Sokat töprengtem e témaválasztással kapcsolatban. Mindig is csodáltam azokat az embereket, akik idős korukra is meg tudták őrizni szellemi frissességüket. Személyes példáért sem kell a szomszédba mennem. Nagypapám keresztanyja kilencven éves korában is egyedül élt, kozmetikushoz járt. Most, hat évvel később is aktív, tájékozott, bármelyikünket lebeszél a lábáról, festeti a haját. Fotózni azonban csak távolról szabad. A közelieken látszódnának a ráncai. Egy igazi nő mindig igazi nő marad.
Oscar Niemeyer igazi nő ugyan nem, legendás építész annál inkább volt. Munkássága meghatározta az őt követő építészgenerációk pályáját, hatszáz munkája között számos emblematikus akad. A múlt heti Jeanne-Louise Calment után személyében kicsit az életkor-fetisizmusom is ismét terítékre kerül, de általa egyben olyan vizekre is evezünk, aminél már csak a labdarúgás és a Forma 1 áll távolabb tőlem: a reál tudományok világába.
“Ez az építészet feladata. Hogy küzdjön egy jobb világért, amelyben az építészet mindenkit, és nem csak kiváltságos csoportokat szolgálna” – ő Oscar Niemeyer, a brazil építész, Brazíliaváros megálmodója, aki még 100 éves korában is alkotott.
A brazilok által csak Oscarnak hívott férfi link alaknak indult. A középiskolát huszonegy évesen fejezte be. De aztán beütött a mennykő, utolérte a végzet, amely sok férfi – na jó, olvasóink közül valószínűleg elhanyagolhatóan kevés – számára elkerülhetetlen: megismerte feleségét. Az egyetem mellett dolgozni kezdett, besegített édesapja tipográfiai műhelyében. Építészeti tanulmányait 1934-ben, azaz huszonhét évesen fejezte be. Karrierjének komoly lendületet adott, hogy együtt dolgozott a nála csupán öt évvel idősebb Lúcio Costával, aki sorra kapta a komoly megrendeléseket és mellette Niemeyer is rengeteget tanulhatott. 1939-ben már mindketten részt vettek a New York-i Világkiállítás brazil pavilonjának megtervezésében, rá egy évre pedig Belo Horizonte városának új negyedében volt szerencséje olyan épületeket tervezni, mint kaszinó, étterem és templom.
Munkássága túlmutatott korán, megosztotta az embereket. A Belo Horizontében átadott templomot például egészen 1959-ig még csak fel sem szentelték. Aszimmetriája, szokatlan megoldásai és nem utolsósorban az oltárkép miatt az egyházközség visszataszítónak, az egyház ridegnek találta. Ez azonban nem törte le Oscar kedvét és újító szellemét. 1947-ben ő maga is részt vett az Egyesült Nemzetek Szervezete New York-i székházának tervezésében, sőt, még egy harvardi tanári állást is felajánlottak neki. Itt azonban van egy erős törés az eseményvonalban, ugyanis harcos kommunista világlátása miatt elutasították vízumkérelmét.
Az abszolút csúcspontot az 1957-es év jelentette, amikor Brazília államelnöke felkérte, hogy társával együtt tervezzék meg az új főváros, a nem túl sok fantáziával Brazíliavárosnak elkeresztelt települést (az emberi találékonyság további remekei: Mexikóban Mexikóváros, Guatemalában Guatemalaváros, Panamában Panamaváros, Dzsibutiban Dzsibuti, Bissau-Guineában Bissau és Luxemburgban Luxembourg). A munkát úgy osztották fel, hogy a várost Lúcio Costa, a fontosabb épületeket Niemeyer tervezte. Így például a Nemzeti Múzeumot, a parlamentet, a székesegyházat, az Igazságügyi Palotát, az elnöki palotát és egy cukiságot is, a város építőinek kis templomát.
A feladat kellő tökösséget kívánt. A semmi közepén, több száz kilométerre a riói strandoktól kellett felépíteni egy teljes várost. Négy év alatt húzták fel, és az egyetlen modern város, amely fent van az UNESCO világörökségi listáján. Ez azért nem semmi. Bírálói leginkább a személytelenséget vetették a tervezők szemére, és jó ideig jogosnak tűnt a kérdés, hogy ki akarna a semmi közepén élni, egy “utópisztikus horrorban”? Az évtizedek alatt aztán csaknem kétmillióan reagáltak pozitívan erre a kérdésre az eredetileg félmilliósra tervezett városban.
A világ egyik legérdekesebb fővárosa páratlan épületek együttese, egyedülálló ívekkel és formákkal. A katedrális, az elnöki palota, a kongresszus épülete Brazília jelképeivé váltak. Munkái többségének fő jellemzője, hogy rendkívül nagyvonalú a felületekkel és a térrel, amit rendszerint nagyszabású, vasbeton épületekkel töltött ki. Ez a koncepció nemcsak a modern brazil építészet alapjává vált, de erősen hatott az európai építészetre is. Elegáns, könnyed vonalú megoldásai példaértékűek.
Hosszú pályája során Niemeyer Brazília mellett Olaszországnak, Spanyolországnak, Franciaországnak, Izraelnek és más országoknak is tervezett épületeket. Száz éves korában az angolai (segítek: Afrika) kormány felkérte, hogy tervezze meg a főváros, Luanda egy teljesen új negyedét. Hajlott háttal, csoszogva is naponta bement az irodájába, ha kellett, videokonferencián tervezte és figyelte a projekteket. Az utolsó években már sokszor ápolták kórházban, de ennek ellenére is aktív maradt.
Ahogy ő fogalmazott, már bő 40 éve, hatvanéves abbahagyta éveinek számon tartását, mert ha számolta volna régen meghalt volna. Hetvenhat évnyi házasság után kilencvenkilenc évesen újranősült, több évtizeddel fiatalabb titkárnőjét vette el. Az utolsó években rendszeresen szorult orvosi kezelésre. Veseelégtelenség és kiszáradás vitte el, alig pár nappal a 105-ik születésnapja előtt korunk egyik nagy alakját, aki érzékivé és csábítóvá tette az építészetet.
Szerző: Waliduda Dániel
