Ha olvasod ezt a levelet, akkor már bizonyosan tudod, hogy az édesapáid szeretnek téged a legjobban az egész világon. És talán már azt is tudod, hogy a szeretetünket, az összetartozásunkat, a családunkat sokan lenézik, sőt, olyan is akad, aki egyenesen megtagadja tőlünk a család fogalmát. Tudjuk, az élet nem mindig könnyű – nekünk sem volt mindig az. Mint tudod, Nimi papád Izraelben született és nőtt fel, míg én, másik édesapád, Kristóf, Magyarországon születtem és cseperedtem fel.
Sem homoszexuális házaspárként, sem szivárványcsaládként nem fogadtak el minket egyikünk országában sem – bonyolult és kimerítő próbálkozás volt “nem eléggé zsidó”-ként Izraelben maradni, és bár házasok voltunk, kapcsolatunkat az izraeli kormány és törvénykezés nem ismerte el. A bejegyzett élettársi kapcsolatunkat megpróbáltuk Magyarországon honosítani, ám a rendszer elutasította a kérvényünket.
Ahogy te is tudod, végül úgy döntöttünk, hogy elhagyjuk Budapestet és Tel-Avivot is, szeretett, kényelmes otthonunkat, a barátainkat és családtagjainkat, és Görögországba költözünk – mert elegünk lett a bürokrácia útvesztőiben való tévelygésből, elegünk lett abból, hogy bizonygatnunk kell: jogunk van az összetartozáshoz, a szeretethez, és mindahhoz, ami heteroszexuális pároknak megadatik a törvénykezés tekintetében.
Időközben a dolgok Magyarországon elviselhetetlenné és elborzasztóvá váltak: a kormány új törvényt fogadott el, betiltotta az LMBTQ tartalmat az iskolákban, reklámokban, televízióban, ami azt jelenti, hogy az olyan családok gyermekei, mint a miénk, mint amilyen te vagy, a korábbi diszkriminációnál is súlyosabb hátrányos helyzetből indulnak. Mi azonban nem adtuk fel a békés harcot – önmagunkért, másokért, mindannyiunkért, érted, a te generációdért.
Én úgy vagyok Magyarországgal, mint az elhagyott, bántalmazott, elárvult gyerek az anyjával: persze hogy ösztönből, nosztalgiából, kötelességtudatból hiányzik, de ahogy tudatosítom magamban, ami közöttünk történt, máris úgy érzem, mindkettőnknek sokkal jobb, hogy külön vagyunk. Nekem már nincsenek elvárásaim vele kapcsolatban, neki pedig, lássuk be, egyszerűbb nélkülem. Tekintve, hogy nem passzolok abba a képbe, amit ő elképzelt a jövőjéről – ez is én vagyok.
Én úgy vagyok Magyarországgal, mint az apa, aki elhagyta a gyermekét, amikor rájött: szabad akar lenni. Tudatosítottam magamban, vagy talán bebeszéltem magamnak, hogy neki is sokkal jobb így, hiszen nem lehettem jó apja: nem voltam elég türelmes hozzá, nem találtam a helyem, amíg folyton úgy éreztem: gondoskodnom kell róla, és nem tudtam vállalni, hogy arról szóljon az életem, amiről az ő élete szól. Nem passzol abba a képbe, amit elképzeltem a jövőmről – és ez is én vagyok.
Én úgy vagyok Magyarországgal, mint a baráttal, akivel bár örökké közel maradunk egymáshoz, bár sosem felejtjük el, mennyit adtunk egymásnak, és mennyit kaptunk a másiktól, de az élet kifürkészhetetlen ösvényei más utakra tereltek minket. Nincs nap, hogy ne gondolnék rá, a szívemben, lelkemben, elmémben hordozom az összes közös örömöt és bánatot, és bár örökre egymás jövőképében maradunk, fájdalom-, bűntudat- és tehermentesen elköszöntünk egymástól. És tudjuk, hogy lesznek kereszteződések, ahol újra és újra találkozunk egy ölelésre, egy beszélgetésre, aztán ki tudja, talán egy nap még az is előfordulhat, hogy újra szorosabbra fűzzük a minket összekötő, sosem megszakadó fonalat – ez vagyok leginkább.
Szerencsére a világ változik, a kormányok és vezetők pedig nem maradnak örökké. Trump, Netanyahu, Orbán, Erdogan, Putyin és a többiek – előbb-utóbb mind elmennek! A világ pedig megtelik új emberekkel, új energiával és új motivációkkal, amelyek gyökeret vernek és olyan világot építenek majd, amely igazságosságon, egyenlőségen, tiszteleten és ami a legfontosabb, szereteten alapul.
Eljön egy nap, amikor azt mondjuk majd, a világ még soha nem volt ilyen szép és békés, mert az emberek rájönnek majd, mennyire felesleges a gyűlölet, a rasszizmus, a hátrányos megkülönböztetés, a revans és a háborúzás. Eljön majd a nap, amikor biztonságban érezheted magad akkor is, ha a szüleid azonos neműek. Eljön a nap, amikor mind önmagunk lehetünk, büntetlenül.
Korábban gyakran mondogattuk, kiábrándulva a világból és az emberekből: “Mi értelme volna világrahozni egy újabb érző lényt egy ilyen érzéketlen, rettenetes, értékvesztett világban?” Ma már azt mondjuk: ez a világ, akármilyen is, megérdemel egy ilyen nagylelkű, csodálatos, gyönyörű embert, mint amilyen te vagy. Szeresd az életed, ahogyan mi szeretünk téged, és mindig szeretni fogunk.
Szüleid, Kristóf és Nimi
Steiner Kristóf
Instagram: @kristofsteiner és @nimrodagan
