Az Instagramot böngészve úgy fest: manapság többen vannak a tetovált srácok, mint a “tiszták” – mi több, egy friss kutatás szerint mi, melegek azért vonzódunk ennyire a tetkókhoz, mert tudat alatt “kompenzálunk”: minden ellentétes feltételezéssel szemben igenis férfiak vagyunk, a tattoo pedig meglehetősen maszkulin test-jegy volt az elmúlt 100 évben. De mi van, ha a következő 100 évben kimegy a divatból – mint a trapéz naci és a susogós melcsi?
Egyesek szerint elhamarkodott döntés – szerintem viszont elhamarkodott döntés épp az volna, ha nem tetováltatnék, hiszen az élet olyan rövid. A tattoo-k és én már tizenéves korom óta jó barátságban vagyunk. Tele vagyok tetoválásokkal. Az első egy tibeti “om” jel volt, az unokatesómmal, Szandrával varrattuk Várpalotán tizenévesen. Napokig rejtegettük a szüleink elől, amikor pedig végre megmutattuk az egyen-sormintánkat, legnagyobb meglepetésünkre érdeklődve és vigyorogva szemlélgették a pocakunkat. Ekkor már biztosan tudtam: ha nagy leszek, biztosan beszerzek még pár tetkót…
Helló, Kristóf vagyok, tetkó-függő
Azóta kiegészítettem egy Dávid csillaggal, egy muzulmán holdsarlóval és a mindent látó szemmel – ha már a buddhizmus jelen volt, miért ne képviseltetné magát több spirituális ösvény a testemen. A gerincemen A kis hercegből egy idézet, héberül: “Jól csak a szívével lát az ember.” A mellkasomat pedig egy hatalmas, színes tetoválás borítja be, madarakkal, vadvirágokkal, tóval – ez egy kétéves kori sérülést takar, mikor leforráztam magam forró tejjel. Nem rejtegetni akartam – inkább “használni” a sebet. A vadvirágok számomra az ego leküzdésének szimbólumai: anélkül virágzanak, pompáznak és hajladoznak a szélben, hogy bárki öntözné őket, gondoskodna róluk, vagy akár észrevenné őket. Nincs szükségük ránk, mégis adnak nekünk. Amikor pedig Lewis Carroll könyvében a kis Alice egy virágoskertbe téved, a rózsák fellázadnak ellene és kiközösítik, mondván: ő csak egy gyomnövény. Mindig szerettem ezt a már-már pszichedelikus könyvet, nagyon tetszik a szimbolikája és a bújtatott társadalomkritikája, ezért szerettem volna egy hozzá kötődő tetoválást.
Mindig szerettem a tetoválásokat, ráadásul veszélyes eset vagyok, mivel nagyon magas a fájdalomküszöböm – akár még bele is alszom a tetoválásba. Nem bírok leállni vele; mostanra úgy érzem, a testem a saját vásznam lett, amelyre a kedvenc “festőimmel” készíttetek képet, amely örökre ott marad mesélni. De míg én ilyen lelki békével tekintek rá, másoknak máig meggyőződése: aki tetovált, azt nem lehet komolyan venni. Lehet szeretni-nem szeretni, a tetoválás igenis komoly műfaj: deklarálása a szabadon élni vágyásnak. Kívül és belül is, önmagun és a világ számára. Ugyanakkor vannak helyzetek, amelyek még a lázadó szívet is kompromisszumra késztetik: egy pszichológusként is dolgozó barátnőm, Dr. Szemerédy Viktória mesélte: nemrég találkozott egy volt páciensével, aki meglátta a csuklóján a tetoválását, és megjegyezte: “ez akkor még nem volt”. Mikor megkérdeztem Vikit, hogy reagált, a legnagyobb természetességgel mondta: “Elmeséltem neki, hogy de igen, csak mindig diszkréten el volt takarva, amikor dolgoztam – egy pszichológus feladata, hogy »fehér vászon« legyen és ne képviseljen semmit.”
Kis tattoo-töri
Bár sokan újkori hóbortnak és múló divattrendnek tartják, a tetoválás történelme egészen az őskorig nyúlik vissza: már az időszámításunk előtti 3300-as évekből származó leleteken is felfedezték szén alapú tetoválások nyomait. Az ókori Kínában már olyannyira elterjedt volt a tetoválás, hogy sok katona az egész testet borító ábrákkal indult harcba. Egyiptomban és Indiában a máig is népszerű henna tetoválás hódított, melyet kezdetben gyógyszerként, később már dekorációként használtak. Az európai kultúrában egészen az 1800-as évekig nem ütötte fel a fejét a tetoválás: előtte főként matrózok és bányászok varrattak mintákat magukra, ám a 19. században egyszeriben “menő” lett tetováltatni. Azoknak, akiknek meggyőződése, hogy egy tisztes magyar polgár nem varrat tetkót mondanám, hogy gróf Széchenyi István bizonyítottan szerelme nevét és egy szívecskét viselt bal karján, Sisinek pedig a bal lapockája fölött vagy a vállán egy horgonyt, kötéllel.
Az igazi térhódítás azonban még csak eztán következett: 1890-ben egy amerikai tetováló, Samuel O’Reilly feltalálta a tetoválógépet Edison elektromos tolla alapján, eztán pedig a tetováltatás úri passzió lett. Bár a 70-es, 80-as évek magyar valóságában még mindig renitens volt, aki tetoválással villogott, a szubkultúra megvetette a lábát. Tetováltnak lenni egyet jelentett azzal: “másként gondolkodom”. Mára a társadalom minden csoportjában találunk tetovált nőket és férfiakat – és bár egyes helyeken, mint Japán, Kína, vagy Irán, a mai napig letartóztathatnak valakit egy “rendszerellenes” tetoválásért, szerencsére a sztereotípia, miszerint csak a börtönviseltek és a gyilkosok viselnek tetoválást, végre a múltba veszett. Manapság a gay pornósztároktól a nyakkendős ügyvédeken át egészen a színészekig és modellekig bárki viselhet tetkót – az emberek nagyja a füle botját sem mozdítja.
Tetoválás-terápia
„A tetoválás ma már önkifejezési eszköz, de több olyan szimbolikus értelmet tulajdoníthatunk neki, amely még mindig a mágia és a spiritualitás gondolatvilágához kapcsolódik, bár inkább tudatalatti tartalmakról beszélhetünk. A tetoválások szimbolikája is része lehet a vágyott élményeknek: a szívek, a vallási ábrák, mantrák, imák békét és nyugalmat sugároznak, míg a zászlók, vadállatok, védőszentek vagy angyalok biztonságot. A kért ábra azonban soha nem véletlenszerű: általában szépen tükrözi a személyiségnek egy részét, vagy azt, amely hiányzik, amelyre vágyunk. A tetoválás részben magunknak, részben magunkról szól” – mondja Szemerédy Viktória, aki szerint számos esetben a tetoválás mögött húzódó motiváció a kontroll elnyerésének vagy visszanyerésének az igénye a test felett.
Fontos aspektus azonban az is, hogy észrevehetővé, felismerhetővé váljunk a tetoválás által: a tetkó vonzza a szemet, és lévén az ember társas lény, a figyelem, a versengés az elismerésért a szociális életünk mindennapi részét képezik. Ahogy a szakember mondja: „A személyiség folyamatos fejlődésen megy keresztül, és míg érettebben eszünkbe nem jutna visszatérni a nyolcvanas években vakon követett hajtupírokhoz, válltömésekhez és márványfarmerekhez, addig a tetoválással nem ilyen egyszerű a helyzet. Változunk, változnak a szerelmeink, a preferenciáink, az életszemléletünk vagy akár a vallásunk is, ezért érdemes megvárni, amíg a tetoválásnak mély jelentése van a számunkra. Ha az is változik, akkor az esztétikai bőrgyógyászat ma már csodákra képes.”
Több lett, maradhat?
Nagyon csekély esélyt látok arra, hogy valaha el akarnék búcsúzni egy tetoválásomtól – Nimi, a párom neve arabul figyel a bal mellizmom (vagy ahol az lenne, ha lenne) alatt, és egyetlen másodpercre sem éreztem úgy, hogy bármit kockáztatnék, ahogyan ő sem, mikor az én nevemet varratta a saját mellkasára. Izraelben élve arab tetoválást viselni már önmagában túlmutat a “juj, magamra szabattam a pasim monogramját” témán: azt üzenjük vele, szeretetben és békében osztozunk a Közel-Keleten, és visszautasítjuk a rasszista, homofób, kirekesztő dogmákat. Ráadásul szívből hiszek benne: ha valaha fontos volt nekem egy ember annyira, hogy a nevét magamra írjam, örökké a lelkem része lesz – ahogyan az ex-férjemmel, vagy az első szerelmemmel kapcsolatban is így érzek. Ha a szívemben helyük van, miért ne lenne helyük a testemen?
Steiner Kristóf
Instagram: @whitecityboy
