A rovat második alanyához szorosan kapcsolódik az idegennyelv-tanulás. Nyelvet tanulni egyeseknek utálatos dolog, másoknak szórakozás. Volt szerencsém a saját bőrömön megtapasztalni, hogy minden nyelvnek megvan a maga dinamikája, a maga nehézségei. Előjáték gyanánt erről szeretnék benyomást adni.
Az angol éveken át jópofa dolog. Kis perverzióval kikapcsolódás. Gyorsan juthatsz messzire. Nyelvtana könnyű, jobb esetben kihívást szinte csak a rendhagyó igék jelentenek, azok is abban a két hétben, amíg magolja őket az ember a dolgozatra. A nehézségek akkor jelentkeztek, amikor a középfokú nyelvvizsga után a felsőfokúra készültem. Komolyabb küldetéssé válik a szövegértés, nagy léptékben kell bővíteni a szókincset, a szóbeli önkifejezésről nem is beszélve.
Aztán a német lendülete megint más. Ámulatosan sokat kell küzdeni az alapok megteremtéséhez. A gimnáziumban éveken át úgy tanultam, hogy egyszerre legalább két könyv és három füzet volt körülöttem nyitva csak ahhoz, hogy egy mondatot összerakjak. Nyelvtani táblázatok, példamondatok, saját maszek szótár. Minden ragozódik, nem mindegy a szórend sem, der, die, das stb.
Az egyetemen az orosz nyelv elkezdésével aztán új fokozatra kellett kapcsolni. Jöttek a cirill betűk és még kétszer annyi szabály, kétszer annyi nyitott könyv és füzet. Cserébe viszont lehet nagyon szép és/vagy hosszú kifejezésekkel szédíteni környezetünket. Legalábbis azt a felét, amelyik vevő rá. Ilyenek a достопримечательность (látnivaló), высокооплачиваемая работа (jól fizető állás) és a млекопитающиe (emlős). Olyannyira nem haszontalan szavak ezek egyébként, hogy öt évvel ezelőtt, amikor Beloruszban icipicit a Minszki Állami Nyelvészeti Egyetemen tanultam a három közül kettőt még használni is volt lehetőségem.
Aztán az orosz után jött a lengyel, amire azt hittem, hogy lévén latin betűs, sokkal egyszerűbb lesz. Hát nem volt az. Mivel ugyancsak szláv nyelv, így szabály legalább ugyanannyi van, mellé kivételek armadája lüktet az arcodba és elképesztően sok a mássalhangzó. Csak a zs betűt legalább ötféleképpen le lehet írni: z rz ż ź zi. Ezek után nem csoda, ha csak fél év után tűnt fel, hogy létezik külön olyan szó, hogy przyszłość és przeszłość. Csak míg az egyik a jövő időt jelenti, addig a másik a múltat. Ami a sok szenvedésért kárpótol, az az, hogy gyönyörű, lágy nyelv. Simogat és homlokon csókol, mint édesanyád kiskorodban.
Mindezek után a macedón nyelv elkezdése első benyomásra szinte felüdülés, frissítő limonádé. Valahogy minden egyszerűbbnek, szellősebbnek tűnik. Igaz, hogy van pár spéci macedón betű (љ (lj), њ (ny), ќ (ty), ѓ (gy), ѕ (dz), џ (dzs)), de alapvetően cirill betűs, így az orosz után nem nehéz az olvasása.
A személyes kitérő után eheti főszereplőnket talán a tőle idézett mondat vezeti fel legjobban: “Nem akartam túlmenni a tizenhat nyelven és nagyon megesküdtem magamnak, hogy nem fogok többet tanulni. Akadt azonban egy üres hónapom…“
Ő Lomb Kató, a világ egyik legelső szinkrontolmácsa.
Pécsett született 1909 telén Szilárd Katalin néven. Élete megtévesztő módon nem a nyelvek világába indult. A pécsi Erzsébet Tudományegyetemen fizikából és kémiából doktorált. Tolmács karrierje csak a második világháborút követően sejlett fel, amikor a budapesti városházán szükség volt valakire, aki magabiztosan érti, miről is beszélnek a szovjet katonák. Lomb Kató értette. Olyannyira ment ez neki, hogy 1946-ban már a budapesti turisztikai hivatalt vezette. Innentől aztán megállíthatatlan volt. Sorra jöttek a felkérések Magyarországon, Európában és szerte a világban. Közben fáradhatatlanul tanulta a nyelveket. Hosszú, tartalmas élete során összesen tizenhat nyelven kereste kenyerét.
Az oroszt a szlovák, a dán, az angol, a francia, az ukrán, a bolgár, a japán, a kínai, az olasz, majd a héber, a latin, a lengyel, a román, a spanyol és a német követte. Négyen felkészülés nélkül is tudott tolmácsolni, további hat nyelven pedig szakirodalmat fordított és szépirodalmat olvasott. E nyelvek többségét teljesen önállóan, tanár nélkül, azaz autodidakta módon sajátította el.
“Nem akartam túlmenni a tizenhat nyelven és nagyon megesküdtem magamnak, hogy nem fogok többet tanulni. Akadt azonban egy üres hónapom…” – szól tőle az idézet. Ebben a bizonyos hónapban Lomb Kató besétált egy antikváriumba és vásárolt egy svéd nyelvű könyvet. Svédül korábban soha nem tanult. Mikor először elolvasta semmit nem értett belőle. Másodszorra már kivehetővé vált számára a kontextus, az alapszituációk. Harmadik elolvasásra átlátta a svéd nyelvtant. Negyedik elolvasásra pedig lefordította magyarra a könyvet. Nyelvtanulási módszerét könyvben is megírta. Meggyőződése szerint minél erősebb bennünk a motiváció, és minél inkább félre tudjunk tenni a gátlást, annál hamarabb tudjuk birtokba venni a nyelvet.
Maga is unta a nyelvkönyvek erőltetett párbeszédeit, ezért kedvenc módszere az volt, hogy beszerzett egy eredeti regényt egy számára vadidegen nyelven (lásd: előző bekezdés!), amelynek témája őt magát is érdekelte (vallotta, hogy a legmegbízhatóbbak az olcsó szerelmi regények, hiszen a szerelem alapkifejezései a svájci favágóktól az új-zélandi maori törzsekig mindenhol ugyanazok: Én. Te. Szeretlek. Gyűlöllek. Soha. Örökké.), és abból fejtette meg, silabizálta ki a nyelv alapjait. Nem hagyta, hogy a ritka, bonyolult kifejezések elakasszák, ezeket lelkiismeret-furdalás nélkül átugrotta. Ami fontos, az előbb-utóbb úgyis felmerül újból, ha kell, megmagyarázza magát. Ami meg nem, az úgysem lényeges. Ezzel kapcsolatban saját példám az angol opulent, azaz fényűző kifejezés. Általános iskolában valamilyen baleset folytán megragadt a fejemben, de egyébként azóta sem hallottam soha sehol se leírva, se elhangozva.
Szerinte szótárra sincs igazán szükségünk. Miért? Mert csak elveszi a kedvünket a szöveg olvasásának, felfedezésének örömétől. Mindent iszonyatosan lelassít. Amire magunk jövünk rá, azt úgyis sokkal inkább megjegyezzük. Így az ember nem kerülheti el, hogy előbb-utóbb felszedjen valamit a nyelvből, mivel nem hagyja nyugodni, hogy ki a gyilkos, vagy hogy végül igent mond-e a lány. Nem hagyta, hogy a hibák, kudarcok vagy a tökéletesség szüntelen igénye eltántorítsa kitűzött céljától, hanem mindig a nyelvtanulás élvezetes, örömteli részébe kapaszkodott. Ha külföldön járt, minden alkalmat megragadott annak érdekében, hogy tanulhassa, használhassa az adott ország nyelvét. Pekingben például csak ezért ment el fogorvoshoz.
Természetesen nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy ahogy szedte magára a nyelveket, úgy vált a tanulás egyre könnyebbé. Hisz ő maga is elismerte, hogy a svéd nyelvű könyv megértésében nagy segítséget nyújtott számára az angol és a német ismerete. Mindemellett voltak merész, szinte pofátlan húzásai is. Egy japán erdészeti konferencia tolmácsolását például úgy vállalta el, hogy azelőtt köze sem volt a japánhoz. Volt azonban pár hónapja felkészülni. Bevásárolt könyvekből, szakirodalomból és összehozta! A kormányküldöttség kísérését Spanyolországba szintén úgy pályázta meg, hogy volt pár hete megtanulni spanyolul.
Lomb Kató nemcsak tolmács, de rendkívül jó humorú könyvíró is volt. Különösen az Egy tolmács a világ körül című művét ajánlom, bár tartok tőle manapság inkább már csak antikváriumokban bukkan elő. Nekem szerencsém volt, édesanyám megkapta névnapjára 1980-ban. Erről eszembe jut, hogy két embertípust ismerek. Az egyik szerint szentségtörés beleírni egy könyvbe. Maradjon szűz, érintetlen! A másik csoport szerint írás nélkül nincs is karaktere egy könyvnek. Nekünk családilag mániánk az elejébe beleírni a nevünket, illetve ajándékozás alkalmából azt, hogy ki adta kinek, milyen alkalomból, mikor, hol, mennyi szeretettel.
E könyvében ír a nyelvek iránti olthatatlan rajongásáról, valamint kifejezetten bölcs, praktikus tanácsokat osztogat utazás esetére. Mivel a könyv születésekor ő maga nagyszerűen ötvözte a ráérő nyugdíjas és a csóró diák jellemzőit, így sok mindent mi magunknak is meg lehet szívlelni belőle. Én például azt szívleltem meg, hogy akárhová megyek méla közönnyel viszonyulok a templomokhoz. Tényleg mindenhol ugyanolyanok. Olvasás közben az ember persze rágja a kefét irigységében. Háromszor járt Japánban, eljutott Óceániára, Srí Lankára, felváltva gyalogosan és vonattal Párizstól egészen Monacóig jutott. Volt amikor összetolt foteleken egy pályaudvaron hált, máskor tévedésből egy bordélyházban töltötte az éjszakát.
Lomb Kató élete és munkássága egészen kivételes. Könyvei és történetei erőt és lelkesedést adnak az embernek. Lehet, hogy csak fél órára, de elhisszük, hogy minden nyelv lehet szép, minden nyelv tanulása lehet élvezetes. Nem a cél, hanem az oda vezető út számít igazán. Arra tanít, hogy találjuk meg mi is az örömet a nyelvtanulásban és ha csetlően-botlóan, de merjük használni azt, ami a fejünkben van.
Volt ám egyébként neki is egy nyelv, amibe beletört a bicskája. A finn volt az.
Szerző: Waliduda Dániel
