Valaki szerint a genetikán múlik, valaki pedig már réges-rég nem hisz a meleg génben. Egyesek szerint az édesanyák adják tovább, mások szerint a nevelés és a szociális hatások a döntők. Megint mások a hormonokban keresik a választ. De van-e biztos válasz? Ennek járt utána Bukva Mátyás.
A homoszexualitás nem lehet csupán kulturális hozadék
Vajon mit gondol az olvasó: a homoszexualitás kizárólag az emberi társadalmakban figyelhető meg, vagy az ember mellett az állatvilágban is széles körben elterjedt, természetes jelenségről van szó? Az utóbbi 10–15 év célzott tudományos vizsgálatai alapján jelenleg több mint 1500 állatfajról tudunk, melyek egyedei időszakos vagy élethosszig tartó homoszexuális viselkedésformát mutatnak.
Az állati viselkedést tanulmányozó szakértők egyöntetű véleménye az, hogy a különböző fajoknál egymástól eltérő okok miatt alakulnak ki a homoszexuális kapcsolatok. A közös vonás bennük csupán annyi, hogy ez a természetes viselkedésmintázat közvetve növeli egy egyed vagy egy csoport életbenmaradási esélyeit. Mindemellett egy másik kulcsfontosságú tanulságot is levonhatunk: a homoszexualitás – vagy más, nem heteroszexuális orientáció – az emberi társadalmakban nem lehet pusztán kulturális hatások eredménye, hiszen az állatvilágban is általánosan megfigyelhető. Ebből adódik, hogy a homoszexualitást örökléstani tényezők, például öröklődő gének befolyásolhatják.
Ikerpárok a tudomány szolgálatában
Az egyik legfontosabb kérdés ezek után az, hogy van-e a homoszexualitás kialakulásának kizárólag génekre visszavezethető oka. Ennek megválaszolására évtizedek óta végeznek vizsgálatokat egypetéjű ikerpárokkal. A módszer mögött meghúzódó elmélet igen egyszerű. Az egypetéjű ikrek kisebb megszorításokkal genetikailag teljesen azonosak. Tegyük fel, hogy a homoszexualitást kizárólag gének határozzák meg. Ebben az esetben, ha az egypetéjű ikerpár közül az egyik testvér homoszexuális, akkor a másiknak is homoszexuálisnak kellene lennie – mégpedig 100 százalékos eséllyel. Ha a gének semmilyen hatással nem volnának, az egyezés csak 3-5%-os eséllyel fordulhatna elő, mivel átlagosan ennyi a homoszexuális férfiak aránya a társadalomban. Azonban a valóság ennél sokkal árnyaltabbnak tűnik.
Napjainkban három olyan nagy, tudományosan elfogadott tanulmányt tartanak számon, amely a homoszexualitás genetikai meghatározottságát kutatta egypetéjű ikerpárok vizsgálatával (J. Michael Bailey, 2000; Kenneth S. Kendler, 2000; Niklas Långström, 2010). Az összesen 11 856 testvérpár bevonásával zajlott kutatások alapján a genetikai meghatározottság 39%-tól 71%-ig terjedhet (nőknél valamelyest kevesebb, mint férfiaknál). A kutatást vezetők szerint a fennmaradó százalékok egyéni környezeti tényezők – például hormonális hatások az anyaméhben – és társadalmi hatások komplex összjátékai lehetnek.
Örökölhetjük-e az édesanyánktól?
De tetten érhetőek-e molekuláris biológiai módszerekkel a konkrét gének? 1993-ban Hamer és munkatársai 114 olyan amerikai családot vizsgáltak meg, amelyekben homoszexuális fiúk is éltek. A kutatás célja az volt, hogy feltárják a homoszexualitás családon belüli öröklődését. A statisztikai analízisek rendkívül érdekes eredménnyel zárultak: az anyai oldalról sokkal nagyobb gyakorisággal találtak homoszexuális unokatestvéreket és nagybácsikat az apaihoz képest. Az eredményeik arra engedtek következtetni, hogy a homoszexualitás az X kromoszómához, az úgynevezett női nemi kromoszómához kötődhet. Tehát a homoszexuális fiúk az édesanyjuktól örökölhetik a szexuális orientációjukért felelős géneket. A későbbiekben ezen eredményeket több szakértő is kétkedve fogadta, azonban további molekuláris biológiai kutatások megerősítették Hamer eredményeit. A homoszexuális fiútestvérek legalább 50%-a osztozik egy bizonyos génváltozattal az X, női nemi kromoszómán, melynek előfordulási gyakorisága heteroszexuális fiú testvérpároknál lényegesen kisebbnek bizonyult. Ugyanezen vizsgálatok során a 8. kromoszómán is azonosítottak olyan géneket, melyek 38%-os gyakorisággal fordulnak elő homoszexuális fiú testvérpárokban. Nem találtak azonban kapcsolatot a női homoszexualitás és a fentebb említett gének között.
Genetika, de nem (csak) a gének
A fentebb említett példákon kívül több száz olyan tanulmányt ismerünk, amelyek azonosítottak a homoszexualitással különböző mértékben összefüggő géneket. Azonban eddig egy génről vagy génkombinációról sem derült ki, hogy 100%-os pontossággal határozta volna meg a vizsgált személyek szexuális orientációját. Emellett az ikervizsgálatok sem a teljes genetikai meghatározottság elméletét támasztják alá. A „homoszexuális gének” elképzelése zsákutcába jutott.
Ennek ellenére nem vethetjük el az örökléstani magyarázatokat. Napjainkban egyre elterjedtebb az az elmélet, miszerint a nemi jellegeket, a nemi identitást és a szexuális orientációt olyan molekulák is befolyásolják, amelyek a DNS-hez kötődve módosítják különböző gének működését. Ez nem újkeletű elképzelés, már több évtizede tudunk ezekről a génszabályzó molekulákról, avagy epigenetikai jelekről, melyek számos egyedfejlődési folyamatot irányítanak. Fontos leszögezni, hogy ezek a jelek – csakúgy, mint a gének – öröklődhetnek, azonban még az egypetéjű ikrekben sem azonos módon (emiatt figyelhetünk meg egypetéjű ikrek között is különbségeket). William Rice evolúcióbiológus nagyszerű elmélete a következő: vannak olyan géneket módosító jelek, amelyek meghatározzák egy személy szexuális vonzalmának erősségét a nők vagy a férfiak iránt. Ha például egy anyában a szokásosnál erősebbek azok a jelek, amelyek a férfiak iránti vonzalmat befolyásolják, és ezek a jelek egy olyan fiú utódban öröklődnek tovább, akiben a szokásosnál gyengébbek a női nem felé terelő hatások, akkor a fiú utód homoszexuális hajlamokkal születik (és persze ugyanez fordítva lány utód esetében is helytálló). De a jelek erőssége más és más, emiatt a homoszexuális orientáció is egy széles spektrumon mozog. Ez az elképzelés tökéletesen magyarázza az ikervizsgálatok eredményeit, valamint összecseng más, széles körben elterjedt evolúciógenetikai elméletekkel és a hétköznapok tapasztalataival egyaránt. William Rice és munkatársai napjainkban kísérleti úton is igyekeznek bizonyítani hipotézisüket.
Ha rossz a kérdés, rossz a válasz
A homoszexualitást megcélzó legtöbb genetikai kutatás eredménye azért vonható kétségbe, mert csupán egy szűk korcsoportot, társadalmi réteget és körülhatárolt etnikumot vizsgálnak, valamint – ami a legnagyobb probléma – nem azonos módszerrel mérik fel a résztvevők szexuális irányultságát. Bár vannak kutatások, amelyekben egyértelműen rákérdeznek a résztvevők szexuális orientációjára, a legtöbb tanulmányban már azokat is homoszexuálisként kategorizálják, akik valaha csókot váltottak azonos nemű partnerrel. Az is gyakori hibaforrás lehet, hogy a szexuális irányultságra vonatkozó információkhoz nyílt hozzáférésű egészségügyi vagy piaci felmérésekből jutnak hozzá. Nyilván semmi sem garantálja, hogy egy ilyen kérdőívben valaki ténylegesen felvállalja a szexuális irányultságát. Ez pedig súlyosan eltorzítja a statisztikai eredményeket.
Ma a tudományos közvélekedésben elterjedt feltételezés szerint a homoszexuális orientációt nem egyetlen gén, hanem gének sokasága, azok különböző kombinációi, epigenetikai jelek, hormonális és szociálpszichológiai hatások együttesen alakítják ki. A folyamat teljes körű megértése – ha egyáltalán valaha is lehetséges lesz – azonban még várat magára, hiszen ehhez több százezer ember bevonására lenne szükség. Az eredmények csak akkor tükröznék a teljes valóságot, ha világ minden pontjáról, minden vallási felekezetből, különféle társadalmi rétegekből, minden korosztályból és etnikumból származó emberek szociális, kulturális, pszichológiai körülményeit, valamint génállományát egyszerre, egységes módszerekkel vizsgálnánk.
Mindezen nehézségek ellenére az eddigi kutatások eredményei megerősítik azt a tudományos konszenzust, amely szerint a homoszexualitás az élővilágban széles körben elterjedt, összetett biológiai és más környezeti hatások által kiváltott, természetes jelenség.
Bukva Mátyás
Biológus PHD hallgató
Szegedi Tudományegyetem Interdiszciplináris Orvostudományok Doktori Iskola
Ez a cikk a Humen Magazin 2021/2. számában jelent meg. Ha szeretnéd megkapni a nyomtatott magazint, a Humen.Shop felületén a postaládádba is kérheted. Ha nem szeretnél lemaradni egyetlen számról sem, akkor csatlakozz a myHumen hűségprogramhoz!
