Messziről kezdek. Lassan kilenc éve, hogy a magyar felsőoktatás forrón szorító, szerető, fojtogató keblére engedett. Első évben mihaszna kölyke voltam. Csoporttársaimmal inkább a közeli Coffeeshop Companyben osztottuk egymásnak az észt és persze beszéltük ki a többieket ahelyett, hogy órára jártunk volna. Én ezt jelként fogtam fel. Jel, miszerint a szakom állati unalmas, úgyhogy érdemes nekifeküdni még valaminek. Így jött következő évtől az orosz szak. Nemcsak nyelvtanulás, de töménytelen nyelvészet, civilizáció és irodalom is. Viszont az orosz irodalom nagy részével úgy vagyok, mint a ribizlivel, a málnával, vagy a tenger gyümölcseivel. Még sohase kóstoltam igazán, de már a gondolatától is feláll a szőr a hátamon. Ennek ellenére éveken át sikerült elhitetnem tanáraimmal, hogy minden feladott könyvet magamévá tettem. Pedig naná, hogy nem.
Kivéve a huszadik századi orosz irodalmat. A huszadik századi orosz irodalom csodálatos, színes, mint öt éves gyereknek a Cartoon Network. Nemcsak a művek lenyűgözőek, de az írók, költők és leggyakrabban hányattatott életük is. Itt, a CsakADanitÉrdekliben is írtam már korábban orosz íróról, aki talán legkeservesebben tapasztalta meg saját bőrén Joszif Visszarionovics Dzsugasvili aka. Sztálin diktatúrájának kegyetlenségét. Az író, akiről ma írok, vele és oly sokakkal ellentétben gyakorlatilag majdnem mindent megúszott.
Vlagyimir Nabokovról van szó, a gazdag és művelt orosz arisztokrata családból származó íróról, akinek részint a történelem viharai miatt, részint a saját tehetsége által űzötten igen változatos élete volt.
1899-ben született pétervári családba. Félelmetesen gazdag családba. Többek között hatalmas területre kiterjedő teniszpályákkal rendelkeztek – Vlagyimirhez is magánoktató járt. Emellett szülei voltak az elsők, akiknek a városban biciklijük volt, legidősebb fiúkat pedig minden reggel Rolls-Royce vitte iskolába. Odahaza az orosz mellett angol és francia nyelven is ment a társalgás, így lehetett az, hogy angolul előbb tanult meg írni és olvasni, mint oroszul. A kis Nabokov még az elitiskolában is kirívóan gazdagnak számított. Barátai egyáltalán nem voltak, de nem is igényelte. Visszaemlékezéseiben gyerekkorát tökéletesnek nevezte.
“Tárgyilagosan szemlélve a dolgot, sohasem láttam még ragyogóbb, magányosabb, kiegyensúlyozottabb őrült elmét, mint a sajátom.”
Az álom 1917-ben, a forradalom kitörésével véget ért. A nemesi származású családnak mindent hátrahagyva menekülnie kellett. Először 18 hónapot töltöttek krími birtokukon, majd Nyugat-Európába emigráltak. A család egy időre Angliában telepedett le, ahol Vlagyimir a cambridge-i Trinity College-ban bővítette ismereteit a szláv és latin nyelvekből. Édesapját 1922-ben tévedésből meggyilkolták.
Nabokov ezt követően Berlinbe költözött. Mikor anyagi helyzete kezdett szűkössé válni, teniszoktatást vállalt és megtalálta helyét az orosz emigráns művészek közösségén belül mint elismert költő és író. Oroszul írt műveit vagy tíz évig V. Szirin név alatt publikálta. Édesapja halálát követő évben ismerkedett meg későbbi feleségével, Vera Jevszejevna Szlonyimmal, akitől 1935-ben megszületett egyetlen gyermeke, Dmitrij is.
1937-ben Berlinből Párizsba, majd innen 1940-ben a világháború elől az Amerikai Egyesült Államokba költöztek, ahol New Yorkban, Manhattanben telepedtek le. Nabokov ekkorra már nemcsak mint író, de mint irodalomtudós is elismert nemzetközi szaktekintély volt. Ennek köszönhette, hogy a Wellesley College nevű egyetem csak az ő kedvéért létrehozott egy összehasonlító irodalommal foglalkozó tanszéket, amelyet – meglepetés! – Nabokov vezetett.
Ez a pozíció, melyet kizárólag az ő számára hoztak létre, biztosította a család megélhetését, és így Nabokov belemélyedhetett az írásba és a lepkék tanulmányozásába. Nabokov mint rovartani kutató is kiváló volt. Mivel hosszú rovargyűjtő karrierje alatt soha nem tanult meg kocsit vezetni, feleségére, Verára kellett hagyatkoznia, hogy eljuthasson gyűjtőhelyeire. Az 1940-es években mint kutató dolgozott a Harvard-i múzeumnál (Museum of Comparative Zoology at Harvard University), és ő volt felelős a múzeum lepkegyűjteményének megszervezéséért. Ezen a területen írásai erősen technikai jellegűek. Egy bizonyos lepkefajta megkapta a „genus Nabokovia” nevet munkája iránti tiszteletből, több más lepkefajtával egyetemben.
Az egyetemen létrehozta az orosz tanszéket. A család Cambridge-ben (Massachusetts állam) élt. 1945-ben Nabokov megkapta az amerikai állampolgárságot. Ugyanebben az évben értesült arról, hogy Szergej nevű öccse egy náci koncentrációs táborban meghalt.
Mint professzor egyedülálló volt. Előadásai széles körű tudást árultak el, diákjai előadói stílusát briliánsan szatirikusnak nevezték. Íróként legnagyobb sikerét aLolita című regénynek köszönheti. E regényét én magam is olvastam és bátran ajánlom mindenkinek, azoknak is, akik amúgy utálják, gyűlölik a szépirodalmat. Nagyon röviden és tömören a könyv egy fiatal lányról és az ő pedofil szeretőjéről szól, meg arról, hogy egy másik pedofil követi őket az országon keresztül. Igazi huszadik századi romantika.
A Lolita sikere után Nabokov visszatért Európába és életét az írásnak szentelte. 1960-tól haláláig a svájci Montreux-ben, a Montreux Palace Hotelben lakott feleségével. Innen intézte üzleti ügyeit, és szervezte meg lepkevadászatait az Alpokba, Korzikába, és Szicíliába. Másik szenvedélyének, a sakknak is előszeretettel hódolt, feleségével éjszakákba nyúlóan játszották mérkőzéseiket.
1976-ban ismeretlen eredetű lázzal kórházba került. 1977-ben ismét bevitték egy lausanne-i kórházba, ahol súlyos, hörghurutos vértolulásban halt meg július 2-án. Maradványait elhamvasztották, majd elhelyezték a Montreux melletti Clarens falu temetőjében.
Szerző: Waliduda Dániel
