„Valahogy fordítva sült el a civilek elleni uszító hadjárat” – Interjú Droppa Mihály aktivistával

Hétmillió ember lelkes globális mozgalma, akik mind azért csatlakoztak egy civil szervezethez, hogy kiálljanak az igazságtalanságok ellen – ez az Amnesty International. Emberi jogi képzéseken túl főleg regionális és globális kampányokat szerveznek több mint 150 országban, jelenleg a legfontosabb témáik a jogállamiság és a bíróságok függetlenségének védelme. A magyarországi csapat elnökségi tagjával, Droppa Mihállyal arról beszélgettünk, hogyan jut el egy mai fiatal a közéleti aktivizmusig.

Hogy találtátok meg egymást az aktivizmussal? Mi indította el ezt a missziót?

16 éves középiskolás voltam az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban, amikor a társadalomismeret tanárom bejelentette, hogy egy emberi jogi képzésünk lesz az Amnesty International egyik képviselőjével. Őszintén szólva, nem vagyok benne biztos, hogy az óránk előtt egy értelmes mondatban össze tudtam volna foglalni, mivel is foglalkozik a szervezet. De kíváncsi voltam, hogy mit takar az óra címében olvasható „gyűlölet-bűncselekmény”.

Abban az időszakban kezdtem el felvállalni a legszorosabb baráti társaságomban, hogy van egy pasim, akivel néhány hónapja együtt járunk. Az egyetlen tabuhelyszín a gimnázium maradt, hiszen pontosan tudtam, hogy ez a pletyka úgy söpörne végig a sulin, mint a pestis.

Ennek ellenére voltak néhányan, akik elkezdtek gyanakodni és kutakodni a téma körül. Ezt pusztán abból feltételezem, hogy fokozatosan egyre gyakoribbá vált, hogy különböző homofób üzeneteket dobáltak be a szekrényembe. A helyzet egyre nyomasztóbbá kezdett válni, hiszen nem tudtam pontosan, ki áll a papírfecnik hátterében. Csak abban reménykedtem, ha csendben maradok, akkor talán nem tudja meg mindenki, hogy meleg vagyok.

A képzés aztán rengeteg falat bontott le bennem és az osztálytársaimban is. Olyan tabukról beszéltünk azon az órán, amik azelőtt maximum egy-egy mondat erejéig merültek fel a büfénél sorban állva. A mai napig bennem van az az érzés, ahogyan az egész osztály iszonyatosan próbál jelen lenni az órán, és mindenki szeretné megismerni az emberi jogait. Nagyon inspirált az Amnesty képzője, Júda is, akinél önazonosabb emberrel a mai napig nem találkoztam.

Az iskolai helyzeted is rendeződött?

A képzés után néhány nappal elkezdtek szaporodni a buzizós feliratok a szekrényem körül, így az a célkitűzésem, hogy a melegségem nem fog kiderülni az osztályban, elkezdett meginogni. Az emberi jogi képzésünk – és főleg Júda hatására – megpróbáltam összekaparni a maradék méltóságomat és tisztázni magamat. Különösebb tervezés nélkül kiálltam az osztály elé, és mondtam, hogy szeretnék valamit eléjük tárni. Elmondtam a történteket, illetve azt is, hogy ha ezek után bárkinek kétsége lenne, akkor azt megnyugtatom, hogy meleg vagyok. A rá következő hetekben azt éreztem, hogy sokkal őszintébb kapcsolatom kezdett kialakulni az osztálytársaimmal, és csodák csodájára a buzizás is abbamaradt.

Pár nappal a coming outom után megkerestem az órát tartó előadót, és megkérdeztem, hogyan tudok csatlakozni az Amnesty-hez. Néhány hónappal később már én is hasonló témájú órákkal turnéztam az országban – az volt a fő motivációm, hogy hasonlóképpen tudjak segíteni azoknak, akiket az élet nem dobott meg annyi privilégiummal, mint engem.

Egy évvel ezelőtt elnökségi tag lettem, de sajnos egyre kevesebbet tudok velük dolgozni, mivel elköltöztem Magyarországról.

Miért költöztél Hollandiába?

A hágai egyetem Európai tanulmányok szakára járok. Konkrét „haditervem” nincs azzal kapcsolatban, hogyan fogom felhasználni az itt megszerzett tudást, de amit most a leginkább el tudok képzelni, az a dokumentumfilm-készítés és az újságírás.

A szaktársaim többségével ellentétben én a saját jövőmet most nem tudom elképzelni a politikában. Nem is lenne jó ötlet az újságírás előtt, erről elég határozott véleményem van. Hiteltelennek tartom, amikor valaki az egyik pillanatban politikai szereplő akar lenni, utána pedig újságíróként próbálja meg ellenőrizni a hatalmat képviselőket, vagy fordítva. Azt gondolom, hogy a kettő együtt nem működik.

Mi is pontosan az Amnesty International?

Az Amnesty több mint 7 millió lelkes ember globális mozgalma, akik mind azért csatlakoztak ehhez a civil szervezethez, hogy kiálljanak az igazságtalanságok ellen. Egy olyan világért kampányolunk, ahol mindenki jogai egyenlően érvényesülnek. Ha nagyon le akarnám butítani a szervezet tevékenységét, akkor az Amnesty olyan, mint egy hatalmas reflektor: rávilágít a sötétben történő jogsértésekre és feltárja ezeket a világ előtt. Hiszek benne, hogy ez tud kontrollt jelenteni egy hatalomnak. Jelenleg a legfontosabb témáink a jogállamiság és a bíróságok függetlenségének védelme.

Mondhatjuk-e azt, hogy jó, ha minél több dologról tud a szervezet, kereshetnek-e titeket egyedi esetekkel is?

Mindenképpen fontosnak tartom, ugyanakkor az is igaz, hogy vannak olyan szervezetek, akik konkrét esetekben adnak ingyenes személyes jogi segítséget, mint például a TASZ, a Helsinki Bizottság vagy a Háttér Társaság. Az Amnesty az emberi jogi képzéseken túl főleg regionális és globális kampányokat szervez több mint 150 országban, de egy konkrét jogsértésnél nem hiszem, hogy tudnak jogi képviseletet biztosítani, viszont tovább tudják juttatni az ügyet egy releváns szervezethez.

Sok esetet hallunk, amikor az emberek úgy érzik, nincs értelme felszólalniuk, vagy félnek.

Valóban sokan nem mernek felszólalni bizonyos ügyekben, ami nyilván szomorú, de azt nagyon fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy én ezt a privilegizált hátteremmel könnyen mondom. Rengeteg olyan ember él Magyarországon, akiknek valós félnivalójuk lehet, ha vállalják önmagukat és a véleményüket.

Ugyanakkor azoknál a civil szervezeteknél, amelyeknél az elmúlt években tevékenykedtem, ott azt láttam, hogy sokkal többen aktívak, mint 3-4 éve. Lehet, hogy valahogy fordítva sült el a civilek elleni uszító hadjárat.

Bali V. Gergő