A Háttér Társaság szervezésében tavaly év eleje óta kéthetente kerül megrendezésre egy közösségi találkozó HIV-vel élők részére. A kötetlen beszélgetések minden érintett számára nyitottak. E rovat keretein belül azokat a rendszeres résztvevőket mutatjuk be, akik szívesen vállalták, hogy a Humen olvasóival is megosztják történetüket.
Gábor egy éve tudja, hogy HIV-vel él. Ennek tudatában meghökkentő lehet azt olvasni, hogy az ezzel járó félelem miatt az életét jellemző változásokért gyakran érez hálát. Két okból is. Egyrészt olyan életszakaszában találkozott a HIV-vel, amikor számos apró, de összességében fontos és lényeges változást kellett volna eszközölnie. A pozitív teszteredmény a korábbi életét lezárta, és e folyamatot óhatatlanul is elindította.
Másrészt az összképet tekintve is jó volt az „időzítés”. Hiszen nem mindegy, hogy valaki a nyolcvanas években vagy 2019-ben fertőződik meg. Az orvostudomány fejlődésének köszönhetően folyamatosan bővül a vírussal és a vele szembeni védekezéssel kapcsolatos tudásunk. Persze mindenkiben ott van az ijedtség – függetlenül attól, hogy szűrés előtt áll, vagy pozitív eredményt tart a kezében. A különböző reakció eltérő személyiségünkben rejlik, és abban, hogy életünk mely állomásán szembesülünk a diagnózissal. „Tíz évvel ezelőtt a HIV-et egy véletlenszerű szerencsétlenségként éltem volna meg, anélkül, hogy bármit is tanultam volna belőle.”
Gábor először általános iskolában találkozott a HIV fogalmával. „Szexuális úton terjedő vírus, amelynek végstádiuma az AIDS” – olvasta gyerekként. Tanáraira intelligens, érzékeny emberekként emlékszik vissza, akik e betegséget soha nem társították a melegséggel, sem azzal a tévhittel, miszerint csak az van kitéve neki, aki rendszeresen és felelőtlenül váltogatja szexuális partnereit. „A HIV nem válogat. Nem számít, hogy férfi vagy nő, homoszexuális vagy heteroszexuális vagy, nyitott szexuális életet élsz-e, vagy zárkózottat.”
Melegsége kibontakozásával a HIV-et nem a melegségéből, hanem a szexuális partnerek váltogatásából adódó kockázatként kezelte. Ő maga is sok mindent kipróbált, és az út és a jellemfejlődés mellett, amelyet az elmúlt időszakban bejárt, reálisan nézve szerinte elkerülhetetlen volt a fertőzés. Folyamatosan hergelte magát azzal, hogy mi lesz, ha elkapja a vírust, de valójában nem ettől félt, hanem a félelmet okozó, személyiségével nem önazonos helyzetektől. A HIV gyakorlatilag átütött egy félelemküszöböt, amely mindent elvágott. “Ki kell találni, hogy ki is vagyok én mélyebben, és a felismerések és a tapasztalatok szellemében élni.”
A fertőzés előtti szűk másfél évben negyedéves rendszerességgel járt szűrővizsgálatokra, hogy ezzel a tudatossággal legalább mérsékelje azt a veszélyt, aminek kitette magát a szexuális együttlétei során. „Ráeszméltem arra, hogy újra és újra óvszer nélküli aktusban vettem részt.” Az önértékelésével nem egyező dolgok voltak ezek. Olyan kompromisszumokat kötött, amelyeket sohasem szabad. „Nem lehet rám kíváncsi, hiszen nem is ismer. És nem azért bújik velem ágyba, hogy megismerjen. Mégis annyira oda akarom adni magam a másiknak, hogy már magamra sem vigyázok.” Mégsem hibáztatja magát, mert ezekre az élményekre szüksége volt a jellemfejlődéshez és ahhoz, hogy rájöjjön, mire van szüksége az életben. Másrészt a rendszeres szűrővizsgálatok révén neki pontos képe volt a saját státuszát illetően.
Visszatekintve a félelem igazi magja nem is a pozitív eredmény kiderülésekor, hanem az azt megelőző időszakban halmozódott fel. Amikor például a szűrés helyszínén lepergett előtte, hogy milyen kockázatokat vállalt. Megfogalmazódott benne az igény, hogy nem akar többé hasonló veszélyes szituációba kerülni. Élete jelenlegi szakaszára a megtisztító átalakulás és fejlődés állomásaként tekint, amelyben még gyakran vannak nehezebb pillanatok, de egyre inkább egy kibontakozó lehetőséggé alakul át, amelyből meríteni lehet.
Úgy számol, hogy 2018-19 fordulóján fertőződött meg. A szűrésre a budapesti Mária utcába egyedül, kíséret nélkül, már-már rutinosan ment, ahogy három héttel később az eredményekért is. Minden teszt negatív lett, kivéve a HIV-é, ami nem volt a paksamétában. A hölgy, aki megosztotta vele a feltételes pozitív eredményt, Gábor emlékei szerint kedves és gyakorlatias volt, zavarában kicsit mosolygott. Pragmatikusan kezelte a helyzetet, elmondta a legszükségesebb tudnivalókat. A pozitív eredményt a második vérvétel is megerősítette, a harmadikra pedig már a Szent László Kórházban került sor, ahova a legjobb barátja is elkísérte. Ekkor már javában tavasz volt, a gyógyszeres kezelés pedig húsvétkor kezdődött alacsony, alig 900-as vírusszám mellett. Önmagában a gyógyszerszedést nem tartja felkavarónak, már csak azért sem, mert szerinte átmeneti megoldásról van szó. „Bár nem hiszem, hogy ezen a téren kellene a Messiást várnom, de a tudományba vetett hitem szerint lesz még az életemnek egy olyan szakasza is, amikor már nem lesz szükség a gyógyszerekre.”
Mivel a vírusszáma egyébként nagyon alacsony volt, így a nem detektálható szintig hamar eljutott. Ennek köszönhetően már tavaly nyár óta is csak félévente kell vérvételre járnia. A Szent László Kórházban ilyen rövid idő alatt szerzett tapasztalatai is teljes visszaigazolást adnak neki arról, amit mindig is gondolt: a HIV nem válogat. Bár benne egyébként sem ültették el soha sehol, hogy ezt a betegséget csak a prostituáltak és melegek kaphatják el, a váróterem sokszínűsége megerősítette, hogy mindez valóban tévhit. „Van ott full tetkós valaki, vagy épp szelíd bölcsész kinézetű, mást a párja kísér el.”
A kórház egészségügyi ellátószemélyzetét, a nővéreket minden találkozás alkalmával korrektnek és empatikusnak érezte. Ez abból is adódik, hogy velük szemben tisztán szakmai elvárásai voltak, hiszen a mélyebb együttérzést a barátoktól és szülőktől maximálisan megkapja. Utóbbiaknak is elmondta ugyanis. „Ha elhallgatjuk azok elől, akik az érzelmi biztonságunk szempontjából fontosak, úgy csorbul az érzelmi egyensúlyunk.” Ezzel is összefügg szerinte, hogy miután kiderült, többször is pánikrohamai voltak egészen addig, míg el nem mondta édesanyjának. Odáig ugyanis volt egy mellébeszélés a mindig is őszinte és tartalmas beszélgetéseikben.
„Egy érzékeny, szeretni képes anya pedig érzi, ha a gyermeke zaklatott. Nekem pedig pontosan ilyen édesanya jutott.” Hangulatát eleinte magányára, szakmai nehézségekre fogta. Április elején azonban nem bírta tovább a titkolózást. Édesanyja és testvére érte jöttek, s közel egy hónapot náluk töltött vidéken. Az első kórházi konzultációra is elkísérte az édesanyja. Édesapja ismeretei felkavaróbbak voltak, hiszen a HIV-ről és AIDS-ről rendelkezésre álló tudása leragadt a kilencvenes évek elején, nagyjából Freddie Mercury-nál.
Mi Gábor számára az elmúlt évekből a legnagyobb tanulság? Tanulnunk kell a félelmeinkből, és nem szabad átadni magunkat a csüggedésnek. „Úgy is lehet persze élni, de meg kell becsülni a félelmeinket. Pláne, ha nagyon erősek. Akkor igazán a mélyére kell néznünk a személyiségünknek, amiben egy borzasztóan ígéretes, megújulással járó felszabadulás rejlik.”
Pozitív Szemmel – Rólad. Veled. Érted.
HIV-vel élsz és vágysz egy közösségre? Gyere el a Háttér Társaság által szervezett, péntek esténként megrendezésre kerülő közösségi eseményre! További információ a Háttér Társaság Facebook-oldalán a „Pozitív Szemmel – önsegítő csoport” nevű esemény alatt, vagy a szervezet honlapján. FONTOS! A közösségi alkalmak a nyárra való tekintettel augusztus 7-től folytatódnak.
Waliduda Dániel
Instagram: @waliduda
