Amikor az ex csak nem akar kikopni a szívből, ideje kicsit az észre hallgatni. Steiner Kristóf írása.
Pontosan egy évvel ezelőtt tört ketté az élet: kilenc év után egyszeriben az exem nélkül találtam magam egy kis vitorláshajón, Jaffa város kikötőjében. Azóta sok minden történt – a mélységes depressziótól az önfeledt örömig, hogy igenis mertem boldogulni és boldognak lenni nélküle is. Több, mint fél éve már, hogy összeköltöztem az – immár nem is annyira – új párommal, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy a szívem már nem sajog. Létezik egyáltalán valódi továbblépés, vagy csupán megtanulunk többet és még többet cipelni magunkkal – emlékeket, érzéseket, csalódásokat és főnixmadár-szerű feltámadásokat?
Ahány pasi, annyiféle szakítás
A hollywoodi romantikus filmek tanulsága szerint a szakítást kétféleképpen lehet túlélni: fagyival és zokogással, vagy partizással és féktelen flörtöléssel. Ám a valóságban mindez sokkal komplikáltabb. Vannak, akik egy hónapon át sajnálják magukat, majd kecsesen továbblépnek, mások az „enyém a világ”-időszak után zuhannak mély depresszióba. Akadnak, akik beszélgetni szeretnének a volt pasival, mások hamar azon kezdenek merengeni, mi köthette őket össze egyáltalán. Persze nincs két egyforma kapcsolat, így két egyforma szakítás sem, ám hosszútávon nincs más lehetőségünk, mint megtanulni felnőttként kezelni ezeket a helyzeteket, hiszen előbb-utóbb eljuthatunk arra a pontra, hogy a saját életünket áldozzuk fel az expasitól, a csalódástól és az újtól való félelem oltárán.
A mumus-manus
Ám egyvalami közös, főként az igazán hosszú kapcsolatok utáni szakításokban: lehetünk fergeteges buliban, vagy egy lelkizős kávézgatás közepén a barátaimmal, ha valakinek felbukkan az exe a táncparketten/bárban/online, az én bátor, dögös és mindenre elszánt barátaim jégszoborrá fagynak. A felolvadást követően pedig két opció lehetséges: vagy hirtelen ki kell menniük a mosdóba, vagy előkapják a telefonjukat, mert „sürgős sms-t” kaptak. A legtöbb haverom valamilyen oknál fogva, ha összefut az ex-kedvessel, szinte hisztérikus rohamot kap. Mindegy, hogy épp egy nyüzsgő partiban vagyunk, vagy egy mély beszélgetés kellős közepén egy kávézó sarkában, ha feltűnik a rettegett ex, azonnal elindul a nagy parázás: „Pont most, amikor két napja nem mostam hajat?” „Szerinted nem hízott? Tuti hízott! Látszik rajta, hogy boldogtalan.” „Muszáj pont abba a buliba mennünk? „Várj, megnézem, hogy visszajelzett-e a Facebook eventen, hogy ott lesz-e.” És az eddigi legdurvább: „Tökre lenne kedvem megpályázni ezt a berlini melót, de az exem, aki ott lakik, azt hinné, hogy utána akarok menni.” Hát nem lenne sokkal szimplább azt mondani: „Én a magam részéről pont azt csinálom, amihez kedvem van, ha pedig kellemetlen az exemnek összefutni velem, az legyen az ő baja.”
(Sz)ex-akták
Persze nyilvánvaló, hogy amikor megjelenik valaki a múltból, akivel annyi közös emlékünk van – csodálatosak és pokoliak egyaránt –, legszívesebben homokba dugnánk a fejünket. „Látta, ahogy zokogtam”; „látott, amikor kikeltem magamból és tomboltam”; „megalázott, összetörte a szívemet” – efféle gondolatok kavarognak a fejünkben, miközben gyakran még mindig ott pislákol a szívünk legmélyén egy szikrányi szerelem-féle iránta. És akkor a szexuális vonzalomról még nem is beszéltünk. Ha spiccesen futunk össze vele, komoly az esély egy nosztalgikus éjszakára és egy bűnbánós reggelre. Az ex-pasi kicsit olyan, mint a torta, amiből betegre ettük magunkat a múlt héten: a farmert kigombolva a pokolba kívántuk, a hasfájós éjszaka után látni sem akartuk többé. De pár nappal később inkább elkerüljük a cukrászdát, nehogy ismét elcsábuljunk, mint Jancsi és Juliska a mézeskalács-kerítés láttán.
Szerelmek és sérelmek
Természetesen nem kötelező öribariknak lenni az exekkel, de magunkban igenis kénytelenek leszünk békét kötni vele, akármi történt is köztünk. Mindig lesz valaki, akit hibáztathatunk és talán néha igazunk is lesz. De mit szeretnél jobban: hogy igazad legyen vagy hogy boldog legyél? Éppen ezért az első és legfontosabb szabály, hogy felejtsük el a hibáztatást. Néhányan azt mondják, a sérelmek megtorlása nélkül nem lehet béke. De mi van akkor, ha a béke valójában megbocsátás nélkül nem létezik? Rajtunk múlik, hogy milyen szokásokkal gazdagítjuk az életünket, de tudnunk kell: minden egyes döntéssel választunk, hogy fényt – azaz pozitív energiát – vagy sötétséget – azaz negatív energiát – hozunk az életünkbe. Ha észrevesszük a romboló viselkedésmintáinkat, és tudatosan változtatunk rajtuk, végre képesek leszünk rá, hogy igazán múltidőbe tegyük exeinket. Ezen pedig még az sem változtatna, ha mindannyian egy csapatban jönnének velünk szembe az utcán.
Elhagyók és elhagyottak
Mindannyiunknak vannak exei: tetszik vagy sem, a pasi – még a legtökéletesebb is – egy csomagban érkezik a volt pasival közös sztorikkal, kalandokkal és emlékekkel. Mindannyian szakítottunk már, és mindannyiunkkal szakítottak – és az sem szentírás, hogy az elhagyott fél lesz hosszabban depressziós: az elhagyás felelőssége vetekszik az elhagyottság szerencsétlenségével. Egyik sem könnyű, hisz mindkettő a változtatás nehéz csíráját hozza. A magány szokatlansága keveredik az új hajnal izgalmával. A megegyezős, belátós szakítás hordozza leginkább a jó kapcsolat lehetőségét, de ott is érzékelhető a távolodás: itt is gyakoribb a jó ismerősi viszony, mint a barátság. A csúnya csalódásos, veszekedős szakításnál igazán értelme sincs a barátkozásnak: az a feladat, hogy az ember túl legyen a gyászon, felépüljön, nem pedig a barátság erőltetése. Még ha mintaszakítás volt is, akkor is természetes dolog, hogy az ember egy időre kicsit összezuhan.
Barát vagy ellenség?
Egy kapcsolat felbomlásakor az önértékelés óhatatlanul sérül: vagy azért, mert elhagytak, vagy azért, mert ez a kapcsolat sem tartott holtodiglan. Amikor azon vagy, hogy összekanalazd magad, abba egyszerűen nem fér bele, hogy a volt szerelmessel töltöd az időt. Ez persze nem jelenti azt, hogy utálni kell a másikat, egyszerűen el kell tudnod szakadni tőle. Először is tisztáznod kell magadban, miért is vágysz arra, hogy az exedet megtartsd – valamilyen formában. Akad, aki általában véve nehezen viseli, ha kikopnak mellőle az emberek – ha te is közéjük tartozol, gondold át újra, hogy valóban jót tesz-e nektek, ha nem búcsúztok el egymástól. Ha ugyanis csupán megszokásból akarod magad mellett tudni a srácot, sokkal nehezebb lesz továbblépni mindkettőtöknek. A barátság elvileg arról szól, hogy a másik a bizalmasod. Attól viszont az Isten mentsen mindenkit, hogy az exének mesélje az új szerelmi próbálkozásait, és attól is, hogy ezeket neki kelljen hallgatnia: a sérülés és a fájdalom ilyenkor borítékolható. Egy kapcsolat lezárása után olyan, mintha az egész életet újra kéne tanulni: hogyan is szervezzem a napjaimat, hogyan építsem fel a boldogságomat az ő hiányával együtt élve.
Változtass, hogy változhass
A csalódás sokszor valahogy teljesen elfeledteti velünk, hogy mindannyian belegázoltunk már a szerelmünk lelkébe. Apró titkok, jelentéktelennek ítélt füllentések, gyenge pillanatok, aztán bocsánatot kérünk, vagy éppenséggel azt sem, hiszen „csak felesleges fájdalmat okoznék…” Pedig a kapcsolat megromlása ezzel kezdődik: az őszinte szerelem áldozatul esik a bizonytalan végkifejlettől való félelemnek. Aztán eljön az a pont, hogy az új út – bármerre vigyen is – jobb, mint a biztos jelen. Ekkor elkezdünk hullámokat kavarni, azaz változtatni – ez pedig gyakran olyan fájdalmas, hogy majd’ belehalunk. Ahogy Rafiki, a pávián sámán mondja az Oroszlánkirályban: „A változás jó.” Amilyen szimpla, olyan fontos igazság ez. A változás a lehető legjobb dolog, ami történhet velünk, hiszen tágítja a látókörünket, és közelebb visz minket a valódi önmagunkhoz: a megbocsátó, megértő, elfogadó önmagunkhoz.
A tévedéseink száma végtelen, ám van valami, ami közös a hibáinkban: mind megbocsátható – ha nem tagadjuk le őket. Amikor végre felfedezzük, hogy egyikünk sem jobb vagy rosszabb a másiknál, akkor vagyunk készen egy új, jobb, tisztább, szebb szerelemre.
Steiner Kristóf
