A Nemzetközi Előbújás Napja alkalmából osztjuk egy női olvasónk levelét. Éva – nevezzük így – arról ír, mennyire nehéz tud lenni a coming out akár saját magunk számára is.
„Az én előbújásom története kicsit más, mint a megszokott, de azért szeretném névtelenül megosztani – talán nevezhetném self-coming-outnak.
Az önismeret talán egyik legnehezebb része volt számomra a saját szexualitásom felismerése. Igazi homofób családban nőttem fel. Mindenki konzervatív eszméket képviselt, tudat alatt ott gyökerezett az életükben. A nőnek a konyhában a helye, a homoszexualitás abnormális, a férfi irányít és a többi szokásos, régről hozott konzervdobozban érlelt gondolatsor, szinte klisésen belepréselve az én életembe is. Talán ez az oka, hogy soha meg sem kérdőjeleztem a heteróságomat. Sokszor a bátyám és az anyukám azzal csúfolódtak, hogy biztosan leszbikus leszek felnőtt koromra, ugyanis náluk ez inzultusnak számított. Volt a normális és az összes többi szexualitás (amikről soha az életben senki nem világosított fel), amik a nem normális kategóriába estek.
A családtagjaim az élet összes többi részén is mérgezőek voltak, így az önismeret rögös útján csak akkor tudtam elindulni, amikor huszonévesen végre külön költöztem tőlük. Lassan ébredtem rá, hogy egy idegennel élek egy testben, ezen pedig sürgősen változtatni szeretem volna.
Az első időszakban az egész felőrölt, mintha elvesztettem volna egy részemet. Önmagammal kapcsolatos minden újabb felismerés egy újabb harc volt, egy új felfedezés, ahol mindig meg kellett tanulnom elfogadni az új embert, aki lettem.
Nagy nehezen jutottam el a felismerésig, hogy engem sosem érdekelt igazán a külső. Látom, hogy mi tesz valakit széppé, vagy éppen kevésbé széppé, de sosem érdekelt. Vannak külső dolgok, amiket szeretek, vannak, amiket kevésbé, de ez végső soron soha nem volt mérvadó a döntéseimben, mert előbb-utóbb mindig a személyiségbe szerettem bele. Ez eddig nem is volt annyira furcsa számomra, hiszen jó dolognak gondoltam, ha valaki nem a külsőségek alapján választ párt magának.
Azonban később megbékéltem magammal végre annyira, hogy belássam: nem csak az ellentétes nemhez vonzódom. Éppen annyira vonzanak a nők, mint a férfiak, és ugyanúgy képes vagyok beleszeretni egy velem azonos nemű emberbe. Visszagondolva a múltra, szinte pengeként hasított belém a felismerés, hogy a gyerekkori legjobb barátnőmbe fülig szerelmes voltam, és a barátnőkkel történő, ártatlannak tűnő csókolózás pedig igenis jelentett valamit. Azt jelentette, hogy a szexualitás sokszínű, különleges, és nem egy elnyomható dolog. Igazából előbújásom így sosem volt, mert mire eljutottam erre a szintre, már egy hosszú évek óta tartó heteroromantikus kapcsolatban éltem, amiben gyermekünk is született.
A mai napig is boldog vagyok ebben a kapcsolatban, de valahol sajnálom, hogy sosem szerezhettem igazán tapasztalatot a saját orientációmnak megfelelően. Hogy úgy éltem magammal együtt, hogy folyamatosan ostoroztam és gyűlöltem a bennem élő különleges és színes személyiséget, csak mert egy ignoráns családban, az igazi valómat maximálisan elnyomva nőttem fel. Fogalmam sem volt arról, hogy van választásom, hogy lehet máshogy is. El nem követett dolgokért éreztem magamat bűnösnek, szinte undorodtam a saját vágyaimtól.
Az önismeret rendkívül jó módja a gyógyulásnak, viszont egy meredek hullámvasút is, ami sokszor komoly erőfeszítést igényel ahhoz, hogy az ember képes legyen végigcsinálni. A megoldás inkább a helyes edukáció lenne, az elfogadás. Hogy ne ellenségként állítsuk be a gyerekünknek a szexet, a szexualitást és hogy tudassuk vele, megismerheti magát, van választása.
Ahogy korábban is írtam, csodálatos kapcsolatban élek, boldog vagyok, de ameddig élek, hiányosságként fogom megélni, hogy soha nem ismerhettem meg a saját személyiségem egyik nagyon meghatározó részét. Fontos, hogy változtassunk, hogy a gyerekeink már egy sokkal nyitottabb világban nőjenek fel. Hogy biztosítsuk nekik a személyiségük kifejlődését, hiszen ez az egyetlen módja annak, hogy szeressék magukat. Az önutálat pedig rengeteg probléma mélyen gyökerező forrása, mellesleg nem hiszem, hogy bármelyik jóérzésű ember ezt kívánná a gyerekének. Ezeket a sorokat a szabadság, a szeretet és a bátorság nevében írom, mert soha nem késő büszkének lenni arra, akik vagyunk! Sosem késő jóban lenni azzal, akivel egy életet kell együtt élnünk: önmagunkkal!”
