Gyerekkoromban utáltam a könyveket, utáltam olvasni. De az általános iskolai irodalomóra nem kívánságműsor, így olvastam. Édesanyámmal aztán nyárról-nyárra folyt a harc, legalább egy könyvet olvassak el. Kedvcsinálónak Jules Verne könyveket és indiános könyveket kínált gyerekkorából. Merthogy azok milyen jók voltak akkoriban. Jules Verne Nemo kapitányát aztán egy nyár alatt végül csak elolvastam, indiánosat azonban soha.
Pedig – hegyi beszéd következik – az indián kultúra és történelem csodálatos és tiszteletreméltó. (És kultúra alatt nem arra a takonyra gondolok, ami azAlkonyatban ment.) Szívszorító történelem és még annál is elkeserítőbb jelen. A ma indián rezervátumokban élő indiánok között kirívóan magas a munkanélküliek, alkoholisták és öngyilkosok száma. Elődeik bizonyára nem ezért harcoltak és adták életüket. Közöttük a leghíresebb, Ülő Bika sem.
Tatanka Ijotake 1831-ben látta meg a napvilágot a Grand River partján. Édesapja, akit szintén Ülő Bikának hívtak, a sziú törzs lakota ágán belül egy kisebb közösség főnöke volt. Tatankát először Ugráló Borznak nevezték, miután azonban 10 évesen abszolválta (aki nem tudja mit jelent, nézzen utána, mert isteni szó, majdnem olyan jó, mint az eufemizál) első sikeres bölényvadászatát, majd négy évvel később a harcmezőn is tanúbizonyságot tett bátorságáról, a férfivá avatási szertartás során apja – elismerése jeléül – saját nevét adományozta neki. Az Ülő Bika név az állat tulajdonságai és viselkedése nyomán viselőjének bátorságát, elszántságát és megfontoltságát volt hivatott kifejezni.
Ülő Bika rendkívül sokoldalú vezetőnek bizonyult az évek során. A környező törzsek elleni háborúk során számtalan merész haditettet vitt véghez, békeidőben részt vett a lakoták élelmezésének megszervezésében, tanulmányainak köszönhetően pedig sámán és gyógyító lett.
Ülő Bika rengetegszer keveredett konfliktusba az amerikai hadsereggel. Bátorsága nyomán 1868-ban az egész lakota törzs vezetőjévé választották, ő pedig nevéhez méltóan állhatatos maradt a népe szabadságáért vívott küzdelemben; a főnökök többségével ellentétben elutasította a békeszerződést, amely egy szűk területre korlátozta a sziúk szállásterületét, ezenfelül pedig csupán három állam földjén adott számukra vadászati jogot.
Az idő Ülő Bikát igazolta, ugyanis az 1870-es évek elejétől a fehérek mind gyakrabban törtek be az indiánok területére az ottani erdők kiaknázására, ráadásul 1874-ben aranyat fedeztek fel a közelben. Rezervátumba kényszerítették az indiánokat. Erre válaszul az őslakók fegyveres felkelést indítottak, melynek élére egy úgynevezett Őrült Ló és – elsősorban spirituális vezetőként – Ülő Bika állt. Leverték az amerikai csapatokat.
Ezek a sikerek hatalmas lelkierőt adtak az indiánoknak, valós stratégiai haszonnal azonban nem jártak, hiszen arra késztették az amerikaiakat, hogy nagyobb haderőt csoportosítsanak át a térségbe. A következményekkel Ülő Bika is tisztában volt, és miután el akarta kerülni az értelmetlen vérontást, hamarosan népével együtt kanadai területre költözött.
Ülő Bika az utolsó pillanatig küzdött annak érdekében, hogy e rohamosan modernizálódó világban az őslakók megőrizhessék régi életüket és kultúrájukat, ám a polgári közigazgatás kiépülése és a telepesek beáramlása miatt a győzelemre nem maradt valós esélye. Kudarcát és népe szenvedését látva 1881-ben letette a fegyvert az amerikaiak előtt, és a kemény békefeltételeket vállalva visszavezette törzsét az Egyesült Államok területére.
A lakotákat főnökükkel együtt az indiánok számára kijelölt rezervátumokba kényszerítették. Ülő Bika a szülőföldjén kialakított, Standing Rock nevet viselő rezervátumba került, az amerikaiak azonban tartottak tőle, hogy a köztiszteletben álló férfi lázadást szít majd a hatóságok ellen, ezért Fort Randall erődjébe szállították át. A korábbi ígéretek dacára a törzsfőnököt itt több éven át fogolyként tartották, és azután is igyekeztek őt megalázni, hogy visszatérhetett népéhez.
1885-ben Ülő Bika csatlakozott Buffalo Bill Vadnyugati Show-jához, és több hónapon át szórakoztatta a cirkuszok közönségét, ám rövid időn belül megcsömörlött a fehér emberek világától, és a rezervátumban keresett nyugalmat. A főnök élete hátralévő éveit a Grand River partján álló kunyhójában töltötte feleségei és gyermekei körében, az amerikai hatóságok azonban visszavonulása után is gyanakvással figyelték Ülő Bika népszerűségét és spirituális befolyását.
1890. december 15-én a rezervátum rendőrsége őrizetbe akarta venni a férfit, családja tiltakozása és a főnökkel szimpatizáló tömeg ellenállása azonban fegyveres összecsapáshoz vezetett. A rövid tűzharc végén Ülő Bika és fia, Varjúláb is holtan maradt az incidens színhelyén.
„Szeretném, ha emlékeznének rá, hogy a törzsemből én voltam az utolsó ember, aki letette a fegyverét.”
