Bezzeg régen még igazi férfi volt a férfi!

Még ma is él az a szélsőségesen vaskalapos nézet, hogy az igazi férfinek nincs köze a sminkhez. Nemhogy a sminkhez, a kozmetikumokhoz se! A borotvahab és a dezodor mostanra polgárjogot nyert, de a kézkrém már gyanús. Szemránckrém, ajakápoló, netán alapozó? Csupa női holmi. Ugye, milyen unalmasak az ilyen vélemények? Hát még, amikor visszasírják a régi időket, amikor még bezzeg igazi férfi volt a férfi! Aztán tessék mondani, melyikre gondolunk? A szemét kihúzó egyiptomi harcosra, a teljes sminkben nyomuló Nagy Sándorra, vagy a rizsporos francia arisztokratákra?

Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy az emberiség történetét végigkíséri a férfiak szépségápolása, hiszen az soha sem csak a nők kiváltsága volt. Korszakonként eltérő mértékben és különböző okból, de számtalan példát találunk a férfisminkre is. Lássunk hát párat!

Az ókori Egyiptomban a kozmetikumok nemcsak a nők, de a férfiak életének is szerves részét képezték. Illatosított olajokat használtak, hogy bőrük puhább legyen, olajokkal és krémekkel védekeztek a perzselő nap sugarai és a száraz, sivatagi szelek bőrkárosító hatásai ellen. A férfiak is gyakran festették okkerrel és hennával nem csak az ajkukat, de a körmüket és az arcukat is. A sivatagi és szubtrópusi népeknél sok helyen elterjedt módon a szemüket is festették. A festék a gyulladáscsökkentő hatása miatt a szembetegségektől és a káros napsugárzástól is védett.

Eközben a Föld túloldalán, Kínában és Japánban i.e. 3000 táján a férfiak és a nők egyaránt festették a körmeiket, ezzel pedig a társadalomban elfoglalt helyzetüket jelezték. A korabeli szépség-sztenderdek szerint igencsak kívánatosnak számítottak a feminin vonású fiatalemberek, akik arcukat kifestették, hogy az még világosabbnak és tökéletesebbnek tűnjön, az ajkak csillogásáért pedig különböző balzsamok feleltek. A feljegyzések szerint az ókor egyik neves kínai költője, Cao Cse például egyszer nem is volt hajlandó fogadni látogatóba érkezett ismerősét, amíg meg nem mosta az arcát és nem tett fel némi alapozót.

De ugorjunk vissza Európába! A csatában legyőzhetetlen és az ókori világ legnagyobb birodalmát létrehozó, a (minden értelemben) hódító Nagy Sándor is sminket viselt. Itt feltétlenül meg kell említenünk, nem csak Nagy Sándort, de a kozmetikum szót is a görögöknek köszönhetjük. A görög „kosmetikos” képezi az alapját, ami a „jártasság az ékesítésben” jelentéssel bír.

Rómában is magától értetődően nyúltak a férfiak kozmetikumokhoz, de a túlzott hiúságot illendő volt kerülni. Teljesen elfogadott volt viszont számukra a parfümök használata, vagy épp a szőrtelenítés is. Itt érdemes volt megtalálni az arany középutat: a túl kevés szőr viselőjét nőiesnek tartották, a túl sok szőr viselőjét viszont ápolatlannak. A korban a férfiak számára a hajfestés, pontosabban a szőkítés sem számított kirívó dolognak.

A Nyugatrómai Birodalom bukásával – annyi mással egyetemben – a férfi kozmetikumoknak is leáldozott jó időre. Az egyház mindenre kiterjedő befolyása a szépségápolásra is hatott, a hiúság egyrészt komoly bűnnek számított, másrészt a luxuscikkeknek számító piperéket alig valaki lett volna képes megfizetni. Európában a reneszánszig tartó időszakot érdemes is átugornunk, mert nagyítóval is nehezen találnánk a férfismink nyomát.

A reneszánsz kori Angliában aztán olyan iramban próbálták behozni több évszázados lemaradásukat a férfiak, hogy a divat terén „túlöltözték” a nőket is. A nemesség jelképe volt a világos arcbőr, amit sminkkel próbáltak elérni. A ráncok ellen tojás és méz keverékéből készült maszkot használtak, de kedveltnek számított a fehérre festett haj is. Kiütközött ugyanakkor a korábban felhalmozott tudás elvesztése, mert az ólom tartalmú szépítőszerek könnyen okozhattak akár halált is, a hajfehérítő lúg viszont csupán kopaszságot.

Ha hirtelen visszarepülhetnénk az 1700-as évekbe, a kor leghíresebb, leginkább macsó férfiúi között úgy érezhetnénk magunkat mai fejjel, mintha egy drag show kellős közepébe csöppentünk volna. A fejeken hosszú, göndörített, rizsporos parókák, az arcok erősen, fehérre kifestve, az ajkakon rúzs, hozzá pedig selyemharisnyák. A társaság krémje, az európai társadalom legbefolyásosabb férfiúi bizony, így öltöztek. Közhelyes és klisés, de tényleg csak a szépségpötty hiányzik a tökéletes összképhez. De a folyton háborúzó, nőfaló XIV. Lajos sem érezte kevésbé férfinek magát ebben a szerelésben.

Aztán jöttek a forradalmak (például az ipari és a francia), megkezdődött a polgárság, a középosztály, és a széles néptömegek felemelkedése – gazdasági értelemben is. Bár maga a folyamat hosszan tartó volt, a férfi szépségápolás divatban maradt, még ha kevésbé volt is látványos. A XIX. század derekára aztán meglehetősen visszaszorult például Angliában, ahol Viktória királynő a kozmetikumokat és a sminket nemes egyszerűséggel közönségesnek nyilvánította, olyasminek, amit csak a prostituáltak használnak.

Amikor Viktória királynő 1901-ben elhunyt, már beköszöntött a 20. század, és a Lumière-fivérek jóvoltából már hat éve létezett a némafilm. 1911-ben megnyílt az első filmstúdió Hollywoodban, és innentől kezdve végérvényesen a sztárok diktálták a divatot, akik kényesen ügyeltek a megjelenésükre. A legendásan jól ápolt Cary Grant, Elvis Presley, David Bowie: a maguk korában mind formálták a közízlést, míg napjainkban Adam Lambert, vagy épp James Charles neve hallatán már újra természetesnek vesszük a sminket.

Miért ne tennénk? Hiszen végigkísérte a történelmünket.

Kocsis G. János