Hiánypótló előadással szólítja meg és érzékenyíti a fiatalokat a Spirál Bébik társulata. A Szemünk fényei nem köntörfalaz: mindent kimond a mai magyar társadalom sok esetben tabusított problémáiról és kérdéseiről, többek között a prostitúcióról, a normaszegésről, a sztereotípiákról, a félresiklott szülő-gyerek kapcsolatokról – és igen, a melegségről is.
Bartus Marcell, az Rs9-ben játszott előadás egyik szereplője elmondta: a négytagú csapatot (vele együtt Gulyás Vivien, Ivák Bence és Kőszegi Judit) már korábban is foglalkoztatták a társadalmi kérdésekre-történésekre reflektáló témák, dolgoztak már együtt hasonló projekten Novák Eszterrel és a K. V. Társulattal közösen. Továbbgondolva rájöttek, hogy bármennyire is fontos ezekről beszélni, a színházi szférában ritkaságszámba mennek vagy egyszerűen hiányoznak onnan az olyan típusú darabok, amelyek nem pusztán a szórakoztatás, a kikapcsolódás céljából születnek, de tanítanak valamit a világról és utat mutatnak a fiataloknak. Kifejezett szándékuk volt, hogy a színpadon zajló megdöbbentő, szívszorító vagy akár sokkoló epizódok az ő nyelvükön szólaljanak meg, abban a kontextusban és környezetben, amelyben ők is mozognak, szintén fiatalok által interpretálva, így igazán közel érezhetik magukhoz a szereplőket.
A közel egy óra alatt négy karakter történetét ismerhetik meg a nézők. Bár problémáik közvetlenül nem kapcsolódnak egymáshoz, de az mindenképpen összeköti őket, hogy önhibájukon kívül bajba jutottak és valamilyen normaszegést, „bűnt” követtek el, aminek következtében javítóintézetbe kerültek. Lázadók lettek, mivel más utat nem láttak arra, hogy kitörjenek abból az élethelyzetből, amit már képtelenek voltak elviselni. Monológjaikban árnyaltabb képet kaphatunk arról, miért tették azt, amit tettek, illetve mi vezette el odáig őket, hogy erőszakot kövessenek el.
Az egyórás előadás után negyvenöt percben, egy úgynevezett fórumszínház-foglalkozáson meg is beszélik a nézőkkel a látottakat-hallottakat. Marci szerint fontos, hogy érezzék, bármit kimondhatnak mindenféle nyomás vagy kényszer nélkül, noha az oldódás nem minden esetben megy könnyen.
„Megpróbáljuk mindennek a legrosszabb oldalát mutatni, viszont a legnagyobb humorral kezelve” – mondta el Marci. – „Az a legtragikusabb, hogy az élet, amit ezek a fiatalok élnek, valahol mégis nevettető. Akik megnézik, jókat tudnak rajta derülni, közel érzik magukhoz a szereplőket és a történeteket, a banális mozzanatokat, amelyek fiatalabb korukban akár velük is megtörténtek, magukra ismernek.” Maguk a történetek valós eseményeken alapulnak, a csapatot a Bebukottak című 1985-ös dokumentumfilm inspirálta az epizódok összeállításakor, amelyben a tököli fiatalkorúak börtönében lakók megrázó erővel beszélnek életükről. A feldolgozott, valós mozzanatokon alapuló, olykor az extremitásig sarkított történetek tehát mégsem a teljes borúlátásról és reményvesztettségről szólnak; sokkal inkább az elfogadás, a nyitottság fontosságáról, a másikkal való találkozásról, empátiáról, és hogy ha ott vagyunk egymásnak, egy hajszálnyival mindig könnyebb kimászni a bajból.
Dömötör Nikolett
