Mindenki fantáziál arról, hogy milyen lenne diktátornak, vagy ha finomabb lelkűek vagyunk, királynak lenni. Évekkel ezelőtt a legjobb barátom megírta életem fiktív történetét, amelynek minket érintő részében engem először szülőfalum polgármesterének választanak, aztán egy hirtelen jött kormányválság a miniszterelnöki székbe juttat. Nem akarok nagyon belemenni, de szó van benne a III. Világháborúról is, amely Magyarország geotermikus energiáiért tör ki, a japánok lebombázzák Záhonyt, valamint elsüllyesztik a Kanári-szigeteket, de én a mese végén bölcs és gazdag politikusként tengetem mindennapjaimat a Dani alakú villámban.
Ha én egyszer diktátor lennék – akár itthon, akár Svédországban, Peruban, vagy Kelet-Timorban – pár dologhoz biztosan ragaszkodnék, akkor is, ha ezért a saját embereim lőnének agyon. Betiltanám a petárdát, a lufikat, a tűzijátékot és a pezsgősüvegeket, de talán a labdarúgást és a Forma-1-et is.
A mai CsakADanitÉrdekliben egy olyan férfiról lesz szó, aki nemcsak álmodozott, hanem meg is valósította fantáziáit, gyakorlatilag a megsemmisülés szélére sodorva ezzel egy amúgy is nehéz sorsú országot. Ő Jean-Bédel Bokassa, a Közép-afrikai Köztársaság egykori elnöke, majd császára.
Uralkodói nevén I. Bokassa 1921-ben született kifejezetten kényelmes körülmények közé. Édesapja falusi törzsfőnök volt, így Jean-Bédelnek olyan kiváltságok jutottak, mint oktatás. Alig 18 évesen bevonult az akkor még francia gyarmati sorban, Francia Egyenlítői Afrika néven futó ország hadseregébe, ahol karrierje gyorsan ívelt felfelé, az indokínai háborúban harcolva számos kitüntetéssel is meghálálták erőfeszítéseit.
1960-ban szülőhazája Közép-afrikai Köztársaság néven vált függetlenné, első elnökét pedig David Dackónak hívták. Kicsi a világ, ő ugyanabból a törzsből származott, mint Jean-Bédel. Minket viszont ez kevésbé érdekel, az azonban annál inkább, hogy Dacko barátunk elkövette azt a végzetes hibát, hogy a szívére hallgatott és a hadsereg élére hazahívta az akkor már századosi rangban tevékenykedő Jean-Bédelt. Jean-Bédel pedig nem volt rest, 1966-ban az úgynevezett szilveszteri puccsal magához ragadta a hatalmat. Innentől pedig nem volt pihenő, ha a gátlástalanságról volt szó.
Kezdetben Bokassa (neve kis erdőt jelent) visszafogott volt, megelégedett az elnöki ranggal. Igyekezett jó vezető lenni, megteremteni a társadalmi igazságosságot, de amikor látta, hogy ez lehetetlen, elindult egy olyan irányba, amelynek a végén fényt még nem látott az emberi történelem. Felfüggesztette az alkotmányt, feloszlatta a Nemzetgyűlést és rákapott a masszív alkoholizálásra. 1972-ben örökös elnöknek nevezte ki magát, majd saját munkájával rendkívül megelégedvén 1976 decemberében I. Bokassa néven a Közép-afrikai Császárság uralkodója lett. Megszólítása pedig: Ő Császári Felsége, aki az egyetlen pártban, a MESAN-ban egyesült közép-afrikai nép akaratából Közép-Afrika uralkodója, I. Bokassa.
Eredetileg II. János Pál pápát kérte fel, hogy tegye fejére a koronát, ő azonban ezt elutasította. Az egyre inkább megborult elméjű férfi utolsó éveiben erre egy kicsit másként emlékezett, büszkén állította ugyanis, hogy őt a pápa a katolikus egyház tizenharmadik apostolává szentelte, s hogy a Szentatyával számos titkos találkozón vett részt.
1977-ben hihetetlen színpompa kíséretében, ünnepélyes keretek között meg is koronáztatta magát. A rendezvény 30 millió dollárjába került az országnak (csak a korona öt millióra rúgott), amellyel a csőd szélére sodorta az egyébként is nehéz helyzetben lévő államot.
Példaképe fiatal kora óta Napóleon volt. Birodalmi alkotmányt vezetett be és külsőségeiben is igyekezett utolérni a francia példaképet. Politikai ellenfeleit minden gátlás nélkül legyilkoltatta, vagy személyesen ölte meg. De rettegtek tőle a koldusok is, miután egyszer megtette, hogy jó néhányukat összefogatta, repülőgépre ültette, majd a magasból folyóba dobatta őket. Ejtőernyő nélkül.
Bokassa imádta a kitüntetéseket és ezt nemzetközi szövetségesei jól tudták. Odahaza, számos palotájának egyikében így aztán egymás mellett sorakozott legalább tucatnyi afrikai ország, valamint Románia, Görögország és Tajvan magas rangú elismerése is. Miután sem szomszédait, sem más országokat nem fenyegetett, a külvilág sokáig elnézte hóbortjait. A sors fintora, hogy legkevésbé az egykori gyarmatosító, Franciaország vezetője kedvelte. Charles de Gaulle egyszer mérgében kardcsörtető tökfejnek titulálta cikkem főszereplőjét.
A nagy fényűzés rengeteg pénzt emésztett fel, az ország tartalékai pedig végesek voltak, így az egyébként katolikus Bokassa egy időre még az iszlám hitre is áttért, felvette a hangzatos Salah Eddine Ahmed Bokassa nevet, remélve, hogy ezzel meghatja az iszlám államokat, akik majd könnyüket morzsolva dollármilliókkal jutalmazzák megteréséért. Hát. Nem jutalmazták.
Mind gyakoribbakká váltak a kínzások, amelyekben időnként a feszültség levezetése érdekében Bokassa maga is részt vállalt. 1971-ben anyák napján például úgy kedveskedett az ünnepelteknek, hogy a női börtönökből szabadon engedte a foglyokat, ám kivégeztette az összes férfi rabot, aki nőt bántalmazott. Bokassa birodalmában a kora középkort idéző igazságszolgáltatás működött: lopásért füllevágás járt, a visszaesőket pedig kivégezték. Előfordult, hogy az elfogott tolvajokat Bokassa bilincsbe verve a főváros központjában a nyílt utcán lincseltette meg a testőrségével.
1979-re betelt a pohár mind Franciaországban, mind a Közép-afrikai Császárságban. Az elkeseredett tüntetők rátámadtak a császári palotára, sőt, kővel megdobálták Bokassa limuzinját, amitől a méltóságában megsértett Ő Császári Felsége éktelen dühbe gurult. A testőrei által elfogott mintegy kétszáz diák fele meghalt a börtönben a kínzások következtében. Nem egyet közülük állítólag maga Bokassa vert agyon, sőt egyes híresztelések szerint evett is áldozatai húsából.
Császárságát francia ejtőernyősök 1979. szeptember 20-án döntötték meg, másnap pedig ismét kikiáltották a köztársaságot és a már általunk is ismert David Dackót visszahelyezték hivatalába.
Bokassa a hatalomátvétel idején Líbiában tartózkodott. Innen Elefántcsontpartra menekült, és a következő négy évet ott töltötte. Ezután Franciaországba költözött, ahonnan 1986-ban hazatért, annak ellenére, hogy távollétében nem meglepő módon halálra ítélték. 1987-ben bírósági tárgyalás után a kannibalizmust kivéve minden vádpontban bűnösnek találták és ismét halálra ítélték. 1988-ban számomra érthetetlen módon a büntetését életfogytiglani börtönbüntetésre enyhítették, majd egy év múlva 20 évre csökkentették. 1993. augusztus 1-jén amnesztiával szabadult. Élete hátralévő részét hazájában töltötte, 1996. november 3-án bekövetkezett haláláig.
A hatalomban féktelen I. Bokassa magánéletében sem fogta vissza magát. Élete során 17 felesége volt, akik 55 gyereket szültek neki.
Szerző: Waliduda Dániel
