A szépség szerelmese – Oscar Wilde élete, életműve, öröksége

Író, költő, életművész, tömjénezett bálvány, majd megvetett bűnös – talán ezekkel a szavakkal lehetne a legrövidebben leírni Oscar Wilde alakját. Biztosan hallottuk már egy-egy velős mondását, és olvastuk vagy láttuk (de legalábbis nagyjából ismerjük) Dorian Gray történetét. Ahhoz azonban, hogy mélyebben megismerjük Wilde életét és műveit, néhány szónál persze többre van szükség – komplex személyisége és életútja, valamint öröksége Lukács Nikolett frissen megjelenő könyvén keresztül tárul elénk.

Oscar Wilde ír protestáns családban született 1854-ben. Gyermekkorának meghatározó eleme volt szülei szabadossága és édesanyjával való kapcsolata: a kis Oscar Speranza Wilde-tól kapta a művészetek és a költészet szeretetét, és egyben az ír folklór, a misztikum iránti rajongását is. Oxfordi tanulmányait követően kezdetben elsősorban irodalmi és közéleti lapokban, sokféle magazinban publikált, majd az 1880-as évektől indult be tulajdonképpeni szépírói karrierje. Repertoárjában a versektől a drámákon és meséken át a regényig sok mindent megtalálhatunk; munkái általában egy csokornyi jól körülhatárolható problémakörrel foglalkoznak. Ilyenek a bűn és a bűnhődés, a szerelem, a jóság, az igazság és a hazugság, vagy a képzelet és a realitás kérdései.

Az igazság különösen prominens eleme Wilde egész munkásságának: egyrészt, miután az 1890-es évek elején aktívan is ráébredt a férfiak iránti vonzalmára, ő maga is megküzdött szexualitása vállalásával, amely ráadásul a korszak Angliájában még egyenes utat jelentett a bitóra; másrészt műveiben nagyon sokat foglalkozik az „álarcot viselő” úri társasággal és az egész viktoriánus társadalommal, amely állandó képmutatásban él az erkölcs éthosza alatt. Wilde számos műve tartalmaz homoerotikus utalásokat vagy épp explicitebb szexuális tartalmakat, és ezek miatt sokszor polgárpukkasztóként gondolunk a műveire – az ő célja azonban nem feltétlenül csak a megbotránkoztatás volt (bár különcsége ezt is indokolhatná), hanem az, hogy rávilágítson saját korának visszásságaira és felmutassa a kényszerűségből rejtőzködőket.

Lévén jogász, Lukács Nikolett friss monográfiájából azonban nemcsak ezekkel az irodalmi témákkal, illetve magukkal a művekkel ismerkedhetünk meg; szakmájából és korábbi kutatásaiból kiindulva a szerző széles képet ad a Viktória kora-beli jogviszonyokról, Anglia kulturális (és szubkulturális) életéről, Wilde személyes és szakmai tapasztalatairól, na és persze a botrányos perről, amelynek végén az író börtönbe került szodómia vádjával. A legszomorúbb talán az az egész meghurcoltatásban, ahogy végigkövethetjük, hogy áldozott le egy egykor kitűnő csillagnak a nagyközönség szemében csak azért, mert a saját neméhez vonzódott.

Mert Oscar bizony mindenféle bohém társaság lelke volt kiemelkedően jó humorával és szellemességével. Különösen büszke volt magára, amikor sikerült egy-egy frappáns választ odaszúrni barátainak és/vagy vitapartnereinek. Ahogy a műveit, úgy őt magát is körüllengte valamiféle misztikum, no meg jó adag ellentmondásosság, ami a ránk maradt aforizmáiban is tetten érhető. Wilde egész lényét meghatározta a konvencióellenesség: külseje részben magából adódóan számított különösnek (magas, nyúlánk test; hosszúkás arc; prominens száj), másrészt ő maga sem restellte mindezt extravagáns öltözködéssel és viselkedéssel kiemelni.

Ahogy említettük, a korszak Angliájában (meg nagyjából bármelyik országban) a homoszexualitás bűnténynek számított. Épp ezért Wilde és hasonló lelkületű társai csak rejtett helyeken, a razziáktól állandóan rettegve hódolhattak szenvedélyeiknek, miközben a külvilág felé általában a „tradicionális arcukat” mutatták. Ez a kettősség (de a sokszor nevetségesnek tartott és erkölcsösnek kikiáltott társadalmi elvárásoknak megfelelő, ugyanúgy „álarcot viselő” társaság) Wilde egyik fő inspirációs forrását jelentette. A rejtett énnel kapcsolatos tudományos vagy irodalmi művek mondhatni kortünetnek számítottak, Mary Shelley Frankensteinjétől Freud pszichoanalíziséig. Ami a homoszexualitást illeti, a kor nagy elméinek érdeklődésére csak rátettek egy lapáttal a régészeti emlékek miatt újra felfedezett görög elméletek, amelyek a pederasztiáról szóltak. Így születtek meg gondolataik a szerelem természetéről, a férfiak közötti különleges viszonyokról. Maga Wilde is szívesen feltámasztotta volna a fiatal fiúk és idősebb férfiak közötti bensőséges kapcsolat intézményét – sőt, Lord Alfred Douglas (becenevén Bosie) képében életre szóló partnerre is talált ehhez.

Ha ez utóbbi elméletrendszere nem is szivárgott be kis hazánkba, Wilde nagy hatással volt a korszak magyar íróira: Ady Endre, Bródy Sándor, Csáth Géza, Kosztolányi Dezső hasonlóképpen írtak az „álarcosbálokról” vagy a démoni nőkről, és brit kollégájukhoz hasonló bohém, dekadens életet éltek. Lukács Nikolett monográfiájából minden részletet megtudhatunk velük kapcsolatban, és még annál is többet, hiszen mondhatni napjainkig tárgyalja, milyen feldolgozások készültek Wilde műveiből, milyen forrásokat érdemes használni a közelebbi megismeréshez, és ilyen módokon él tovább most is Oscar Wilde a kultúránkban.