Miért indul útjára egykor a CsakADanitÉrdekli? Röcögőhájas gyerekkorom óta bődületesen – úgy vagyok ezzel a szóval, mint Daryl Hannah a gigászival a Kill Billben: szeretem, de olyan ritkán van alkalmam használni – sok, az élethez egyébként abszolút felesleges tudás ragadt rajtam, amelyet lehetőségem nyílt megosztani az olvasókkal. Csak a Danit érdekli? Meglátjuk.
Első témának hazánk fiát választottam, aki a nagyobb távolságokat (értsd: több ezer kilométert) komoly kihívásként értelmező 18-ik században is már bámulatosan távoli helyekre eljutott. Sose felejtem el azt a pillanatot, amikor tizennégy évesen, az általános iskola befejezése után alig pár héttel ülök egy református kerékpártáborban és a lelkész egyszer csak megkérdezi: tudja-e valaki, ki volt Madagaszkár magyar királya? Mindenki elhalkult én pedig tudtam, hogy tudom. Lázasan pörögtek a nevek a fejemben és egyszer csak kiszakadt belőlem: Benyovszky Móric!
Benyovszky Máté Móric Mihály Ferenc Szerafin Ágostról beszélünk, aki akárcsak én – ehhez szokjatok hozzá, imádok magamról beszélni, illetve magamra utalni – magyar és lengyel felmenőkkel egyaránt rendelkezik. Az 1746-ban grófi családba született Móric már fiatalon kivette részét a kalandokból. Tökéletes példa erre, hogy tíz évesen részt vett élete első ütközetén.
Évekkel később egy oroszokkal szembeni csata után komolyan megsérült, ágyú szaggatta sebeit elfogói napokig fertőzni hagyták. Csupán erős fizikumán múlott, hogy a történet ne itt érjen véget. A részvétet nem igazán mutató pétervári tanács Szibériába száműzte. Mint azt a huszadik századi történelemből tudjuk, a végtelen tajga nem éppen barátságos környezet. Hónapokon át kemény mínuszok, megtermelhető élelmiszer kábé semmi, mindenhol csak fák, fák és vadállatok. Jobb esetben is csak valami ilyesmi:
Míg azonban az 1930-as évektől kezdődően több millióan pusztultak el a szibériai száműzetésben, Benyovszkyéknak a 18-ik század második felében még egy emberségesebb rendszer eszén kellett túljárniuk. Száműzött társaival együtt folyamatosan változtatták a tervet, még arra is volt idő, hogy Móric az egyik főnök lányának a fejét elcsavarja. Az elképzelés az volt, hogy elfoglalnak egy, a tengerparton várakozó hajót és annak segítségével Kínán, vagy Amerikán keresztül hazajutnak Európába. A történet hihetetlen fordulatos, szerepel benne a lány szívének összetörése, vár elfoglalása, túszejtés és ágyúk úsztatása tutajon lefelé a folyón. Végül azonban sikerrel jártak, és több tucat társukkal együtt 1771 tavaszán elhagyták a zord Szibériát.
Egy időre megálltak az Aleuti szigeteken, ami még mindig veszélyesen közel volt a gyűlölt vidékhez. A gyarmatalapítási tervekről lemondva ugyanennek az évnek a nyarán Japánt is érintve tovább hajóztak egészen Makaóig. Itt húsz társukat vesztették el lázban, maga Benyovszky is hónapokig ágyhoz volt kötve. Két francia hajó legénységével azonban sikerült szorosabb barátságot kötni, akik felajánlották, hogy magukkal viszik őket Európába. Utuk során, 1772 nyarán végül nem messze Madagaszkártól ki is kötöttek. A szigetek akkoriban mind francia gyarmatok voltak és így is maradt ez körülbelül 1958-ig.
Benyovszky Móricnak hihetetlen jó érzéke volt a franciákkal való diplomáciai kapcsolatok ápolásához. (Ekkor még) A szigeteknél való veszteglés napjaiban fejébe vette, hogy ő bizony maradna és a francia király nevében, megfelelő katonai erő birtokában folytatná a gyarmatosító munkát. Madagaszkár szigetére végül 1773 tavaszán köthetett ki emberünk, akit a parton a szigetlakók huszonnyolc törzsfőnöke fogadta. Jó szándékkal, tárt karokkal érkezett, de a biztonság kedvéért felállított pár ágyút.
Csakhamar kiderült, hogy a szigetbeli fejedelmek részéről az egész ceremónia inkább ámítás volt, hogy Benyovszkyék éberségét álomba ringassák. Tervük az volt, hogy a francia telepet mind egy lábig elpusztítják. Így hát Benyovszkynak sem voltak unalmas órái, a francia birodalom nevében zajló uralkodása idején ő maga is többször kényszerült áttelepíteni székhelyét egyik városból a másikba. Sajnos akármilyen lelkes, elszánt és ötletekkel teli volt, mindig voltak, akik keresztbe tettek elképzeléseinek, ellene hergelték a bennszülöttek egyes csoportjait.
Az áskálódás addig ment, hogy 1776 őszére Benyovszky függetlenítette magát a francia királytól, és saját maga ura lett. Az addigra tisztán látó törzsfőnökök és fejedelmek kitartottak mellette, még véresküt is kötöttek, amelyet 50 ezer ember nézett végig hatalmas lelkesedés közepette. Alkotmányt írtak, tizenkét tagú főtanácsot választottak. Benyovszky azonban nem szerette volna a franciákat sem teljes egészében magára haragítani, így tervbe vette, hogy személyesen utazik Európába, tisztázni helyzetét.
Ugyanebben az évben útnak is indult. Éveken át küzdött a bürokrácia, a jog és a kormányok manőverezései ellen. 1784-ben feladta a harcot és útnak indult választott hazája, Madagaszkár felé. Az irányt azonban eltévesztették, Brazília partjainál kötöttek ki. Innentől kezdve homályos, hogy pontosan mi is történt az egykori királlyal. Társai feljegyzései alapján annyit tudni, hogy végül elérte Madagaszkár partjait, ahol az addigra megerősődő franciák támadásában 1786 májusában életét vesztette.
Így halt hát meg a messzi szigeten elhagyva, senkitől meg nem siratva Benyovszky Móric, akinek Madagaszkáron a mai napig is öt utcanév őrzi emlékét. Emellett Maroansetrában 2003 óta szobor is megtekinthető, amelyet a Magyar-Madagaszkári Társaság állíttatott. Gondoltátok volna amúgy, hogy ilyen is létezik? Talán ha Benyovszky Móric nem lett volna, e társaságról se hallottunk volna.
Pár évvel ezelőtt egy magyar stáb forgatott a szigeten és a Benyovszky-emlékműhöz helyiek is elkísérték őket. Coca-Colával locsolták le a földet. Ők így, e számukra drágának számító üdítő kiöntésével tisztelegtek Benyovszky Móric foszló emléke előtt.
Szerző: Waliduda Dániel
