„Miért kell látnom a fenekedet, ha a receptjeid miatt követlek?” – Ezt kérdik tőlünk időről időre, és az egyetlen válasz, amit adhatunk, hogy önmagunkon kívül nem mutatunk mást, ebbe pedig minden beletartozik, amit teszünk, támogatunk, és szeretünk. Egy szerelmespár vagyunk, akik szeretnek vegán ételeket főzni, és ahogyan az ételekben, az életben is szeretjük a pikáns ízeket – igen, néha nem szégyelljük kitenni a fenekünket, de mi ezzel a probléma, ha tudjuk, hogy mindannyiunknak van hátsója?
Sosem felejtem el a pillanatot, amikor egyértelműen ráeszméltem, milyen képmutató, kifacsart értékek szerint élünk mi, jelenkori emberek. Tizenhét évesen, életem első londoni utazásakor ujjatlan pólót viselve készültem belépni az Egyesült Királyság legpuccosabb áruházába, ám az egyenruhás ajtónálló megállított, mondván: „No, de kérem! Ez itt a Harrod’s! Csak nem képzeli, hogy atlétában beengedem?!” Elröhögtem magam a helyzet abszurditásán, majd gondoltam egyet, félrevonultam a szomszédos épület kapualjába, lekaptam a zoknimat, a fogaimmal kilyukasztottam a lábujjas végét, és egyszerűen felhúztam őket a vállaimra. Naná, hogy beengedtek!
Evidens, hogy zoknival a karunkon sokkal civilizáltabbak vagyunk, mint egy tank topban, igaz? Hát – nekem – nem igaz. Hipermarket-katalógusban akciós fürdőruhát reklámozni, fitnesz-világbajnokságon talpig beolajozva tangában parádézni, múzeumban átszellemülten szemlélni a mezítelen szobrokat mind-mind elfogadott.
De ha a szomszédék lánya bikinis fotót tesz ki a Facebookra, „a szerencsétlen fertőben nő fel”, a nudista strandra járó nagybácsi „ordas perverz”, és aki nem visel alsóneműt, az egész biztosan „csak azt akarja”.
Nimi egy évvel ezelőtt üzenetet kapott egy „kedves” hölgytől, amelyben az asszony elmondta neki, hogy annyira szereti a recepteket és történeteket, amelyeket megosztunk, hogy úgy döntött, meg kell mutatnia Nimit a huszonhatéveséves lányának. Vagy ahogy ő mondta: „Nagyon jó fogás neked, szinte teljesen vegán”. Hogyan magyarázzuk el a hölgynek, hogy az a tény, hogy a lánya teljesen, vagy majdnem vegán, nem feltétlenül az elsődleges ok, amiért a kapcsolat Nimivel halálra van ítélve?
„Feltehetek egy privát kérdést?” – folytatta a nő. „Hát persze” – mondta Nimi, bár felnőtt, intelligens és tapasztalatokkal teli meleg férfiként pontosan tudta, hová vezetnek az ilyen jellegű kérdések. „Nem akarlak zavarba hozni vagy sértegetni, de megmutattam az Instagramodat a lányomnak, és azt mondta, hogy lehet, hogy meleg vagy… ez igaz?” „Persze, hogy igaz!” – írhatta volna Nimrod, akinek az Instagramját elárasztják a félmeztelenül csókolózós képeink, érzelmes szerelmi történetekkel a közös életünkből.
De ahelyett, hogy ezt mondta volna, udvarias volt, és megkérdezte: „Nem értetted meg a receptekhez mellékelt történeteimből, hogy meleg vagyok? Mindig a férjemről írok, Kristófról…” – „Azt hittem, ez egy vicc, biztos voltam benne, hogy Kristóf a bátyád vagy egy barátod” – írta az asszony.
„Kristóf abszolút a legjobb barátom, de nem csak az.” – „Hogy érted ezt?” – „Egy pár vagyunk.” – „Mit értesz azon, hogy pár?” – „Egy pár vagyunk, mint te és a férjed, olyanok, amilyeneknek akartál engem és a lányodat.”
Aztán a kedves nőről kiderült, hogy nem olyan kedves. Azt mondta, sajnálja, hogy elkezdett beszélni Nimivel; hogy mindketten perverzek, betegek vagyunk; hogy meg van döbbenve, hogy majdnem hagyta, hogy a lánya vele randevúzzon, és ami a legrosszabb: soha nem fogja megfőzni egyik receptünket sem többé.
Szerettük volna megnyugtatni, kibékíteni, mondani valamit a mások megértéséről és elfogadásáról, az egyenlőségről, és emlékeztetni arra, hogy a szerelem az szerelem, a család az család, de már késő volt, a “kedves” nő letiltotta Nimit.
Önmagunk vagyunk, és erre inspirálunk és hívunk meg, sőt, bátorítunk mindenkit. A mi választásunk azt, hogy nem rejtünk el semmit, ami minket jellemez – így aztán a seggünket sem. Millió okot tudnék felsorolni arra vonatkozóan, miért szeretek „villantani” a közösségi oldalaimon, és bármily hihetetlen, a céltalan provokáció nem tartozik közéjük.
De a legfontosabb, hogy hiszek abban, hogy ha normalizáljuk az intimitást, a testiséget és a meztelenséget, akkor sokkal kevesebb nyomorult lelkű, öngyűlölő gyerek és felnőtt végez majd roncsként „az élet iskolájában”.
Ha az ember természetes kíváncsisággal és elfogadással tudja kezelni a pőreséget, nem lesz szüksége nőket lealacsonyító, férfiakat tárgyiasító, valóságtól elrugaszkodott pornófilmeket nézni. Sokkal kevesebben küszködnének azzal a tévhittel, hogy nem elég szépek, nem elég szexik, nem elég nagy a mellük vagy a farkuk, hiszen értenék, látnák, hogy nem csak azok mutathatják meg a testüket, akik úgy néznek ki, mint egy Barbie baba vagy egy bodybuilder.
A pucérkodás minden, csak nem „felhívás keringőre”, sőt, meggyőződésem, hogy hosszú távon kevesebb nemi erőszak, fizikai és verbális zaklatás történne, ha akkor is láthatnánk ruhátlan férfit és nőt, ha nem alattunk/felettünk van éppen. Tudjuk, hogy vannak, akik értékelik, és vannak, akik nem bírják a látványunkat. Nem kényszerítjük rá magunkat vagy a hitünket senkire, de egy dolgot tisztelettel kérünk: legyünk kedvesek minden emberhez – legalább annyira, amennyi kedvességet várunk másoktól.
Búcsúzásképpen pedig álljon itt egy másik Insta-üzenet, amely szintén egy sztorimra érkezett válaszul, amiben egy szál fürdőköntösben heverésztem. Ez egy édesanyától érkezett, aki épp az oldalamat böngészte, amikor az ötéves kislánya meglátta a fotómat, és így kiáltott: „Milyen szép bácsi!”, a pillanatról pedig képet is készített. Én így válaszoltam neki: „Jaj, de drága! Szívből köszönöm, maradjon mindig ilyen kedves és nyitott, és üzenem neki, hogy ő is gyönyörű.” Hát, ilyen menthetetlenül emberszerető is lehet, akinek már óvodás korában természetes, hogy van, akinek hosszú a haja, és van, akinek rövid, van, akinek van tetoválása, és van, akinek nincs, és van, aki nyakig be van gombolkozva.
És van, aki pedig… semeddig sem.
Steiner Kristóf és Nimrod Dagan
Instagram: @kristofsteiner, @nimrodagan
