Nemrégiben láttam egy dokumentumfilmet, amely bemutatta a csordában vonuló állatok terelését. A legjobban az lepett meg, hogy a közhiedelemmel ellentétben soha nem a falkavezér vezeti az állatokat vészhelyzet esetén.
Amikor veszély fenyegeti a csordát, az állatok ösztönszerűen abba az irányba indulnak, ahol elkerülhetik a veszélyt – egyfajta kollektív döntés születik, és a „király” engedelmesen követi „népét”. Elgondolkodtató, nem? Sajnos a dolgok nem így működnek az emberek világában: gyakran elvárjuk, hogy valaki vagy valami megmondja, merre kellene menni.
Egyszer élt egy ember, aki tudatában volt annak, hogy hazájában nagy a nyomor és a szegénység, míg más állampolgárok hatalmas vagyonban dúskáltak, a kettő közötti szakadék pedig veszélyesen mélyült. Azt is észrevette, hogy sok olyan ember, aki bőségben él, egyáltalán nem segít a szegényeken – ami még ennél is rosszabb, szerinte felsőbbrendűnek mutatták magukat másokkal szemben. Ő azonban segíteni akart – de hogyan?
A férfi azt gondolta magában: kell lennie valami közösnek ezekben az önző emberekben, és az egység megerősítése helyett abban kereste a választ: mi más kötheti össze őket a vagyonosságon kívül. Tele volt haraggal, bosszúvággyal és indulattal, így lassan el is felejtette, mi volt az eredeti célja – a béke, a szeretet és az egyenlőség –, és felfedezni vélte: ezek a gazdag „szakadár” emberek mind ugyanazon vallást gyakorolják, és ugyanolyan származásúak.
„Az én országom minden bizonnyal jobb hely lesz nélkülük! Mi több – az egész világ sokkal jobb lenne, ha mindannyian eltűnnének, örökre!” – gondolta magában. A többi már szomorú történelem: a férfit Adolf Hitlernek hívták, és az akció, amellyel „megmenteni” szándékozott a világot, példátlan mészárlásnak bizonyult az „igazság” nevében. Az ország egyáltalán nem lett boldogabb – sőt, az évtizedeken át tartó terror emléke skarlát betűt égetett rá az örökkévalóságig. Pedig „ő csak jót akart”.
Épp úgy, ahogyan az országok, amelyek milliárdokat költenek fegyverkezésre az élet védelme nevében. Épp úgy, ahogy egyes államok, amikor törvényeik kötelező orvosi kezelésre, terápiára, műtétekre kényszerítenek olyanokat, akik mások, mint amit elvárnak tőlük.
Képzeljük csak el, ha mindezt a pénzt és energiát az emberek edukálására költenénk, hogy megtanítsuk mindenkinek: nem játszhatunk sem Istent, sem Sátánt, nem vagyunk sem mások, sem jobbak, sem fontosabbak, mint egy másik ember, és a bosszú bármilyen formája csak még nagyobb szenvedést és még nagyobb káoszt szül.
A jó és a rossz mind a világ emlékezetében marad, és minden egyes szavunknak, amelyet hangosan kimondunk, sokkal nagyobb hatása van, mint azt valaha is gondolnánk – ezért kell nagyon óvatosnak lennünk, hogyan vélekedünk, beszélünk, hogyan viselkedünk.
Minden cselekedetnek és szónak, mi több, minden gondolatnak jelentősége van. Mindennek helye van a világban – különben nem lenne itt –, az egyetlen dolog, aminek egyáltalán nincs helye, az a kollektív diszkrimináció és a kisebbségek társadalmi marginalizálása.
Teljes szívemből támogatom Magyarország LMBTQIA+ közösségét, és mélységesen elítélem Magyarország kormányának igazságtalan és jogtalan törvénykezését, amely szerint csak heteroszexuális házaspár fogadhat örökbe gyermeket törvényesen, házasságnak pedig csak a férfi és a nő egyesülése minősülhet, míg az egyedülálló szülők vagy a mozaikcsaládok és szivárványcsaládok nem tekinthetők családnak.
Nagyon nagyra értékelem Pál Marcit és Hanol Ádámot, akik példátlanul sikeres kampányt indítottak, hogy az átlagember a szivárványcsaládok fogalmához arcokat tudjon társítani, és ledöntsék a témát illető tabukat. Mindenkit arra bíztatok, hogy használjuk a #ACsaládAzCsalád hashtaget minél többen, minél többször, hogy világossá váljon a vezetőink számára: nem követjük őket a gyűlölet felé vezető úton.
Aki prédikátornak áll, annak mindenekelőtt meg kell tanulnia meghallgatni azokat, akikhez szólni kíván. Csakis a legnagyszerűbb vezetők tudják: egy igazi vezér ismérve az, hogy nem orránál fogva rángatja a közösségét – hanem követi annak akaratát.
Talán itt az ideje, hogy kicsit hasonlítsunk a csordában vonuló állatokra. Talán itt az ideje, hogy a vezéreink helyett elkezdjük hallgatni az ösztöneinkre. Talán ideje az egység és az összetartozás felé futni, mielőtt túl késő lesz visszafordulni.
Steiner Kristóf
Instagram: @kristofsteiner
