A Háttér Társaság szervezésében kéthetente kerül megrendezésre egy közösségi találkozó HIV-vel élők részére. A kötetlen beszélgetések minden érintett számára nyitottak. E rovat keretein belül azon rendszeres résztvevőket mutatjuk be, akik szívesen osztják meg olvasóinkkal is a történetüket.
Ádám ahhoz a korosztályhoz tartozik, amelynek a HIV megjelenése óriási csapást jelentett. Míg a nála akárcsak egy évtizeddel idősebbek még megélhették a felhőtlen szexuális szabadság élményét, addig az ő fiatalságának jelentős része felett Damoklész kardjaként lebegett a korábban ismeretlen vírus.
Bár az akkori állami felvilágosítás célja az volt, hogy óvatosságra intsen, Ádámból rettegést váltott ki. Nem véletlen, hogy sokáig alig élt szexuális életet. Vágyott rá, de nem tudott kezdeményezni. „A szexuális életem megkeserítője volt, hogy félni kellett.” Mi van, ha túlságosan elengedi magát és az együttlét közben lekerül az óvszer? Vagy ha elszakad? Akárhogyan szexelt, nagyon óvatosan tette, az élvezet jelentős kárára.
A HIV-vel élőktől azonban nem tartott, csupán sajnálta őket. Kereste a társaságukat, beszélgetett velük, kíváncsi volt. Semmi előítélet nem volt benne. Elviekben és anyagilag is támogatta a HIV elleni küzdelmet. Már az ezredforduló előtt sokat foglalkozott a témával, olvasott róla, hazai és nemzetközi szakirodalmat, kutatási jelentéseket egyaránt. „A kilencvenes években még nem nagyon különböztették meg a HIV-et az AIDS-től. Ha előbbit elkapod, utóbbi stádiumba jutsz” – idézi fel egykori benyomásait.
A kilencvenes évek második felében aztán megjelentek az első valóban hatékony gyógyszerek, és hamar tudatosult a meleg közösségben, hogy a HIV – amennyiben időben kiszűrik – már nem egyenlő a halálos ítélettel. Ádám szerint a korábbi rettegés a kétezres évek elejére, különösen Nyugaton, könnyelműségbe csapott át. „Legfeljebb be kell majd kapnom napi 2-3 gyógyszert” – gondolták sokan. Meglepte, amit például a német fiúk körében tapasztalt: nem érdekelte őket a HIV. Kényelmetlenül érezte magát emiatt, hiszen ő 15 évet élt rettegésben. „A HIV fiatalabb éveim örömének jelentős részét elvette.” A félelem, bár lassan, de a 2010-es évek második felére belőle is szinte teljesen elpárolgott. „Azt tapasztaltam, hogy a HIV egyre inkább a múlté. Lassan legyőzzük. A friss fertőzöttek élete ugyanúgy megy tovább.”
Ádám mindig is előszeretettel utazott úgynevezett melegparadicsomokba. Így fedezte fel magának 2017-ben Marokkót. Csak felületesen nézett utána az ottani HIV-helyzetnek és azt a következtetést vonta le, hogy nincs oka aggódni. Az ország egészét tekintve ez valóban így van, ám a turisták által látogatott helyeken más a helyzet. Eredetileg nem a szex miatt utazott, de akarva-akaratlanul észrevette, hogy a déli országokban az északi embereknek milyen nagy sikere van – őt is beleértve. „Míg Magyarországon elkezdtem kikopni a húspiacról, addig a déli országokban egyre kapósabb lettem” – összegzi. További plusz pont volt a helyi férfiaknál, hogy beszélte az anyanyelvüket, a franciát. Egyre sűrűbben járt az észak-afrikai országba és a második vagy harmadik látogatásnál már úgy megerősödött az önbizalma, hogy elkezdett szexuális kalandokba is bocsátkozni.
Elmondása szerint a marokkói fiúk alapvetően nem szívesen húznak gumit. „Nagy a farkuk, nem fér rá.” Egyikükkel utazásai során különösen jóban lett, rendszeresen lefeküdtek egymással. Ő többször is eljátszotta Ádámmal, hogy úgy tett, mint aki felhúzza az óvszert, végül mégsem tette meg. Idővel Ádám rájött, hogy a srác becsapta. Biztos benne, hogy így kapta el a HIV-et.
A betegségre utaló jelek már az utolsó marokkói kiruccanást követő hazaúton jelentkeztek. Bélgyulladása lett, amit nem kapcsolt rögtön a HIV-hez. Azt hitte, hogy a helyi víz okozta, amibe előfordult, hogy véletlenül beleivott. Hazaérve ugyanezt erősítette meg háziorvosa is. Ám állapota egyre súlyosabb lett: hetekig az ágyat nyomta, 12 kilót fogyott.
Mire úgy-ahogy összeszedte magát, elhatározta, hogy elmegy HIV-szűrésre. Ragaszkodott azonban ahhoz, hogy anonim módon végezzék, így az állami intézmények automatikusan kiestek. A Karolina úti rendelőben viszont annyira sokan voltak, hogy nem fért be, csak az utcán álldogálva tudta volna kivárni a sorát, úgyhogy távozott. Ugyanez még egy alkalommal megismétlődött, így a tesztelést elhalasztotta. Sportolni kezdett, hogy visszaszerezze a bélgyulladás miatt leapadt izmait. Aztán egyszer csak csomókban hullani kezdett a haja, amire nagyon érzékeny volt. Egyik orvos ismerőse javasolta, hogy végezzen el még egy HIV-tesztet. Ő maga csinálta meg neki. Decemberben, a marokkói út után négy hónappal pozitív teszteredményt kapott kézhez.
„Nem volt jó érzés, amikor kiderült. De az orvos gratulált, amiért így feltehetőleg tovább fogok élni, mint HIV nélkül. Hogy lehet ez? – kérdeztem vissza.” Ismerőse elmagyarázta, hogy ennek három oka van. Egyrészt a korán felfedezett HIV csak alacsony szintű gyulladást és így kevés kárt okoz a szervezetben, másrészt onnantól gondosabb orvosi felügyeletben részesül, és végül általánosságban elmondható, hogy a HIV-vel élők a kiszűrést követően egészségtudatosabb életet kezdenek élni. Az orvos két órán keresztül sorolta Ádámnak, mire figyeljen az étkezéstől kezdve az utazáson át a jogi, különösen munkajogi háttérig. Olyan sok feladatot kapott, hogy nem ért rá sajnálni magát. A Pozitív Szemmel csoportba többek között azért is jár, hogy mindazt a tudást, amit ő az elmúlt években megszerzett, másokkal is meg tudja osztani.
A vírus miatt depressziós időszaka nem volt, nem alakult ki benne HIV-es öngyűlölet, de a biztonság kedvéért pszichológushoz fordult, aki azonban „kivágta”, mondván, hogy nincs Ádámnak semmi baja. Szerinte ez két dolgot jelenthet: vagy nagyon mélyre eltemette a traumát, vagy tényleg nem volt olyan nagy a baj. Az mindenesetre a mai napig zavarja, hogy bár ő személyesen nem érzi a stigmát, tudja, hogy tapasztalhatná. Nagyobb rajta a támadási felület, mint korábban. Egyszer volt csak rossz élménye, amikor a Szent László Kórházban átküldték egy másik osztályra, hogy ott is vért vegyenek tőle. A nővér próbálta átvágni, állította, hogy nincs szükség rá. De Ádám tisztában volt a jogi háttérrel, nem hagyta magát. Ezt követően igyekezték megalázni, például úgy hívták be a rendelőbe, hogy „a HIV-es fiú jöjjön be” – a folyosón másik 20 ember volt fültanúja ennek.
Amit a legnagyobb veszteségként él meg, az a szexuális kapcsolataiban beállt változás. A lehetőségei iszonyatosan beszűkültek. Bár együtt él egy férfival, de a kapcsolatuk nem szexuális alapú, tehát alkalmat kereshetne, és igénye is lenne rá. Ám annyira óvatossá vált, mióta HIV-vel él, hogy képtelen belemenni hosszú távú kapcsolatba. Szinte kizárólag alkalmi kapcsolatai vannak, aminél azonban többre lenne igénye.
Úgy látja, hogy a mai fiatalok számára a HIV nem jelent problémát, emiatt nem is stigmatizálják azokat, akik érintettek. Ami azonban káros, hogy bár korábban sem voltak nagyszabású kampányok a témában, a regnáló kormány viszont teljes egészében leállította a HIV-vel kapcsolatos tájékoztatást. Mindemellett az egészségügyi intézményekben is rendkívül erős az előítélet – ezt már azelőtt is tapasztalta, hogy érintett lett. Az orvosok morális kérdésnek tekintik a HIV-et: az érintett hibája, hogy fertőzött lett. Nem véletlen, hogy egészségügyi intézményt látogatva soha nem mondja el, hogy HIV-vel él. Sok mindenkitől kapta korábban ugyanezt a tanácsot.
Mindettől függetlenül a magyarországi HIV-ellátást más országokkal összehasonlítva nagyon jónak találja. „Jó minőségű gyógyszereket kapunk, nem az olcsó generikumokat, amik 10-15 évvel is képesek rövidíteni az ember életét. Annak ellenére, hogy Magyarország nem kifejezetten gazdag ország, mégis világszínvonalú ellátást biztosít” – meséli. Két dologban viszont komoly hiányosságokat tapasztal. Az egyik a gyógyszerrezisztencia vizsgálata, ami tény, hogy nagyon drága, és szerencsére a legtöbb emberben nem is alakul ki, mégis fontos lenne mindenki esetében megbizonyosodni róla. A másik pedig, hogy sokkal jobban oda kellene figyelni a frissen kiszűrtekre. Noha általában a gyógyszerszedés elkezdését követő mérésre, tehát három hónap múlva, de legkésőbb egy éven belül a vírusszám kimutathatatlan lesz, az első időszakban Ádám szerint fontos lenne a havi rendszerességű ellenőrzés – ahogyan az a nyugati országokban is bevett eljárás. Ez egyrészt lelki szempontból is sokat segítene („Van eredmény, hurrá! Érdemes folytatnom a kezelést.”), másrészt a kezelés szempontjából is fontos visszajelzést ad, hiszen megmutatja, hogyan reagál az illető a gyógyszerre.
Ádám életének javát tehát így vagy úgy, de végigkísérte a HIV. Egykor kívülálló támogatóként, ma már HIV-vel élőként veszi ki a részét a HIV-vel kapcsolatos felvilágosításból és a HIV elleni harcból. Mit tart most, a 2020-as évek kezdetén a legfontosabb feladatnak? Először is elérni a magyar HIV-vel élők közösségében, hogy ne azonosuljanak a társadalomban jelen lévő előítéletekkel és legfőképp ne haragudjanak magukra, amiért HIV-pozitívak. Nincs egyedül e munkában.
Pozitív Szemmel – Rólad. Veled. Érted.
HIV-vel élsz és vágysz egy közösségre? Gyere el a Háttér Társaság által szervezett, kéthetente péntek esténként megrendezésre kerülő közösségi eseményre! További információ a Háttér Társaság Facebook-oldalán a „Pozitív Szemmel – önsegítő csoport” nevű esemény alatt, vagy a szervezet honlapján.
A rovat előző történetei ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT olvashatóak.
Waliduda Dániel
Instagram: @waliduda
