Képtelen vagyok elfogulatlanul írni a tollaslabdáról. Olyan középiskolában voltam diák, ahol ez a sportág magától értetődő volt, mint a csapból folyó víz és a reggelenként felkelő nap. Egyik évben még az országos döntőbe is kijutottam, bár számomra mindig inkább hobbit és jó társaságot jelentett a heti két edzés. Aztán idén januárban, nyolc év szünet után az Atlasz Sportegyesület tollaslabda szakosztályának keretében újrakezdtem, életemben először betartva egy újévi fogadalmat.
Legyünk őszinték, kevés sportágnak van olyan hányattatott sorsa, mint a tollaslabdának. A legtöbben megmosolyogják, gúnyos jelzőket aggatnak rá – jó, a buzitenisz szerintem is vicces –, és kizárólag az jut eszükbe róla, hogy nyáron, a strandon életünk során mindannyian legalább egyszer műveljük. Persze ez így is van jól, az is tollaslabdázás. Hiszen focinak sem csak az számít, amikor huszonketten kergetik a bőrt egy üres stadionban.
A tollaslabdát életkortól és nemtől függetlenül mindenki űzheti. Szélcsendes időben szabadtéren kötetlen formában, vagy pályán, továbbá a legkisebb méretű fedett létesítményben, például tornateremben is játszható. Aránylag olcsó sportfelszereléssel, viszonylag kevés gyakorlás után is egészséges testmozgást, sok nevetést és sikerélményt jelent.
De milyen az, amikor kicsit komolyabban véve, pályán, szabályok szerint játszunk? Érdemes beírni YouTube-on, hogy badminton. Apropó, a sport nemzetközi elnevezésére is izgalmas kitérni egy pillanatra. Bár irodalmi és szépművészeti alkotások már a 17. századtól megörökítik a sportágat, mégis 1872-ben, Beaufort herceg badmintoni birtokán játszották először versenyszerűen. Badminton pedig nem más, mint egy angliai fürdővároska és az sem véletlen egybeesés, hogy a sport szülőhazája is Anglia. A tollaslabdának aztán 120 évet kellett várnia, mire olimpiai sportággá emelték. Először 1992-ben Barcelonában nyerhettek érmet tollaslabdázók, férfi és női egyes, valamint férfi és női páros kategóriákban, és a játék azóta töretlenül ott van minden olimpia versenyprogramjában.
De visszatérve a homokos parti ütögetésen túlmutató tollaslabdához. Versenysportként rendszeres és sok edzésmunkát, nagy ügyességet, kitűnő reflexeket, kiváló állóképességet követel. A mérkőzések – főleg a párosok – a közönségnek rendkívüli látványt nyújtanak: újfent csak bíztatnék mindenkit arra, hogy nézzen meg pár felvételt YouTube-on az elmúlt évek olimpiáiból és világbajnokságaiból.
Azoknak, akik nem vágynak olimpiai érmes babérokra, meggyőződésem, hogy soha nem késő elkezdeni. Budapesten az Atlasz tollaslabda szakosztálya minden szerda este kínál edzési lehetőséget. A másfél órában nemcsak profi edző foglalkozik velünk, külön a haladókkal és külön a kezdőkkel, de lehetőség van párosban egymás ellen is játszani. Labdát biztosítanak a szervezők és az se tartson vissza, ha nincs otthon ütőd, az edzésen azt is kapni fogsz. Az első hónapokban például én is az ott kapott ütővel játszottam, egészen májusig vártam a Yonex márkaboltba való zarándoklattal.
Az oldódásban segít a kéttucatnyi másik játékos a legkülönfélébb korosztályokból. Elsősorban fiúk, férfiak járnak, de mindig van legalább egy-kettő mosolygós és sokunkat túlszárnyaló leány is. Gyere és próbáld ki bátran magad, az első edzés egyébként is ingyenes!
A január 30-ai Atlasz Sportnapon többek között a tollaslabdával is jobban megismerkedhettek.
Szerző: Waliduda Dániel
