“Mama azt mondta, ha ezzel segíteni tudnak, akkor szeretnének segíteni”
LMBTQI emberek és családtagjaik, barátaik és munkatársaik szerepelnek együtt fotókon és kisfilmekben, hogy felhívják a figyelmet arra, hogy az április harmadikai propaganda-népszavazáson a kormány álkérdéseire csak az érvénytelen szavazat a jó megoldás.
Erről szól az Amnesty International Magyarország és a Háttér Társaság, valamint 11 másik civil szervezet közös országos kampánya, amelynek középpontjában az április harmadikai népszavazás áll. Rajtuk kívül az ellenzéki összefogás pártjai is az érvénytelen szavazásra buzdítanak a kormány gyermekvédelminek hazudott, valójában homofób és transzfób kérdései kapcsán.
Ebben a kampányban vállalták a részvételt szerkesztő kollégánk, Waliduda Dániel nagyszülei is.
A fotók nemcsak a közösségi médiában, de magazinokban is megjelennek majd. A nagyszüleid természetesként kezelik, hogy egy kisebb közösségben élve akár a szomszédaik is találkozhatnak vele?
Fel sem merült bennük, hogy ez kellemetlenséghez vezetne. Mindig is határozott véleményük volt politikai és társadalmi kérdésekben, és ezt soha nem rejtik véka alá. Ez egyébként rám is óriási hatással van, az ő világképük és habitusuk az enyémet is formálta. Emlékszem, gyerekként, amikor öcsém és én a nyári szünetekben egy-egy hónapot náluk töltöttünk a Balatonon, Papa után én is mindig elolvastam az aznap reggel bevásárolt nyomtatott sajtót.
Folyamatosan és számos forrásból tájékozódnak a világ és Magyarország dolgairól, és látják, hogy az LMBTQ kérdést Nyugat-Európában mennyire máshogy kezeli a politika. Papa Angela Merkelt szokta felhozni példaként, aki noha jobboldali koalíció élén volt német kancellár, mégis összehasonlíthatatlanul más állásponton volt emberi jogi kérdésekben, mint Orbán Viktor. Egyrészt ez formálta őket, másrészt persze az, hogy van egy meleg unokájuk.
Ha visszaemlékszel, hogyan találkoztak először a nagyszüleid a melegségeddel?
Mama volt az első, az ő „melegradarja” jóval kifinomultabb. Emlékszem, 2008-ban, az első egyetemi évem utáni nyáron szokás szerint meglátogattam őket a Balatonon és elmentünk kettesben biciklizni. Az északi parti magasparton leültünk egy padra és ott tette fel a kérdést: „Danikám, jobban érzed magad a fiúk társaságában, mint a lányokéban?” Ez a kérdés virágnyelven arra vonatkozott, meleg vagyok-e? Sírdogáltam kicsit és beszélgettünk, bár a részletekre már nem emlékszem, inkább csak az érzésre. Volt bennem egy nagy adag megnyugvás. A mából visszatekintve naiv gondolatnak érzem, de akkor még úgy terveztem, hogy nagypapámnak soha nem fogok coming outolni. Végül nem is kellett, ugyanis néhány évvel később, 2013-ban a második diplomaosztóm előtti napokban Mama maga mondta el Papának.
Ezek az első évek persze egészen mások voltak, mint a legutóbbiak. Mindketten másik generációt képviselnek, Mama 78, Papa 82 éves lesz idén, és mindemellett nem Budapesten, hanem vidéken élnek, ahol hagyományosan konzervatívabbak az emberek. Különösen eleinte volt bennük egy nagy adag féltés. Hogy az emberek a melegségem miatt bántani fognak engem, hogy nem találok munkát, vagy épp ezért rúgnak majd ki valahonnan, és azért is, hogy magányos leszek, boldogtalan. De idővel ezek a félelmek eltűntek. Ehhez kellett az is, hogy rendszeresen beszélgettünk velük ezekről a dolgokról. Nemcsak én, de édesanyám és a húgom is. Vagy látták például, hogy 2016-ban Anya és Apa eljött velem a Budapest Pride Felvonulásra.
Hogyan jutottak el a nagyszüleid addig, hogy vállalják a részvételt ebben a kampányban?
Meglepően gyorsan és könnyedén. Az Amnesty International Magyarország keresett meg azzal, hogy a nagyszüleim vállalnák-e, hogy szerepelnek az érvénytelen népszavazásra buzdító kampányban fotóval és tőlük származó gondolatokkal, idézettel. Én őszintén arra számítottam, hogy nemet mondanak, de nagymamám – vele beszéltem először – szinte gondolkodás nélkül igent mondott az online kampányra, ahogy aztán nagypapám is. A nyomtatott sajtóban való megjelenéssel kapcsolatban először bizonytalanok voltak, de átbeszélték, és amikor visszahívtak, Mama azt mondta, ha úgy érzem, ezzel segíteni tudnak, akkor szeretnének segíteni.
Egyszerre tartom megrendítőnek, fantasztikusnak és valahol szomorúnak is, hogy a kormány egymást követő gyűlöletkampányai, a különböző társadalmi csoportok folyamatos nyomorgatása hány olyan embert ösztönöz aktivizmusra és szerepvállalásra, akikről korábban soha nem gondoltuk volna. Ide értem a nagyszüleimet, akik egy dolog, hogy rendszeresen járnak rendezvényekre, de hasonló aktivizmusra soha életükben nem adták még a fejüket. Büszke rájuk az egész család és én is hajlamos vagyok könnyekig hatódni, ha arra gondolok, milyen bátrak. És ide értem például azokat a barátaimat is, akik pedagógusok, és az elmúlt hetekben oroszlánrészt vállaltak a saját iskolájukban szervezett sztrájkok megszervezésében.
Bízom benne, hogy április harmadikán amellett, hogy minden népszavazási kérdésre két X-szel szavazunk, és elérjük, hogy érvénytelen legyen az egész referendum, a parlamenti választáson olyan eredmény születik, amely végre másik irányba indítja el Magyarországot az elmúlt 12 évben megszokottól.