A XX. századi világirodalom ellentmondásos alakja, Misima Jukio (eredeti nevén Hiraoka Kimitake) 1925. január 14-én született Tokióban. Nem volt egyszerű gyermekkora, bár családja tisztes polgári múlttal rendelkezett. Szüleire túlzott befolyással voltak nagyszülei, különösen nagyanyja, aki évekre magához is ragadta Misima nevelését. Később apja katonás elvei és módszerei sem segítették a fiú harmonikus fejlődését (folyamatosan üldözte és irtotta a fiúra leselkedő „nőies” hatásokat), bármennyire is próbált az édesanya nyugodt légkört biztosítani fia számára, amelyben kevésbé sérült volna a gyermek lelke.
Misima Jukio számára az iskola felszabadulást jelentett: imádta a görög mitológia különböző történeteit, az avantgárdot, Charles Baudelaire, Oscar Wilde, Rainer Maria Rilke, Thomas Mann, Jean Cocteau műveit olvasta, és maga is foglalkozni kezdett az irodalommal. Írásait először mindig édesanyjának mutatta meg, majd tanárainak köszönhetően mások is olvashatták azokat, miután lehetősége nyílt a publikálására. Misima az egyetemi évek és a diploma megszerzése után minisztériumi állást kapott, de annyira kimerült, hogy végül (bár édesapja kezdetben nagyon ellenezte) úgy dönthetett, csak az írással fog foglalkozni. Mindez a II. világháború alatt történt, így persze Misima sem kerülhette el a sorozást, amelynek végén végül nem kellett bevonulnia. Ugyanakkor ez újabb törést okozott a fiatal férfi életében: úgy érezte, hogy alkata, fizikuma miatt is szégyenkeznie kell. Ez volt az egyik oka, hogy később elkezdett foglalkozni testépítéssel, modellkedéssel, illetve színészettel, és sikereket is ért el ezekben. Sőt, az 1964-es tokiói olimpián is nagyon aktív közreműködő volt.
Az igazi irodalmi karrier a II. világháború után indult be Misima Jukio életében. A legtöbbször életrajzi ihletésű regényeivel (Egy maszk vallomásai, Az Aranytemplom), novelláival, színdarabjaival (Sade márkiné, Barátom, Hitler) ismert és elismert lett (Magyarországon is láthatók darabjai), többször utazott külföldre, kivívta idősebb írótársai tiszteletét, és még Nobel-díjra is jelölték. Esszéiben azonban egyre erősebben jelentek meg azok a nézetek, amelyek a háború lezárást követően létrejövő modern Japán liberális, baloldali és konzervatív gondolatvilágát bírálták, támadták. Erősen szélsőséges, nacionalista, császárpárti ideológia uralkodott el az írón, és ehhez társakra is talált: gyakorlatilag megszervezett egy magánhadsereget. Fanatizmusa annyira elhatalmasodott, hogy Misima 1970. november 25-én puccskísérlettel próbálta megdönteni a hatalmat Japánban. Kudarcot vallott, nem tudta elérni a tömegek támogatását, így tragikus döntést hozott: öngyilkosságot követett el, eléggé brutális módon.
Az író magánélete is eléggé ellentmondásos. Bár megnősült, és két gyermeke is született, köztudott volt Misima Jukio homoszexualitása, amelyet ő maga sem titkolt (férfiakkal volt kapcsolata, melegbárokba járt, és műveiben is téma volt). A legegyértelműbben talán az 1949-ben megjelent, erősen önéletrajzi ihletésű regényében, az Egy maszk vallomásaiban jelenik meg mindez. A történet Keleten játszódik, de nagyon is érvényes a nyugati világra. Egy fiatal fiú előbújásáról van benne szó: a főszereplő Kocsan (ez Misima eredeti nevének becézett változatából származhat) felismeri, illetve rádöbben arra, hogy ő egy dansokuka (ez az egyik japán szó a meleg férfiakra).
Ebben az önvallomásban az első oldalakon kiderül, hogy a fiú figyelmét már kisgyerek korában felkeltették a férfiak: „Egy fiatalember jött szembe velünk, csinos, pirospozsgás, csillogó szemű, homlokán csavart vászonpánttal. (…) Négyéves gyermek létemre alaposan szemügyre vettem ezt a fiatalembert. Akkor még nem érthettem, de számomra ő jelenített meg elsőként egy bizonyos fajta erőt, ez volt az első eset, hogy egy különös, titokzatos hang szólt hozzám.” Kocsan csodálattal figyelte a hősöket (a görög-római történetek héroszait, a királyfikat), a nyers erőt, a férfitest szépségét: „Különösen egy magyar tündérmesére emlékszem ezzel kapcsolatban. Szívemet hosszú időre rabul ejtette a mese egyik rendkívül élethű illusztrációja. A primer színekkel nyomott kép feszes nadrágot és a mellrészen arany zsinórokkal díszített, rózsaszín mentét viselő királyfit ábrázolt. Vállára skarlát bélésű, sötétkék köpenyt vetett, derekát zöld-arany öv fogta körbe. Sisakja zöld-arany, kardja fénylő piros, puzdrája zöld bőrből készült. Fehér bőrkesztyűs baljában íj, jobb keze az erdő egyik ősi fájának ágán nyugodott; komor, méltóságteljes arccal szemlélte a dühöngő sárkány rettenetes nyakát, amely mindjárt rátámad.” És mindezek mellett egy Szent Sebestyén ábrázolás (Guido Reni festménye, amely a genovai Palazzo Rosso gyűjteményében található) az, ami egyértelművé tette a fiú férfiak iránti vonzódását: „Aznap, amint a képet megpillantottam, egész lényem valamilyen pogány örömtől lüktetett. Vérem meglódult, ágyékom dühösen duzzadozott. Utálatos, kitörésre kész részem példátlan hevességgel várta, hogy használatba vegyem, megszidott tudatlanságomért, méltatlankodva lihegett. Kezem ösztönösen kezdett hozzá a sosem tanult mozdulatokhoz. Éreztem, hogy egy titkos, tündöklő valami készül rohamra bennem. Aztán hirtelen előrobbant, vakító mámort hozva magával…” (Az idézetek Gy. Horváth László érzékeny, néha költői fordításai.)
A regényben Kocsan két szerelméről olvashatunk. Az egyik egy idősebb diáktársa, Omi: „Ez volt életem első szerelme. És, ha szabad ilyen nyersen fogalmaznom, ez a szerelem erősen kötődött a testi vágyhoz. Alig vártam a nyarat vagy legalábbis a nyár kezdetét. Nyáron biztosan lesz alkalmam, hogy lássam meztelen testét. És egy még szégyenlősebb vágyat is dédelgettem magamban. Látni akartam azt az »irtó nagy micsodáját«.” A kamaszkor elején járó fiú a lassan férfivá érő fiatal társa fizikai megjelenésének, a testén fokozatosan észrevehető férfias jegyeknek köszönhetően felfedezi saját vágyait: „Állandóan figyeltem Omit, az osztályteremben és a játszótéren is. Tökéletes, hibátlan ábrándképet alakítottam ki róla. Ezért nem találok egyetlen hibát sem a képen, amely belevésődött emlékezetembe. Egy efféle írásban egy ilyen figurát úgy lehetne életre kelteni, ha lefestjük valamilyen jellegzetességét, valamelyik szeretetre méltó hiányosságát, de Omiról egyetlen tökéletlenséget sem tud felidézni az emlékezetem. Volt viszont számtalan más benyomásom róla, a lehető legváltozatosabbak, finom árnyalatokkal telítettek. Egyszóval belőle merítettem az élet és a férfiasság precíz meghatározását, ami a szemöldökében, a pofacsontjában, a szájában, az állkapcsában, a tarkójában, a nyakában, az arcában, a bőre színében, az erejében, a mellkasában, a kezében és számtalan más jellegzetességében nyilvánult meg.”
A másik beteljesületlen szerelem, amelyet Kocsan „elszenved”, egy lány, Szonoko iránt érzett szerelem. Többször, több élethelyzetben találkoznak, de az utolsó közös események egyikén Kocsan elbizonytalanodik. Ismét a férfiszépség csodálata hatalmasodik el rajta: „Aztán a másik fiúra terelődött a figyelmem. Huszonegy-huszonkét éves lehetett, durva, de szabályos arcú, sötét bőrű. Ő levetette az ingét, és félmeztelenül állt ott, a haspántját igazgatta, újra magára tekerte. A durva, világosszürke anyagot átitatta a verejték. Mintha szándékosan nyújtotta volna el a műveletet, miközben egyfolytában beszélgetett és nevetgélt a többiekkel. Csupasz mellkasán kifejlett izmok duzzadoztak, középen, a tömör izmok közt mély árok húzódott a hasáig. Vastag, kötélszerű inak közeledtek mindenfelől mellkasa két széléhez, ahol sűrű tekervényekben fonódtak össze. Sima torzójának forró tömegét egyre szorosabban ejtette rabul a szennyes haspánt minden egyes tekerése. Meztelen, napbarnította válla úgy fénylett, mintha olajjal volna bekenve. Hónaljából fekete szőrcsomók meredeztek, göndörödtek és csillogtak a nap arany fényében. Szexuális vágy rohant meg a látványtól, főleg a kemény mellre tetovált peóniától. Égő tekintetem rátapadt erre a vad, durva, de páratlanul gyönyörű testre. Tulajdonosa kacagott a napsütésben. Amikor hátravetette a fejét, látni lehetett vastag, izmos nyakát. Különös borzongás futott át a szívemen. Nem tudtam levenni róla a szemem.”
Így válik Kocsan élete is eléggé ellentmondásossá. A történet komoly lélektani önelemzés a főszereplőtől, így gyakorlatilag az írótól. Hogy megfeleljen az elvárt társadalmi normáknak, maszkot visel, ezzel is elfedve vagy elfojtva vágyait. De ez az álarc nemcsak a külvilágnak szól, hanem magának a bizonytalan főszereplőnek is: maga előtt sem meri felfedni saját magát. A főhős vívódását eléggé naturalista módon szemléltetik azok a részek, amelyek szadista hajlamairól (a halál, a vér, az erőszak szerepéről) szólnak. Ugyanakkor Misima Jukio irodalmi utalásai (például William Shakespeare-re, Walt Whitmanre, Marcel Proustra) árnyalják ezt a nyomasztó világot. (Az író precíz és tárgyilagos, minden mondata tökéletesen szerkesztett.)
Az Egy maszk vallomásainak ellentmondásossága tökéletesen visszaadja a szerzője, Misima Jukio életének ellentmondásosságát. És nemcsak a politikai nézeteire igaz ez, hanem az érzelmi életére is: „Általában nincs logikusabb a testi ösztönöknél. De az én esetemben amint intellektuális érdeklődést kezdtem mutatni valaki iránt, akihez vonzódtam, az illetővel kapcsolatos vágyam rögtön szétfoszlott. Ha a legcsekélyebb intellektualizmust fedeztem fel egy társamban, azonnal racionális értékítéletet hoztam. A szerelemhez hasonló kölcsönös kapcsolatokban azt kell nyújtanunk, amit a másiktól várunk; ha tehát tudatlanságra vágyom a társamban, ez, habár átmenetileg, tőlem magamtól is feltétel nélküli »lázadást« kíván az »ész« ellen. Csakhogy az én számomra ez teljességgel lehetetlen volt.”
Bár az utókor gyakran eléggé kritikus a japán íróval, sokan el is ítélik nézetei miatt, azért érdemes megismerni Misima Jukio életét, műveit és azt a kort, amelyben ő is különös maszkot hordott.
Molnár Zoltán
