A Háttér Társaság kéthetente szervez közösségi találkozót HIV-vel élők részére. A kötetlen beszélgetések minden érintett számára nyitottak. E rovat keretein belül azon rendszeres résztvevőket mutatjuk be, akik szívesen osztják meg olvasóinkkal is a történetüket.
Mit tudhat ma Magyarországon egy tinédzser fiú a HIV-ről? Nem része a tananyagnak a nemi úton terjedő betegségekkel kapcsolatos felvilágosítás, de a tanárok nem is kezdeményezhetnek róla beszélgetést. Attila ennek ellenére tájékozottnak számít. Már középiskolásként tudta, hogy a HIV szexuális úton terjedő betegség. Tudta, hogy a vírus az immunrendszert károsítja, gyógyíthatatlan, de gyógyszer segítségével kimutathatatlan szinten tartható. E tudás segítséget jelentett, amikor 16 évesen kiderült róla, hogy HIV-fertőzött.
Az egyik partnere jelezte neki, hogy nemi betegsége van, így érdemes lenne Attilának is szűrésre mennie. A Semmelweis Egyetemre ment, ahol a szóban forgó nemi betegség mellett felajánlották, hogy más fertőzésre, így HIV-re is letesztelik, ha szeretné. Attila a tesztelést választotta. Ám míg partnere problémáját ő nem kapta el, addig a HIV-szűrés pozitív teszteredménnyel végződött. Behívták az orvosi szobába, leültették egy székre és ott közölték vele.
A pozitív eredmény kézhezvételét követően igyekezett nyugodt maradni. „Rendben, akkor most nagy levegő, és gondolkodjunk tisztán.” Vele nem történt olyan, hogy zihált, összeesett, vagy sírt volna. Nem mutogatott ujjal másokra. Átgondolta, mik a következő lépések: meg kell tudni, hol lehet beszerezni a gyógyszert; szólni annak, aki érintett lehet; és kideríteni, milyen korlátozásokat jelent ez az életében. Később, amikor ezek a dolgok leülepedtek, arra gondolt, hogy van rosszabb. Például a cukorbetegség, hiszen az injekciót publikus helyen nem lehet úgy intézni, mint a gyógyszert, az étkezési megszorításokról nem is beszélve.
Attila mindenkinek azonnal szólt, akivel az ablakperiódusban együtt volt, de később sem jelzett vissza senki, hogy pozitív lenne az eredménye. A fiú HIV-tesztje is, aki miatt a SOTE-ra ment, negatív lett. Szerinte lehetett olyan, aki tagadott, így a mai napig nem tudja, kitől kapta el.
Az orvos az egyetemen elmondta neki, hogy el kell mennie a Szent László Kórházba, ahol gondozásba veszik, gyógyszert adnak, de előtte valamelyik szülőjét is be akarja vonni. „A korom miatt az orvos anyámmal is közölte a HIV-státuszomat.”
Attila első útja nem a Szent László Kórházba vezetett, hanem vissza a SOTE-ra, de ezúttal már az édesanyjával. Sajnos a viszonyuk nem felhőtlen, a világról alkotott képük lényeges pontokban különbözik. Attila elmondása szerint anyja oltásellenes, nyitott a konteókra és a HIV-vel kapcsolatban a világon semmi tudása nincs. Az orvoshoz az első kérdése ez volt: „Ez férfi és nő között is terjed?”.
Ezt követően jött a Szent László Kórház, találkozás egy másik orvossal. Itt már mélyebb témák, így a fertőzés részletei is felmerültek. Az orvos felajánlotta Attila anyjának, hogy kint várakozhat, amíg ő négyszemközt beszélget a fiával, illetve Attila is kérheti ezt, amennyiben neki kellemetlen. De Attila nem küldte ki. „Jó, ha okosodik kicsit.” Hátha egy orvosnak személyesen elhiszi, amit a fiának vonakodva.
A vizitet követően megkapta az első havi gyógyszer receptjét. „Minden nap szedni kell és minden nap ugyanakkor. Nagy dilemma volt, mi legyen az időpont. Először délutánra gondoltam, aztán délelőttre.” Végül délelőtt kezdte el szedni. Hétközben akkor van az egyik szünet az iskolában, tehát van ideje bevenni anélkül, hogy bárki – osztálytárs vagy tanár – figyelmét felhívná magára. A munkahelyén azonban gondot jelentett. „Jaj, már megint elmegy zabálni” – kommentálták a háta mögött, amikor néhány percekre eltűnt, gyógyszere szedése ugyanis étkezéshez kötött. Munkahelye változásával aztán az időpont átkerült délutánra.
Míg korábbi szexuális partnereivel a pozitív teszteredmény után közölte a státuszát, azóta jóval óvatosabb. Ennek egyik oka, hogy érte kellemetlen élmény, egy meleg pár teljesen elzárkózott előle. „Ha egy légtérben leszünk veled, el fogjuk kapni” – mondta az egyikük, aki különösen bizalmatlan volt vele. Másikuk kevésbé, de a konfliktust kerülendő a párjával tartott abban, hogy megszakítsák a kapcsolatot.
Attila jelenlegi baráti és ismerősi köre főleg olyanokból tevődik össze, akiknek megvan a HIV-vel kapcsolatos alapműveltsége, így akivel meg is osztotta, senkinek nem okozott komoly problémát. Pletykák azonban visszajutottak hozzá, de ezt szűrőként fogja fel arra vonatkozóan, hogy kivel érdemes szóba állni és kivel nem. „Egyesek borzasztóan buták tudnak lenni” – summázza. Volt, aki körbekérdezte az „ismerőseit” vele kapcsolatban – velük sem akar találkozni, inkább terjesszék csak a hamis pletykákat. „Nem is érdemes ilyen emberekre időt szánni, szórakoztassák egymást a kitalált történeteikkel, addig sem kell foglalkozni velük. Aki meg valóban meg akar ismerni, az hozzám fog fordulni, nem olyanokhoz, akik csak rosszindulatból találnak ki mindenfélét.”
Ha elismeri a tényt, hogy HIV-vel él, és átgondolja, ez mivel jár, akkor úgy gondolja, rendben lesz. A gyógyszernek köszönhetően nem fertőz, nem jelent veszélyt másra. Így mostanában már nem is szívesen osztja meg újabb emberekkel a HIV-státuszát. „Miért lenne az hasznos? Sokan, akik tudják magukról, hogy HIV-vel élnek, senkinek nem mondják el, mindenki előtt tagadják. Semmi előnyöm nem származik belőle, ha valakinek elmondom, csak veszélyt hordoz magában. Megszakítják velem a kapcsolatot, elpletykálják a státuszomat. Vagy negatív, vagy semleges dolog jön ki belőle, de pozitív semmiképp.”
A Pozitív Szemmel csoportra hamar rátalált. Az első alkalom óta, amikor édesanyjának is vele kellett tartania, mindig egyedül jár a Szent László Kórházba. Második alkalommal már a faliújság megszemlélésére is volt lehetősége: „Szent László Karácsonyt” hirdettek a HIV-ambulancián. Attila szociális alkatnak tartja magát, úgyhogy szeretett volna ott lenni. Süteménnyel is készült, de egy kicsit elszámolta magát és kifutott az időből, úgyhogy mire odaért, már gyakorlatilag mindenki hazafelé tartott. Ezen interjúsorozat egyik korábbi alanyával, Ádámmal azonban találkozott, ő felajánlotta neki, hogy hazaviszi autóval. Útközben beszélgettek, Ádám mesélt róla, hogy van ez a csoport – mi lenne, ha eljönne? Fiatalként új színt vinne bele, tudna a fiatalokhoz szólni.
Az első alkalom a közösségben szokatlan és izgalmas volt számára. Korábban ismeretlen környezet, azelőtt nem látott arcok. Inkább csak figyelt, hallgatta a többiek történeteit. Olyan embernek tartja magát, aki hiába fiatal, a nála 10-20 évvel idősebb emberekkel is szeret barátkozni (ne feledjük, Attila esetében a tíz évvel idősebb sincs még 30). Tevékeny, kreatív alkat, így bízik benne, hogy saját ötleteivel, gondolataival most és a jövőben is hozzá tud tenni ahhoz a közösséghez, amelyet korra, nemre és szexuális orientációra tekintet nélkül egyvalami összeköt.
HIV-vel élsz és vágysz egy közösségre? Gyere el a Háttér Társaság által szervezett, kéthetente péntek esténként megrendezett közösségi eseményre! További információ a Háttér Társaság Facebook-oldalán a „Pozitív Szemmel – önsegítő csoport” nevű esemény alatt, vagy a szervezet honlapján. Fontos! A koronavírus-járvány és a kijárási korlátozás miatt az alkalmak jelenleg szünetelnek.
A rovat előző történetei ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT olvashatóak.
Waliduda Dániel
Instagram: @waliduda
