Tobi színei – Egy fiatal felnőtt útkeresése

Amikor áprilisban a londoni bemutató kapcsán írtunk a Tobi színeiről, még soktényezős volt a hazai premierdátum, de most már biztos, hogy itthon július elsejétől lehet megnézni nagy vásznon, moziban.

A film egy kis faluban élő transznemű fiatal mindennapjait követi végig az érettségire készüléstől, a szülőktől való leválásig, a munkába állásig, az önálló élet megkezdéséig. Tobival azóta is számtalan dolog történt, de a Budapestre költözés volt az, ami kijelölte a film végét, egyben az érzelmi végpontot is. Látjuk majd, nem mindig tudja, mit szeretne, de azt nagyon is, hogy mit nem: női névvel, női testben élni. Van egy helyzet, ami nem jó, és először ebből szeretne kijönni, de a hogyan tovább? kérdésre számtalan lehetőség létezik. Felégetne maga mögött mindent, ami régi énjére emlékezteti, de a szülei szeretnének megtartani néhány emléket és ez gyakran vezet vitához.

A tinédzserek érzékeny lelkivilágát nem kell bemutatnom senkinek. Az idők során a család megtanult együtt élni a problémákkal, sok a sírás és a vívódás, de a drámát, a feszültséget gyakran oldják humorral, vagy egyszerűen csak egyikük enged a másiknak. A cél mindig a megbékélés, az, hogy senki ne haraggal telve, keserű szájízzel térjen nyugovóra. A címben szereplő színek akár a hajfestési „rituálékra” is utalhatnak, amik mindig valamilyen változásról, valamilyen nagy döntésről szólnak, melynek eredményeként mind szűkebb, mind tágabb értelemben egy új ember születik, aki fiatal felnőttként próbálja magát elhelyezni, értelmezni, meghatározni a nagyvilágban. A szülők pedig szeretik a gyereküket, elfogadják, megtanulják elfogadni olyannak, amilyen, de mint minden szülő, féltik is, hiszen tudják, nem vár rá könnyű élet, különösen nem transzneműként.

Bakony Alexa rendező (a vele készült interjúnk itt olvasható) egy transznemű barátjával kezdett el forgatni, aki viszonylag hamar visszalépett. A döntést tiszteletben tartva a személyes élmény továbbra is fenntartotta Alexában az érdeklődést, így talált rá arra az LMBT szülői és hozzátartozói csoportra, ahol Tobi édesanyja, Éva is tag volt. A szülők szerették volna a történetüket elmesélni, de nem tudták, hogyan kezdjenek hozzá és nem akartak egynyári szenzáció lenni. A kapcsolatfelvétellel vált reálissá, hogy ebből film legyen. 2016 júliusában Alexa elutazott hozzájuk, fotókat csinált, elkezdett visszajárni, felvételeket, jegyzeteket készített és kereste, hol van itt a történet, mert önmagában nem elég, ha valami érdekes. Nem szerették volna, ha az kerül bemutatásra, hogy ők egy csodálatos család, ahol minden szép és jó, mert az élet nem ilyen. Alapvetően ez egy támogató közeg, de rengeteg nehézség és belső konfliktus van, ettől válik keserédessé a történet. A cél az volt, hogy legyen bemutatva mind a két oldal, mert így lesz teljes a kép és ebben a család teljesen partner volt. Nagyon kellett vigyázni arra és ez szerintem maradéktalanul meg is valósult, hogy az élet kerüljön bemutatásra, nem pedig a rendező elvárásai, aki egy jó filmért belehajszol valakit egy rossz döntésbe, hogy ne szenzációt szedjen le róluk. Már a korai szakaszban eldőlt, hogy Alexa megfigyelőként lesz csak jelen és minimális instrukciókkal dolgozik, tudja, hogy aznap nagyjából miről fognak beszélgetni, mint ahogyan azt is, hogy mikor léphet be és mikor nem. Ő szeret mélyre menni és izgalmasabbnak találja, amikor valami történik, mint egyszerűen csak elmondani azt, hogy mi történik A célja az volt, hogy élőben lássuk, ezek a mondatok ki vannak mondva, emberi kapcsolatok alakulnak a szemünk előtt. Sosem tud akkora ereje lenni, ha egy ilyen történetet valaki utólag mond el, ezért abban a pillanatban kell élnünk, kell benne lennünk. Kevés család lenne arra képes, hogy ilyen szinten beengedje az életébe a kamerát, de hamar megvolt a kémia és találkoztak az elképzelések. Sokat segített Tobi szarkasztikus humora is a nehéz helyzetekben, de ez megvolt a családban is, akik mindig tudtak magukon nevetni. Voltak kulcspillanatok, amiknek mindenképpen bele kellett kerülniük a kész filmbe és fontos volt a sorrend is, mert minden csak valamihez képest értelmezhető, fontos, hogy hol hangzik el az információ és az úgy legyen adagolva, hogy érthető és emészthető legyen. Mindezeken felül azért is tudott ennyire őszinte, intim és személyes lenni, mert nagyon jó viszony alakult ki a rendező, az operatőr és a hangmérnök között.

A nyitás anélkül is megmutatja és nagyon jól visszaadja azt a közeget, a vidéki Magyarországot, ahol Tobinak a mindennapokat kell megélnie, hogy bárkinek az arcába beletolná a kamerát, ehhez elég egy biciklis, egy lovaskocsi, egy utcarészlet vagy egy baromfiudvar. Ez a történet a család története, nem nagyon férnek bele mások és attól jó, hogy szűken van tartva, a néző pedig a személyes dolgokon keresztül tud egy általánosabbat levonni. A cselekmény szereplőként egyedül Éva barátnőjét vonja be, érzékeltetve azt, hogy nincsenek egyedül a problémájukkal és nem emeltek egy falat a ház köré. Egy ilyen kis faluban természetesen egy ilyen dolog nem maradhat sokáig titokban, többen is tudtak róla, de például az iskolai forgatáshoz nem járultak hozzá. Történtek bizonyos lépések, de ahova nem akarták, hogy a stáb menjen, oda nem mentek. Ettől egyáltalán nem hat mesterkéltnek, elég volt csak a Pride-on az indulato(ka)t bemutatni. És igen, Tobi erre a Pestre akart felköltözni, mert még mindig úgy látta, hogy itt ugyan több az ellenség, de talán ezzel együtt a barát is.

A legtöbb szülő azt mondja, ha a gyerekéről bármi kiderülne, akkor is az ő gyereke maradna, de igazából az elfogadás is nehéz, mert a valóság sokszor más, mint az elképzelések és a fogadalmak. A filmben sokszor látni, hogy a szülők hogyan reagálnak le egy konfliktust. A címmel ugyan ki lett mondva, hogy ki a főszereplő, de a cselekmény szempontjából mindenki egyenrangú partner, mert nem kizárólag Tobi vívódása kerül bemutatásra, hanem az egész család(é), ezáltal szól azokhoz is, akik semmit nem tudnak erről vagy ugyan hallottak róla, de nem tudják, mi mit jelent és mik a különbségek.

Éva, illetve mindkét szülő szerepe ebből a szempontból ugyanolyan fontos, hiszen ez számukra is egy tanulási folyamat, hogy megértsék azt, amit a gyerekük mond és érez.

Nagyon sok kifejezés és fogalom elhangzik, illetve megismerjük a dolgok hivatalos, jogi és orvosi menetét is, ami ugyancsak megviseli a család minden tagját. Tobi döntései nem mindig egyértelműek, ő maga sem mindig következetes, amiért bizonyára lesznek olyanok, akik majd azt mondják, jó dolgában nem tudja, mit csinál, de pont azt mutatja meg a film, hogy ezek nem légből kapott ötletek. Azért megy keresztül olyan sok állomáson, azért próbál ki ennyi mindent, mert nincs kivel megbeszélnie ezeket a dolgokat. Ahogy nincs senki, aki eligazítsa, ugyanúgy nincs senki, aki befolyásolja őt, ezeket nem a kisujjából szopja ki, nem ez szól nulla huszonnégy a tévéből és a rádióból, mert bár sok mindenről tájékozódott az internetről és látogatott ilyen oldalakat, a közvetlen környezetében nem érték efféle hatások. Hiszi, hisszük, hogy egy városi közegben mindez máshogy lett volna és talán Budapesten már jobb lesz neki.

A Tobi színei nem csak a hasonló cipőben járó fiataloknak, illetve a szüleiknek, készült, akik klasszikus minta szerint élnek és nem nagyon tudnak erről semmit. Jó lenne az ilyen és ehhez hasonló történeteket a közösségen kívülre vinni és pl. ez a film egy kapcsolódási pont lehet, hogy a cisz-heteroszexuális emberek elkezdjenek jobban érdeklődni. Fontos az is, hogy az LMBTQ embereknek is legyen minél több olyan platformja, ahol meg tudják magukat mutatni, mert sokszor a legegyszerűbb üzenetet a legnehezebb átadni. És igen, talán a legfontosabb üzenet és egyben kérés, hogy a heterók is nézzék meg a filmet, mert ugyan ez egy LMBTQ film, de a családról szól és azokat is szeretné megszólítani, akik bizonytalanok vagy egyszerűen csak érdeklődnek a téma iránt. Mindannyian emberek vagyunk, ugyanazok a problémáink, csak egy példa: bármelyik tinédzsert ugyanígy költöztették volna fel a szülei, mint Tobit. Jó lenne, ha a magyar dokumentumfilmek be tudnának kapcsolódni a nemzetközi vérkeringésbe, mint ahogy az is, ha a mozi mellett más platformon is elérhetővé válnának. A magyar dokumentumfilmes szakma részéről megvan a szándék mind a nemzetközi nyitásra, mind pedig arra, hogy itthon is megmutassák, a dokumentumfilm, már nem arról szól, mint régen, amikor „valakit leültettek egy koloniál szekrénysor elé és egy nap alatt elmesélte az életét, amit aztán összevágtak és alázenéltek”. A mai dokumentumfilm ugyanolyan film, mint a többi, vagyis a művészi megfogalmazása valaminek, amikor is a dokumentumfilmnek olyan struktúrát adnak, mintha az egy játékfilm lenne.

A Tobi színeiből eddig egy online vetítés volt a londoni BFI Flare-en, de azóta bemutatkozott, bemutatkozik Zágrábban, Bolognában és Thesszalonikiben, aztán jönnek az őszi fesztiválok. Természetesen Alexa, ahova csak lehetősége van, szeretné elkísérni a filmjét és az is jó lenne, ha Tobi és a többiek is tudnának menni, mert lesznek közönségtalálkozók is.

Hujber Ádám