Hailé Szelasszié, avagy “ő császári felsége I. Hailé Szelasszié, Júda törzsének hódító oroszlánja, az etióp Királyok Királya és Isten választottja” 1892 nyarán született. Etiópia utolsó császára, az afrikai ország 20-ik századi fejlődésének és modernizációjának meghatározó alakja volt. Fontos szavak ezek, hiszen a környékről olvashattunk már nála jobbról, de sokkal rosszabbról is. Helyben egyébként többek között a Janhoy, Talaqu Meri és Abba Tekel neveken is fut.
A rasztafári közösségben szentként vagy isteni küldöttként tisztelt uralkodó több mint fél évszázadon keresztül irányította az akkor még keresztény monarchiát, miközben nemzetközi fellépéseivel, lehengerlő stílusával a világ egyik legismertebb politikusa lett.
Hailé Szelasszié császár eredetileg Tafári Makonnen néven született Makonnen herceg fiaként. Utóbbi később részt vett az olasz gyarmatosítók elleni, Adua mellett vívott győztes ütközetben. Fia uralkodóknak kijáró oktatásban részesült, tanulmányai során ennek köszönhetően kiválóan elsajátította a francia nyelvet, és megismerte az európai kultúrát. Miután apja meghalt, az uralkodó hercegi címet adományozott neki, és előbb Szidamo, majd Harar kormányzójává nevezte ki. A trónörökös unokahúgával 1911-ben kötött házassága révén hamarosan eljutott a császári hatalomig.
Az őt megelőző császárnő uralkodása idején valójában már a herceg irányította az országot. Biztosította az ország semlegességét az első világháborúban, óvatos nyugati mintájú reformokat vezetett be – például az amúgy nem túl népszerű adózás terén –, és 1924-ben beléptette Etiópiát a Népszövetségbe. A reformpárti trónörököst azonban nem mindenki látta szívesen a hatalomban: 1928 során először egy vidéki hadúr kísérelte meg letaszítani a trónról, majd néhány héttel később a bábként mozgatott császárnő is megpróbált megszabadulni tőle.
Mivel Tafári és a pártján álló hadsereg megbirkózott a kihívásokkal, a császárnő 1928-ban kénytelen volt királyi címet adományozni örökösének. 1930-ban aztán a már sokat emlegetett császárnő, Zauditu (merthogy neve is volt és ha magyar lenne, Juditnak hívnánk) férje, Rasz Gugsza fegyverrel próbált véget vetni Tafári hatalmának, de a döntő ütközetben életét vesztette, majd nemsokára a császárnő is meghalt. 1930. november 2-án a hősünket feleségével, Menennel együtt császárrá koronázták. Ekkor vette fel a Hailé Szelasszié nevet, ami annyit tesz: a Szentháromság hatalma.
A császár birodalma ebben a korban Libéria mellett a fekete kontinens egyetlen független országa volt; Hailé Szelasszié érzékelte a gyarmatosítás veszélyét, ezért a Népszövetség védelmét kereste, és nagyarányú modernizációba kezdett. 1931-ben az uralkodó alkotmányt adott országának, kétkamarás parlamentet hozott létre, miközben megpróbálta megadóztatni a nagy hatalmú hadurakat és arisztokratákat. A császár már az alkotmány kihirdetésekor meglebegtette a rabszolgaság eltörlését, amit 1935-ben meg is valósított. A reformok dacára az afrikai ország mégsem tudta elkerülni a gyarmati sorsot, az 1896-ban megalázott olasz hadsereg ugyanis közel negyven év után visszatért Etiópiába, hogy revansot vegyen a korábbi szégyenért.
A birodalmi ambíciókat dédelgető Benito Mussolini 1935 októberében megtámadta a császárságot, expedíciós serege pedig létszámbeli és haditechnikai fölénye, valamint a kémiai hadviselés, azaz mérges gázok bevetése révén mintegy fél év alatt szétforgácsolta az etióp erőket. Hailé Szelasszié hiába állt személyesen seregei élére, hiába kérte a Népszövetség beavatkozását, a szervezet szemet hunyt Mussolini akciója felett, így a császár 1936 májusában száműzetésbe kényszerült. Miután az olaszok hadba léptek a szövetségesek ellen, a britek kiűzték a gyarmatosítókat Etiópiából, és 1941-ben visszaállították barátunk uralmát.
Hailé Szelasszié uralkodását a következő három évtizedben a belpolitika és a külpolitika éles kontrasztja jellemezte: előbbi téren az uralkodó nem is a legszerencsésebb módszereket alkalmazta, mivel Etiópiát mintegy magánbirtokaként kormányozta, uralmát pedig – Salamontól és Sába királynőjétől való származásának kinyilatkoztatásával – félig-meddig teokratikus alapokra helyezte. Hailé Szelasszié bírálói emellett a fényűzést is a császár szemére vetik, ami koronázását és Addisz-Abebában álló palotáját egyaránt jellemezte. Másfelől viszont a császár egész uralkodása küzdelem volt egy modern társadalmi modellért, amit nemes célok érdekében vívott, javarészt a helyi hadurak és tartományi vezetők ellen. A stabilitás érdekében folytatott küzdelmet jellemzi, hogy a császár uralkodása során 15 puccsot vert le, mígnem egy 16-ik próbálkozás eltávolította a hatalomból.
Az állandó bizonytalanság miatt Hailé Szelasszié 1955-ben felfüggesztette Etiópia – amúgy sem hatékony – parlamentáris rendszerét, és hasonló módon bánt az autonóm Eritreával is, mely tartomány 1961-ben három évtizedes harcot kezdett függetlensége elismeréséért. A hatvanas évektől kezdve a császárnak „bal oldalról” is ellenzéke támadt, melyet a hidegháborús küzdelem jegyében főleg a Szovjetunió támogatott: a marxista szellemi alapokon felnőtt ifjú értelmiség a gazdaság elmaradottságát és a társadalmi igazságtalanságot kérte számon az uralkodón, miközben az udvar fényűző életmódját ostorozta. Ezek a kritikus hangok mind erősebbek lettek, és miután az 1973-ik évi aszály éhínséget hozott Etiópiára, Hailé Szelasszié hatalma menthetetlenül megroppant. A következő év során apparátusát bíróság elé állították, majd 1974 őszén őt is megfosztották trónjától.
A sikertelen belpolitika éles kontrasztban állt a császár nemzetközi sikereivel. Hailé Szelasszié nyugati kapcsolatai és fellépése révén Etiópia a gyarmati uralmat lerázó Afrika legtekintélyesebb állama, a császár maga pedig a fekete kontinens szabadságának szimbóluma lett. A második világháború után az uralkodó gyakran közvetített a függetlenedő államok határvitái során – például Marokkó és Algéria között. Hailé Szelasszié volt a motorja és megálmodója az 1963-ban létrehozott Afrikai Egységszervezetnek, melynek elnöki tisztét kétszer is betöltötte. Miután 1930 novemberében a Time magazin a címlapon foglalkozott a császárral, a Marcus Garvey fekete nacionalista által létrehozott „Vissza Afrikába” mozgalom példaképének választotta őt.
Létrejött a rasztafári mozgalom, melynek központja a távoli, közép-amerikai Jamaica szigete lett. A raszták Jézus második inkarnációját, Isten küldöttjét, vagy egyszerűen az általuk álmodott utópisztikus ország, Cion kiválasztott királyát látták az uralkodóban, aki 1945 után számos amerikai hívét telepítette le Addisz-Abeba mellett.
Bár Hailé Szelassziét sokan már életében szentként tisztelték, ez nem menthette meg őt sem a bukástól, sem a sanyarú sorstól. Miután a császárt 1974 szeptemberében lemondatták trónjáról, hamarosan börtönbe zárták, ahol 81 évesen, 1975 augusztusában bizonytalan körülmények között életét vesztette. Halálával teljessé vált a személyét övező misztikum, amit a rasztafári mozgalom és a Bob Marley munkásságával népszerűvé váló reggae-zene tovább éltet a 21-ik században is. A raszták jellegzetes hajviseletükkel és a szentnek tekintett kendernövény pszichodelikus, spirituális használatával is őt tisztelik és úgy érzik ezzel csak közelebb kerülnek hozzá.
Szerző: Waliduda Dániel
