Egy szíriai menekült fiú, Alqumit Alhamad mesélte el a GSN portálnak, hogyan változtatta meg az életét a polgárháború.
Barátait megkínozták az ISIS katonái, szülővárosában, Rakkában, az Iszlám állam központjában a meleg férfiakat ledobják az épületek tetejéről. Hátizsákjában váltásnyi ruhával, rajzeszközeivel, és kedvenc Lady Gaga, Björk és Barbara Streisand cédéivel menekült. „- Mindenhol furán néztek rám a határőrök, amikor átvizsgálták a táskámat. De nem érdekel, nem bírom ki zene nélkül.” Svédországban egy egyedülálló anyuka, a könyvtáros Linnea Tell fogadta be az otthonába.
„Mindig azon az utcán mentem iskolába. Fejemen fülhallgató, olyan előadók szólnak, akiket otthon én korábban ismertem, mint a többiek. Az az utca, ahol sétálva a jövő egy elérhető lehetőség volt, nem létezik többé abban a formában, ahogy beleitta magát az emlékeimbe. Mára darabokra bombázták, vagy az Iszlám Állam, vagy az a számos szemben álló csoport, akik most Szíria egén repülnek.
De azok a zenék, amiket ott és akkor hallgattam, a mai napig erőt adnak. Lázadók számai, mint Lady Gaga és Sia. Abban az időben ők segítettek abban, hogy higgyek az álmaimban. És bizony minden segítség jól jön, ha az embert általános komor közhangulat veszi körbe, ahol a barátságtalan és konzervatív társadalom foglya egy meleg tinédzser. Ahol szinte elképzelhetetlen, hogy önmagad légy.
A családi hátterem ilyen szempontból szerencsés, mindig arra bátorítottak engem és a testvéreimet is, hogy valósítsuk meg önmagunkat. Az anyukám ilyen volt. Egy kitüntetett sportolónő, aki dacolt Rakka konzervatív lakosságával, és bebizonyította, mire képes. Szülővárosom ma az Iszlám Állam fővárosának számít.
A művészetek, a zene és a divat iránti érdeklődést otthonról hozom, de a hőseim, különösen Lady Gaga is inspirálnak. Elkezdtem firkálgatni egyszerű rajzokat, és tucatnyi albumot raktam össze divatmagazinokból kivágott cikkekből. Ezek egy saját világot jelentettek számomra, ahová elbújhatok az összes feszültség, durvaság és csúfolódás elől, amik azért értek, mert más vagyok. És persze a lelkemet megviselő stressz elől, amikor lassan rájöttem és felfogtam, hogy meleg vagyok.
Az életem hatalmas fordulatot vett, amikor képzőművészeti képzésre bekerült az Aleppói Egyetemre. Aleppó a második legnagyobb város az országban, Szíria gazdasági és ipari központja. El kellett hagynom ugyan az otthonomat, de ez esélyt is jelentett, hogy hasonlóan gondolkozókkal találkozzak, melegekkel és heterókkal egyaránt.
De az a nyugalom és boldogság, amit éreztem, apró darabokra szakadt, amikor 2011-ben kitört a polgárháború.
Túl gyorsan elrabolták tőlem az egyetemi élet örömét, a szabadságot, az első tapasztalatokat, az első érzéseket. Lelkivilágomat és a mindennapjaimat ezután feldúlták a bombák zúgása, a holttestek, a megsérült vagy meghalt barátok, és a biztonság mérhetetlen hiánya.
Az ISIS átvette a hatalmat a szülővárosom felett, a házunkat egyszerűen elvették. A családnak menekülnie kellett, alig valamit tudtunk magukkal vinni. Ideiglenesen egy kisvárosban laktunk Szíria közepén, aztán egy part menti kikötővárosba, Latakiába mentünk. Az ottani viszonylagos nyugalomban aztán szembe kellett néznem azzal, hogy fiatal meleg férfiként és reménybeli képzőművészként nekem ott nem lehet jövőm. Ekkor kezdett megfogalmazódni a gondolat, hogy Európában keresek menedéket.
Amikor útnak indultam azon a hideg, napsütéses decemberi reggelen, az egész életemet hátrahagytam. Egyedül a családom, a barátaim, helyek, és a párom emléke maradt. Hogy mi vár az úton, az teljesen ismeretlen volt. Amikor a Törökország és Görögország közötti veszélyes vizeken egy gumicsónakban voltunk összezsúfolva tucatnyian, akik kétségbeesetten keresik a biztonságot, az egész életem lepörgött a szemem előtt. A parányi csónakban ülve alig valami választott el a biztos haláltól.
Annyi minden megtörhetett volna. A megélt nyomor útközben, a vállalt veszélyek, a határőrök durvasága, a támadások, az embertelen bánásmód, a vetkőztetés és motozás. De nem törtek meg. Helyette hagytam, hogy az álmaim vigyenek előre. Minden kétség ellenére, hogy talán soha nem jutok el a célig, valami belül mégis azt súgta, hogy sikerülhet. Hiszen az nem lehet, hogy az összes álom, amit iskolába menet szövögettem, mind elérhetetlen legyen.
Amikor végre eljutottam Svédországba, egy táborba kerültem, de nem ez volt a kimerítő utazás vége. Aktivizáltam magam, részt vettem kiállításokon, és végre egy olyan közösség visszajelzéseit tapasztalom az LMBT aktivizmus tekintetében is, ahol elfogadják, hogy különbözöl. Hamarosan a melegek számra biztonságot nyújtó szekciót hoztunk létre a táboron belül, ami az első ilyen volt a svéd menekülttáborok között. Csatlakoztam a vezető svéd LMBT szervezethez, ma már a menekültügyi szóvivőjük vagyok.
A megtapasztalt szabadság lehetőséget adott, hogy fejlődjek, hogy megtaláljam, ki vagyok, és hogy végre ne becsüljem le magamat. Újra rajzolok, és ma a művészetnek és a művészetből élek új otthonomban, egy álmos kisvárosban, egy nagyszerű befogadó-családnál. Boldog vagyok, amiért számos új emberrel ismerkedtem meg az aktivista tevékenység és a kiállítások során, ahol az én munkáim is szerepeltek. És a hatalmas és fájdalmas távolság ellenére továbbra is ott vannak nekem az otthon maradt barátaim, a családom és a párom, akik továbbra is szeretnek.”
Alqumit Alhamadon kívül mások is elmesélték, hogyan alakult a sorsuk az öt éve kitört polgárháború óta. A kevés happy end egyike egy meleg pár, Nader és Omar képriportja, Subhi Nahas pedig arról mesélt, milyen volt melegként élni Szíriában.
