Ha valamit megtanultam az aktivizmusról és a büszkeségről, az az, hogy néhány ember attól lesz hős, ha a harc közben felfedi az arcát. Félreértés ne essék. Nem kell minden aktivizmushoz arc. Az én hitvallásom az, hogy aktivista lehet valaki attól, hogy ír egy cikket, és aktivista lehet attól is, ha megosztja azt a cikket. Csak tegyen valamit!
Terjessze az igét, és akár egy kétmondatos beszélgetéssel vagy egy biztató kommenttel is vegyen részt abban, hogy a világ egy jobb és egyenlőbb hely legyen, ahol a törvények nem lehetetlenítik el mások boldogságát. Azt a boldogságot, ami normális esetben nem tenne mást boldogtalanná. Kár, hogy ezt rengetegen gondolják így. És minden bizonnyal nem is erőlködnek, hogy ne így gondolják.
De az arc mégiscsak ad egy plusz erőt.
Leírnám, hogy nézem ezeknek a huligánoknak az arcát, de nem tudom leírni. Mert csak cipőket látok, maszkokat, meggyalázott vászondarabok mögé bújt embereket.
És miközben nézem a bujkáló embereket, eszembe jutnak azok a hősök, akik úgy döntöttek, előbújnak. Eszembe jutnak a transznemű emberek, akik éveken át bujkáltak önmaguk előtt, és akik ma már példátlan bátorsággal mennek végig az utcán nap mint nap, ezernyi csatát megvívva a törvények és a társadalom ellen. Fárasztó. Megalázó. Néha reménytelen. És veszélyes. De mégis vállalják önmagukat, mindennap leszorítják a mellüket, felvesznek egy magassarkút vagy félretesznek néhány ezrest egy egész életet megváltoztató műtétre. Ők mindennap tüntetnek. Ők mindennap aktivisták.
Eszembe jutnak azok az emberek, akikkel eddig volt vagy a jövőben lesz szerencsém együtt ülni egy asztalnál, közönség előtt, néha az egész internet előtt. Melegek, leszbikusok, queerek, interszexuálisok, biszexuálisok, drag queenek, újságírók, aktivisták, szervezők, cégtulajdonosok, politikusok, vloggerek, apák és anyák, hősök. Olyan emberek, akik arccal, büszkén állnak ki tömegekért, azért, hogy egyszer mindenki büszkén létezhessen, szégyenérzet és kétségbeesett pillanatok nélkül.
Nem takarják el az arcukat. Nem rombolnak. Nem pusztítanak. Nem tesznek kárt. Hanem építenek, nyilatkoznak, képviselnek, és mindig, minden esetben készek a párbeszédre, készek arra, hogy megválaszoljanak kérdéseket. Egyikőjük sem gondolja azt, hogy ha valamivel nem ért egyet, azt fel kell gyújtani, le kell hugyozni, meg kell taposni. Mindegyikük hisz a párbeszéd erejében. A feltett kérdésekben. A higgadt válaszokban. Az emberben, aki mégiscsak felépített egy civilizációt, és egyszerűen muszáj, hogy ott legyen benne a szikra, ami felébreszti benne a gondolatot, hogy lehet békében is beszélni, és ha tudunk békében beszélni, akkor talán tudunk békében is élni.
Leírom, hogy ezeknek az embereknek a szemébe tudok nézni. Látom a tekintetükben a bátorságot, az elszántságot és a kitartást. Számomra ők igazi nem mindennapi hősök, akik minden veszélyt, szitokszót és fenyegetést vállalva bátran néznek szó szerint szembe a társadalommal.
Leírnám, hogy nézem ezeknek a huligánoknak az arcát, de nem tudom leírni. Pedig lehet, valahol ugyanazt a kitartást és dühöt látnám, amit rengeteg LMBTQ harcos szemében is. Az energiák ugyanazok. Csak az egyik fél feléget valamit, a másik pedig újra és újra felemelkedik a keletkező hamuból.
Pedig lehet lehetne beszélni is. Tűz, düh és kiáltás nélkül. Lehet, meg lehetne érteni, hogy a szeretet egészségesebb, mint a gyűlölet. Lehet, meg lehetne érteni, hogy egy kis megértéssel és nyitottsággal nem kéne többször hadba vonulni. Lehet, hogy csak meg kellene próbálni.
Egy dologban biztos vagyok.
Mindig lesz másik zászló, amit el lehet égetni.
És mindig ki lesz téve egy másik a helyére.
Mert a szeretet nem éghető, srácok.
Kanicsár Ádám András
Instagram: @kancsiar
