„Van pillanat, amikor a nemünket arrébb kell söpörni” – Interjú Daniela Vega transznemű színésznővel

Mi történik egy transznemű nővel, aki egy idősebb férfit választ társul, és akinek halála után nemcsak a gyásszal kell megküzdenie, hanem szinte az egész világgal szembe kell szállnia? A 2017-ben a legjobb idegennyelvű film kategóriában Oscar-díjat nyerő Egy fantasztikus nő című drámában bár egy transznemű nő szemszögéből láthatunk egy komplikált és sötét élethelyzetet, közben megismerve a transzfóbia megannyi formáját, a főszereplő szerint ez a film közel sem a transzneműekről szól, hanem egyszerűen a szerelemről és az emberekről. Daniela Vegával karakteréről, a gyászról és a tolerancia fontosságáról beszélgettünk.

„Ez a film egy személyiségrajz, de leginkább a szerelemről szól” – mondja Daniela Vega, amikor elkezdjük vele a beszélgetést. Mi Magyarországon kuporgunk egy apró újlipótvárosi lakásban este 7-kor, Daniela pedig éppen Chilében próbálja megszerezni reggeli – minden bizonnyal első – kávéját. Daniela meglepő kijelentéséhez végig ragaszkodik: „Ez a film sokkal inkább szól a szerelemről, mint a transzkérdésekről. Mi, a film készítői sem tettük fel ezeket a kérdéseket soha, a középpontban a szereplők kapcsolata volt, hiszen végeredményben ez egy romantikus film.” Vagyis Daniela nem egy transznemű nő történetét látja a vásznon, hanem két ember kapcsolatátt, majd az egyik akadályokkal teli gyászidőszakát. De talán éppen ez a célja az olyan filmeknek, amelyek a transzneműek életét és élethelyzeteit dolgozzák fel: nem a gendereket kell látni, csak az embert.

Persze a Daniela Vega által játszott Marina életében jó néhány szituáció egyszerűbb lenne, ha biológiailag nőnek született volna. Marina egy nála 20 évvel idősebb férfival, Orlandóval él együtt, aki a transznemű nő miatt hagyta ott a családját. A nő születésnapján, egy visszafogott vacsora és közös éjszaka után Orlando rosszul lesz és meghal. Az ezután következő néhány nap, amelynek a gyászról kellene szólnia, Marina számára egy harcokkal teli, pokoli megpróbáltatás. Orlando családja – kivéve a férfi testvérét, aki bár nyitott Marina felé, a tőle kapott puszit azért egy rejtett pillanatban letörli – kifejezetten ellenséges a nővel szemben: többek között arra is felszólítják, hogy ne jelenjen meg Orlando temetésen és a jól megszokott módon megpróbálják pénzzel megvenni a háttérben maradását. A helyzetet pedig csak nehezítik a gyanakvó orvosok és a Marinát megszégyenítő hatóságok. Vagyis a veszteség utáni időszak számára más lesz, mint a többi embernek hasonló helyzetben. Más emberre, aki együtt él a partnerével, általában másfajta gyászidőszak vár: papírmunkát és temetést kell intézni, temetésre kell menni, mindeközben a fájdalomban osztozhat a halott szeretteivel, kicsit így folytatva útját az elhunyttal annak halála után is. Marina útja Orlandóval ezzel szemben a kórházban, a férfi halála után azonnal véget ér. A nő éppen ezért magába is zárkózik és gyakorlatilag az egész külvilágot kizárja. Ám Daniela szerint ez nem azért van, mert transznemű – sokkal inkább azért, mert egyszerű ember: „Marina éppen elvesztette élete szerelmét. Teljesen normális, hogy egy ilyen szituációban bezárkózol. Szomorú vagy, egyre mélyebbre süllyedsz, egyedül vagy, de egyedül is akarsz lenni. Egy ilyen veszteségnél ez egy természetes emberi reakció.”

Persze kérdés, hogy bizonyos szempontból valóban megnehezíti-e Marina helyzetét az, hogy transznemű. Ha reálisan nézzük a szituációt, a család minden bizonnyal akkor sem bánna vele kegyesebben, ha cisznemű heteroszexuális nő lenne. Elvégre akkor is ő lenne az a 20 évvel fiatalabb lány, aki miatt Orlando otthagyta a gyerekeit és a feleségét.

Mindez csak a családra igaz. A többi szituációban, amelyekkell Marina szembesül a filmben bemutatott néhány napban, már a társadalom transzfóbiája jelenik meg. Mivel transznemű, a hatóságok például azonnal prostituáltként tekintenek rá. És persze sorban érkeznek az apró, de megalázó élethelyzetek. Amikor nem tudják, hogy nőként vagy férfiként beszéljenek vele, amikor a férfinevén szólítják, vagy amikor rákényszerítik arra, hogy meztelenül fotózzák le egy vizsgálat miatt… Arról nem is beszélve, hogy Orlando rokonai konkrétan fizikailag is bántalmazzák. Hogy mi a megalázóbb – a fizikai vagy a verbális bántalmazás, vagy egy hivatali vizsgálat –, Daniela szerint nem rangsorolható, mivel mindez ismét egyéntől függ: „Ez a karakter ebben az élethelyzetben él, és ebben a helyzetben minden tud fájni. A személyiségtől függ, hogy mi fáj jobban és mi nem. De minden fájhat. A fájdalmat nem lehet rangsorolni, nincs kisebb vagy nagyobb fájdalom.”

Ezek a szituációk Daniela szerint pedig amúgy is a fájdalomról szólnak Marina számára. És bármennyi fájdalom is éri, ő egy erős – és persze fantasztikus – nő marad. Helyesbítve, leginkább ember – mindegy, hogy transznemű-e vagy sem: „Marinának persze minden fáj, amit átél, de ebben a helyzetben ő maga is kicsit jobban felfedezi magát. Itt minden a kapcsolatokról szól: hogy ebben a helyzetben ki hogyan keresi meg és hogyan találja meg magát. Nem az a lényeg, hogy ő transzként hogyan éli meg mindazt, amivel szembe kerül.”

A nem és a gender semlegességének kérdése a film egy szaunában játszódó jelenetében csúcsosodik ki igazán, mikor Marina nőként lép be a helyszínre, majd – természetesen okkal – férfiként jár egy másik részlegben. A különbség a megjelenésében csupán az, hogy máshogy viseli a törölközőjét. Vagyis adott helyzetben a nemét csupán egy textildarab viselésének módja határozza meg. És épp ez határozza meg a jelenet szimbolikáját is: „Az az üzenet, hogy végeredményben mindannyian emberek vagyunk. A nem egy változó tényező és van egy adott pillanat, amikor Marinának félre kell tennie a nemét. Van olyan pillanat, amikor a nemünket arrébb kell söpörni. Ennek a jelenetnek az a szimbolikája, hogy a szereplő ráeszmél, hogy a gender olyan valami, ami változhat. Van egy dinamikája. És ez a dinamika és mobilitás ebben a helyzetben éppen az ő érdekeit szolgálja. Ez a jelenet nem provokálni akart. Volt egy célja, de az nem a provokáció volt. Az, hogy átkerült egyik helyről a másikra a törölköző, csupán funkcionális kérdés volt.”

A szaunában senkinek nem tűnik fel Marina sem nőként, sem férfiként, sőt, még az sem, hogy időközben „nemet vált”, és a recepciós is szó nélkül ad neki női belépőt. Ahogyan a film többi jelenetében sem találkozunk azzal, hogy a társadalom hétköznapi tagjai – akár egy vendég a kávéházban, akár egy férfi a parkolóházban – rossz szemmel nézne rá. Ahogyan természetesen vannak barátai is: főnöke és testvére, illetve testvére partnere is elfogadóak vele szemben. Daniela szerint éppen ebből az empátiából kell építkeznie minden embernek, ha bármilyen támadás éri. És ez is a film fő üzenetei közé tartozik: „A személy nem értelmezhető a társadalmon kívül, hiszen a társadalom része. A társadalom hatással van az egyénre, az egyén pedig a társadalomra. Persze mindig vannak, akik az ilyen helyzetekben nem jól reagálnak. De az egész dinamikának, ami az egyén és társadalom között van, nincs sok köze ahhoz, hogy vannak rosszindulatú emberek, akik azt gondolják, hogy egy transznemű ember a környezetükben egyszerűen provokáció. Marina és az én esetemben is a támadások, amik a társadalomtól érkeznek, lenullázódnak attól a rengeteg empátiától, ami minket, illetve őt körülveszi. A film ezt javasolja: hogy helyezzük az empátiát előtérbe.”

Az Egy fantasztikus nő egy romantikus film, amelynek nem a transzkérdések előtérbe helyezése volt a célja – bár Daniela megjegyzi, megérti, hogy a nézőkben ehhez kapcsolódó kérdések is felmerülnek. Ettől függetlenül az alkotás mégis történelmet írt a transz és LMBTQ kultúrában. Ez lett az első Oscar-díjas film, amiben a főszereplőt egy transznemű színész játszotta, és Daniela Vega volt az első transznemű színésznő is, aki az Oscar-gála színpadján prezentálhatott. Arról nem is beszélve, hogy ez Chile első Oscarja.

„Mindenkinek más élményei és tapasztalatai vannak” – mondja a színésznő, amikor arról kérdezzük, hogy lehet-e egy olyan pont egy transznemű életében, amikor végre nem éri támadás. „Nem tudok a transz közösségről vagy annak nevében nyilatkozni, hiszen mindenki más ember” – mondja, és igaza van. A filmben Marinát mi is sokszor csak és kizárólag transzneműként figyeljük, holott figyelhetnénk egyszerűen emberként, aki élete talán legnehezebb napjain esik át, mégis megőrzi méltóságát és erejét. Nem kezelhetünk egy társadalmi csoportot egy bizonyos emberfajtaként, hiszen egy személyt nem a neme, a szexualitása határozza meg, sokkal inkább az, hogy milyen ember. Marina pedig egy zseniális, erős ember, aki nem ezt a bánásmódot érdemli. Ahogyan senki sem.

„Ez a film egy romantikus film. A szerelemről szól. Csak a szerelemről” – mondja el többször is Daniela. De ezzel a véleményével nem teljesen értünk egyet, több ezer kilométerrel arrébb ülve. Ez a film ugyanis valóban egy szerelemről szól, de arról is, hogy legyen bármilyen valaki, ha a társadalom egy bizonyos csoportjába tartozik, akkor a legkülönbözőbb életszituációkban is más, sokszor nehezebb dolgok várnak rá: más lesz számára a gyász folyamata, más lesz a másik elvesztése és mást jelentenek számára a hatósági eljárások. Igenis különbözünk és igenis, ezeket a különbségeket éppen, hogy a társadalom teszi nehezebbé.

Lehet, hogy sokunk tud annyira erős ember lenni, mint Marina, de sokunk fel sem tudja fogni, hogy milyen emberfeletti erőt követelő nehézségek várhatnak egy Marinához hasonló fantasztikus nőre. Vagyis fantasztikus emberre. Ezt mutatja meg ez a film.

Sándor Eszter és Kanicsár Ádám András
@esztersandor
@kanicsar