhatunk: megbeszéljük, nyomozni kezdünk, vagy szakítunk. Utóbbi praktikus lehet akkor, ha a körénk felhúzott falat meg sem akarjuk próbálni lebontani. A nyomozás hasznos lehet, ha nem akarjuk, hogy hisztis, kombináló picsának nézzenek minket, ám egy nyugodt hangnemű, érzelmi síkra terelt beszélgetés egy felnőtt kapcsolatban a legjobb megoldásként szolgálhat. Bárhogyan is döntünk azonban, mindegyik választás újabb paranoiát szülhet: ha beszélünk az aggályainkról, amelyek lehet, hogy valóban megalapozottak, azzal felhívhatjuk rá a másik figyelmét, hogy nem elég elővigyázatos, így a beszélgetés után sokkal körültekintőbben járhat el. Ha nyomozunk, lebukhatunk, vagy olyan szituációba keveredhetünk, ami végül minket tesz gyanússá. Ha szakítunk, akkor pedig mindent felégetünk magunk mögött, és azzal a gondolattal kell nap mint nap álomra hajtani a fejünket, hogy mi lett volna, ha?
Ilyenkor a legjobb, ha mérlegeljük a lehetőségeket, kikérjük néhány barátunk véleményét, és a megérzéseinkre hagyatkozunk. Bíznunk kell benne, hogy a párunk azért választott minket, mert velünk akar lenni, egy őszinte párkapcsolat alapja pedig a kommunikáció. Így bármennyire is félünk a csalódástól, és attól, hogy kimutassuk az érzéseinket és teljesen átadjuk magunkat a kapcsolatnak, ezáltal pedig sebezhetőbbé váljunk, ezt a kockázatot vállalnunk kell. Ha ugyanis biztonsági játékosok maradunk, sosem élhetjük meg igazán a szerelmet.
A paráink, ha igazán szeretünk valakit, a testiség kapcsán is felmerülhetnek. Ha valami a realitástól teljesen elrugaszkodik, például néhány hónap után egy hétig hozzánk sem ér a másik, alig kezdeményez, vagy egy intim pillanat még csak meg sem mozgatja őt, azt nem érezzük normálisnak. Általában magunkban keressük a hibát, és ismét egy harmadik felet, vagy azt látjuk a háttérben, hogy szerelmünk megunt, és már nem kíván annyira minket. Valójában azonban ezer meg egy oka lehet a libidó csökkenésének. Ilyen a stressz, a kialvatlanság, a különböző tudatmódosító szerek, a pornó, vagy egy pszichés gát, amelyet végső soron önmagának kell leküzdenie.
Ebben persze mi is a segítségére lehetünk, támogathatjuk, de felejtsük el a gondolatot, hogy a hiba bennünk van. Felejtsük el, hogy kevésbé lennénk vonzóak, hiszen ebben az esetben a másik is tudná, hogy úgy nem érdemes folytatni a kapcsolatot. Ritka ugyan, de az érzelmek is akadályozhatnak valakit a szexben – ha a partnere iránt érzett szerelme miatt úgy érzi, meg kell változtatnia szexuális viselkedését. A stílusváltás azonban lehet, hogy már nem hozza lázba. Ilyenkor biztosítsuk párunkat a szerelmünkről, valamint arról, hogy az ágyban ugyanazok a ribancok vagyunk, akiket megismert. A lényeg, hogy engedjük el a görcsöket, ássunk le a probléma gyökeréig, és közös erővel próbáljuk kigazolni azt, hiszen belső paráinkkal csak még tovább tápláljuk a fennálló problémákat, akár kimondjuk őket, akár nem.
Máthé Bence
Hevesi Kriszta szexuálpszichológus válaszol
A féltékenység együtt születik a szerelemmel. Ha valami jó az „enyém”, félek az elvesztésétől. Ez féltékenységben, szorongásban, kisebbrendűségi érzésben ölthet testet. Elég jó szerető vagyok? Nem csal meg? Nem hagy el? Elég leszek neki hosszútávon? Miért nyomogatja egész nap a telefonját? Vélt és valós kételyeink keverednek, és bár a szerelemnek ez a mániákus, paranoid komponense hosszabb együttélés után tompul, ha azt érzékeljük, hogy a kapcsolatunkat külső veszély fenyegeti, akkor mindez újra felütheti a fejét. Egészséges mértékben ez természetes, ha azonban othellói méreteket ölt, a féltékeny fél elveszítheti a másikat.
Örök félelem, hogy kevésnek érezzük magunkat, de ezt semmiképp se osszuk meg a másikkal, mert akkor azt érezheti, hogy tényleg túl jó hozzánk. Saját megnyugtatásunkra viccesen rákérdezhetünk, hogy mi mindent szeret bennünk. A válasz nemcsak minket nyugtathat meg, de őt is figyelmeztetheti a kiválóságunkra. Mindemellett kreálhatunk magunknak egy önerősítő mondatot, miszerint „a párom egy klassz és okos ember, aki engem választott, tehát biztos még nálam is jobban látja, hogy mennyire értékes személy vagyok.”
