Főváros: Nepjida (1,6 millió fő)
Államforma: szövetségi köztársaság
Népesség: 53 millió fő
Homoszexualitás: 10 év szabadságvesztéssel büntethető
Ha a rovat tavaly májusi indulásakor bárki meglebegteti annak lehetőségét, hogy mianmari meleg fiúval is lesz lehetőségem találkozni és interjút készíteni, csak szórakozottan legyintettem volna. De most itt vagyunk a tavaszi napsütésben és Wunnával buddhizmusról, szülői elfogadásról, előbújásról beszélgetünk.
Mianmar nemcsak azért egzotikus ország, mert tőlünk több ezer kilométerre, Délkelet-Ázsiában fekszik, hanem mert alig pár évvel ezelőtt ért véget egy évtizedeken át tartó katonai diktatúra, ami mind gazdasági fejlődésben, mind gondolkodásmódban jó időre visszavetette az országot. E környezetben született és nőtt fel Wunna, a huszonegy éves fiatalember, aki három éve az amerikai Missouri állam St. Louis városának egyetemén tanul matematikát és logikát, de egy ösztöndíj keretében májusig Budapest az otthona.
A többi fiúhoz képest már gyereknek is különc volt, hiszen egyfolytában a lányok társaságát kereste, velük érezte felszabadultnak magát. Nyolc-kilenc éves korától kapta is az ívet, a srácok szívesen köszörülték rajta a nyelvüket, buzizták minden nap. Ehhez sovány vigaszt nyújt, hogy Mianmar hivatalos nyelvében, a burmaiban a melegek megnevezésére egyébként sem létezik olyan szó, amely legalább semleges lenne, kizárólag negatív tartalmúak vannak. A leggyakrabban használt kifejezés magyarul például arra utal, hogy a melegek impotensek, képtelenek a nők megtermékenyítésére és így utódok nemzésére.
Wunna innentől kezdve gyakorlatilag sehogy sem tudott jót tenni. Ha a lányok társaságát kereste, akkor buzi volt, ha a fiúkkal beszélgetett, akkor azzal gúnyolták, hogy biztos szexuális töltetű hátsó szándékai vannak. Egy alkalommal, miután egy fiú osztálytársa átment hozzájuk tanulni, a srácot a többiek napokon át azzal heccelték, hogy tényleg tanultak-e, vagy inkább mással „ütötték el” az időt. A lányok már fiatalon se érdekelték. Amikor például egy fiú arról mesélt neki, hogy melyik lányba zúgott bele és elkezdte sorolni, miért tetszik neki, Wunna csak arra gondolt, hogy a fiúnak milyen helyes arca van.
Családjával sem járt sokkal szerencsésebben. Szüleinek jól menő – örökölt – vállalkozása van, így Wunna a legjobb oktatást kaphatta, angol nyelvű magániskolába járt és mindig mindene megvolt. Ez azonban nem jelentette törvényszerűen azt, hogy érzelmileg is közel állt édesapjához és édesanyjához. Míg bátyja gyorsan elfogadta a helyzetet, addig szülei évek óta emésztik. Édesapja egyébként is igen nyers ember és kereken kimondta, hogy fia önzően viselkedik, amiért ezt az életet „választotta”, anélkül, hogy a család többi tagját is bevonta volna a „döntés meghozatalába”. Tavaly augusztus óta nem is beszélnek. Édesanyja eleinte önmagát marcangolta és folyton fiát kérdezgette, hol rontotta el a nevelését, mit kellett volna máshogy csinálnia gyerekkorában. Túl sokszor hagyta lányokkal játszani? Jó ideje már fel sem merül a téma, Wunna szerint édesanyjának egyszerűen idő kell a helyzet felfogásához és elfogadásához.
Miért volt ilyen nehéz dolga a családdal és miért van az, hogy burmai barátai előtt nem vállalja másságát? Az okok szerinte a buddhizmusban keresendőek, amely a mianmari lakosság közel kilencven százalékának vallása. Hitük szerint a nirvána felé vezető úton a férfiak erkölcsileg a nők előtt állnak. Tehát ha ebben az életedben nőként jössz a világra, akkor következő születésedkor, a reinkarnáció során férfiként kell újjászületned ahhoz, hogy közelebb kerülj a nirvánához. Nők és férfiak gyakorlatilag nem egyenlő állampolgárok és így fordulhatott elő, hogy bár a már említett családi vállalkozást Wunna édesanyja örökölte – hisz az ő családján keresztül szállt rájuk –, mégis édesapja nevére lett íratva. Egy meleg férfira a közösség pedig úgy tekint, mintha azzal, hogy a saját neméhez vonzódik, nővé akarna változni, tehát morálisan önként egy alacsonyabb szintre „száműzi” magát. Ez pedig természetesen megvetendő és tisztátalan cselekedet a társadalom és a család szemében egyaránt.
Gondolom, sejtitek, hogy mindezekből kifolyólag még rengeteg a teendő Mianmarban – és a régió nagy részében. Mindezt Wunna szerint nem ártana a szavak szintjén kezdeni: bevezetni a mindennapi szóhasználatba pozitív, de legalábbis semleges tartalmú kifejezéseket az LMBTQ-emberek definiálására. És míg a szomszédos Vietnamban lassan törvényessé válik az azonos neműek házassága, addig a mianmari fővárosban még egy meleg szórakozóhely nyitása is inkább csak olaj lenne a homofób tűzre. Először kisebb társaságok szerveződésére, jogsegély-szolgálatra van szükség. Ki tudja? Talán többek közt Wunna lesz az úttörő, hisz jövőjét odahaza, Mianmarban képzeli el. Az esze megvan hozzá.
Waliduda Dániel
