Az öngyűlöletre (át)nevelő terápiák – I. rész

Habár az átnevelő terápiák népszerűsége egyre inkább csökken, számos országban még ma is folynak a pácienseket mentálisan és sokszor fizikailag is embertelen hatásoknak kitevő kezelések. Mindeközben az LMBTQ társadalomnak felnőtt egy olyan generációja, mely saját bőrén tapasztalhatta meg az átnevelő terápiák kegyetlenségét.

Egy kis történelem
1899-ben egy német pszichiáter, Albert von Schrenk-Notzing egy hipnózisról szóló konferencián kijelentette, hogy „heteroszexuálissá változtatott” egy homoszexuális férfit, „melyhez nem kellett több, csak egy negyvenöt alkalmas hipnóziskezelés és egy-két látogatás egy közeli bordélyházban”. Schrenk-Notzing nem tudhatta, de előadásával megteremtette az úgynevezett átnevelő- vagy konverziós terápiák áltudományos bázisát, mely a 20. századtól kezdve sokezer nem heteroszexuális férfi és nő életét nyomorította meg. Ettől kezdve az átnevelő terápiákat fél évszázadon át rutinszerűen gyakorolták intézményesített keretek között, mígnem a 20. század második felében rohamosan fejlődésnek induló orvostudomány, genetika, molekuláris biológia, és a korszellem változásokat hozott a nem heteroszexuális orientáció megítélésében. A tudományos eredmények megerősítették azt a ma is élő konszenzust, hogy a heteroszexuálistól eltérő szexuális orientáció nem tekinthető betegségnek vagy természetellenesnek. Az aktivizmus erősödő hangjainak köszönhetően pedig a klinikai gyakorlat és a hitközösségek is fokozatosan elfordultak a konverziós kezelésektől az etikai, morális és tudományos aggályok miatt.

Elég idő eltelt, hogy tanulhassunk a múltból
Számos pszichológiai, orvostudományi tanulmány vetette már fel a kérdést, hogy az átnevelő terápiákon részt vevő személyek élete miként alakult az idő előrehaladtával: valóban megváltozott-e a szexuális orientációjuk, hogyan alakult a pszichikai állapotuk, esetleg megváltoztak-e a baráti vagy családi kapcsolataik. Eddig azonban egyszerűen nem telt el elég idő, hogy biztos összefüggést találjanak a konverziós terápiák és a lehetséges jövőbeni utóhatások között. Napjainkban azonban számos új kutatás lát napvilágot, górcső alá véve az átnevelő terápiák létjogosultságát, vizsgálva a ma már felnőtt, fiatalkorukban kezelésnek alávetett személyeket.

Bár az Amerikai Pszichológiai Társaság 2007-es átfogó tanulmányával egyértelműen arra a következtetésre jutott, hogy a szexuális orientáció formálása a páciens egészséges mentális állapotának megőrzése mellett egyszerűen nem lehetséges, még mindig akadnak feltérképezetlen foltok. Az egyik legfrissebb és legnagyobb elemszámú tanulmány 2020 októberében jelent meg, melyben Steven Meanley és munkatársai 1156, átlagosan 65 éves nem heteroszexuális férfit vizsgáltak. A kutatásba bevont személyek 15 százaléka (171 fő) vett részt élete során a szexuális irányultságot megváltoztatni kívánó valamilyen kezelésen. Tanulmányuk során a kutatók arra szerettek volna választ kapni, hogy az átnevelő terápiák befolyásolták-e a kezeltek jövőbeni pszichológiai állapotát, és ha igen, milyen irányban. A kutatók munkájuk során sok egyéb mellett felmérték a résztvevők általános mentális jóllétét, a különböző pszichológiai betegségek (például poszttraumás stressz szindróma) gyakoriságát, és az internalizált homofóbia, az öngyűlölet kialakulásának mértékét.

Nevelés az öngyűlöletre
A részt vevő személyek 67 százaléka valamilyen egyéni pszichoterápián, 39 százaléka csoportos, 30 százaléka pedig imádság központú, vallási alapú terápián vett részt. A vizsgált alanyok mintegy 30 százaléka szerint a foglalkozásokon való részvétel egyáltalán nem az ő döntésük volt, és átlagosan 23 éves korukban kezdődtek a kezelések.
Steven Meanly és munkatársainak eredményei szerint az átnevelő terápiákon átesett férfiak körében az internalizált homofóbia, az öngyűlölet, az önmagukkal szembeni elégedetlenség kialakulásának kockázata 2,36-szor magasabb volt a kezeléseken át nem esett társaikhoz képest. Szintén fokozottan, 2,75-ször nagyobb eséllyel fordult elő depresszió, és háromszor gyakrabban poszttraumás stressz szindróma az átnevelő terápián részt vevő férfiak között. Mindezek mellett 0 százalékosnak bizonyult azon homo- vagy biszexuális férfiak aránya, akik végérvényesen el tudták volna nyomni a saját nemükhöz való vonzódásukat.

Meanly és kutatócsoportjának munkája egyértelműen pontot tett az átnevelő terápiák létjogosultságáról szóló vita végére. A konverziós kezelések mindamellett, hogy a kívánt célt sosem érik el, beláthatatlan károkat okozhatnak a kezeltek mentális állapotában és önmegítélésében.

Az elfogadás lehet az egyetlen megoldás
Fontos leszögezni, hogy az átnevelő terápiáknál is nagyobb károkat okozhat a család és a környezet által tanúsított elutasítás. Az Amerikai Pszichológiai Társaság 2007-es felmérése szerint az LMBTQ közösség elutasítással találkozó tagjai között nyolcszor nagyobb az öngyilkossági kísérletek esélye, hatszor gyakoribb a depresszió és háromszor gyakrabban nyúlnak illegális drogokhoz, mint azok, akikhez családjuk és barátaik elfogadóbban viszonyulnak.

A szexuális orientáció „normálistól” való eltéréseit spontán, komplex örökléstani és környezeti mechanizmusok alakítják ki különböző okokból mind az állatvilágban, mind az emberek körében. Emiatt „kezelni” és gyakoriságukat csökkenteni sem lehet a megszüntetésükre, eltörlésükre vagy elrejtésükre irányuló kísérletekkel. Kizárólag a jelenség elfogadása és a teljes integráció nyújthat optimális megoldást az egyén, a szűkebb környezet és a társadalom számára egyaránt. Csak így nem sérülnek sem az egyén, sem a társadalom jogai és érdekei. Az egyén pedig csak így képes a közösség boldog, teljes értékű és önazonos tagjaként élni.

A mai tudásunk szerint a szexuális kisebbségeket még ma is világszerte sújtó üldöztetést, jogsértést és szegregációt semmilyen természet- vagy társadalomtudományi kutatás nem indokolja.

Bukva Mátyás