„Soha nem aláznék meg valakit a szereplésért cserébe”

Augusztusban debütált az HBO Maxon A híd című 7 részes reality sorozat, amelyben a játékosoknak 18 nap alatt kell egy 250 méter hidat építeniük a rendelkezésre álló faanyagból, kizárólag kézi szerszámok használatával, miközben ők maguk döntenek egymás sorsáról és arról, hogyan tovább. Az egyik játékos Fajt Alex volt, akivel a korábbi nyomtatott Humen Magazinba pár éve címlapinterjút is készítettünk. Bár a beszélgetés szinte minden részletre kiterjedt, gondolva azokra, akik még csak most kapnak kedvet A híd megnézéséhez, minden konkrét személyre vagy cselekményre történő utalást elhagytunk – úgyis mondhatjuk, hogy ez egy spoilermentes interjú.

Hogyan kerültél be a műsorba?
Egy régi ismerősöm keresett meg, aki a gyártó cégnél dolgozik, hogy lenne egy ilyen műsor és van-e kedvem szerepelni benne. Akkor még csak annyit tudtam róla, hogy reality. Ez a szó félelemmel tölti el az embert, mert pontosan tudjuk, milyen realityt zabál a nép. Azt mondták, ez nem Való Világ jellegű, semmi ilyesmi. Elmentem egy casting féleségre, ami egy bő másfél órás megbeszélés volt, és nem volt szó semmi másról, csak rólam, az életemről. Arra emlékszem, hogy a háttér egy erdős tapéta volt és úgy is emlegették, hogy a „Forest”. Annyit tudtam meg, hogy erdőben fog játszódni és nagyon fontos szerepe van a közösségnek, de az egyénnek is. Azt viszont nem, hogy kik lesznek ott.

Voltak feltételeid?
Az egyik az volt, hogy nem eszem semmilyen undormány dolgot, bogarakat, belsőségeket, másrészről nem szeretnék megküzdeni az élelemért, nem szeretnék bevállalni egy Survivort vagy egy Éhezők viadalát. Nekem a higiénia is rendkívül fontos, és ha bármilyen tóban vagy tengerben kell fürdeni, akkor sem szeretnék menni. Nem akartam az életemért küzdeni, mint A rettegés fokában. Mondták, hogy ez nem ilyen, semmi hasonlóság nincs.

Megbeszélted valakivel, hogy részt veszel ebben a műsorban?
Persze. Nekem az nagyon durva időszak volt, mert három hónapig forgattam a Ki vagy te című sorozatot. Az utolsó forgatási napon hajnali háromkor végeztem és már jött értem az autó, hogy kivigyen Romániába. Előtte mit ad isten, pont koronás lettem, egy hétig otthon voltam, így nem is kellett karanténoznom. Amikor kiértem vasárnap hajnalban és aludtam pár órát, nekem is kellett mennem interjúra, felvettük a rólunk készült bemutatkozó filmet.

Hogy lehet valamire igent mondani, amiről nem tudod, hogy mi?
Évekig dolgoztam együtt az előbb említett ismerősömmel, aki ismer engem és pontosan tudta, hogy milyen arc vagyok. Tudta, hogy szeretem a természetet, szeretek természet közelben lenni, de nem minden áron. Inkább vagyok egy gondolkodó, stratégiai alkat, mint egy ilyen túlélős, erejét fitogtató ember. Persze, a hídépítés alapvetően egy fizikailag megterhelő feladat, de nem olyan, mintha percenként kéne futásban tolni sárban, meg mindenen keresztül. Tudta, hogy egy Survivor típusú műsorba nem lennék alkalmas, de egy ilyenbe, ahol inkább a mélységét mutatják az embereknek, az egymás közti hídépítést, igen. Képes vagyok lemondani a saját érdekeimről. Mindannyian, akik a műsorban áldozatot hoztunk – nem feltétlenül a pénz vagy a taktika érdekében -, ilyen emberek vagyunk. Én színésznek tanultam, színházban, filmekben, sorozatokban játszottam, egész életemben csapatban dolgoztam, én ott megtanultam alázatosnak lenni és odatenni magam.

A pénz azonnal szóba került?
Nálam ezek annyira kimaradtak, mert nem a pénz volt az elsőszámú gondolatom. Biztos, hogy elhangzott a legelején, hogy egyébként meg pénzt lehet nyerni és valakinek ez tutira „catch” dolog. Nem tudtuk, hányan leszünk, feladatot sem mondtak, semmit. Még azt sem mondták, hogy határidőre kell csinálni valamit.

Mi volt az első reakció, amikor megtudtad, hogy mi a feladat?
Hogy mi a f…t keresek én itt.

Az HBO által szervezett vetítésen elhangzott, hogy mindenki valamiért ki lett választva és nem véletlenül vagytok ott. Amint megtudtátok, mi vár rátok, elkezdtetek agyalni?
Igen. De most akkor én miért? Nekem semmi közöm a hídépítéshez, semmi ilyenhez, maximum szeretem a természetet. Mai napig nem tudjuk, hogy miért minket választottak, kinek mi lett volna igazából a szerepe.

Mindenkinek volt egy története, mindenkinek jól jött volna ez az összeg, és látszott, hogy itt durvább dolgokról van szó egyesek esetében. A vágás miatt mi ebből jóval kevesebbet láttunk, de ki lett ez beszélve?
Ahogy – a sajtótájékoztatón – Rubin Kristóf producer is elmondta, a felvett anyag 98 százaléka kukában végezte és az csak a jéghegy csúcsa, ami benne maradt ebben a hét epizódban. Sokkal több sztori volt, sokkal több dolog történt köztünk is. Voltak napok, történések, amik teljesen kimaradtak. Nyilván bele kellett férnie hét epizódba és nem lehetett két és fél órás egy epizód. Kívánja a szervezet, úgy néznéd, de ha már tíz perccel több lenne vagy egy epizóddal több, akkor már lehet, hogy elvenné az élményt, a kíváncsiságot. Nagyon jó mindegyik epizódnak a vége, hogy pont otthagy valamit, amiért szeretnéd tovább nézni. Volt egy rész, amit kivágtak és amit nagyon sajnáltunk, reggel várt ránk egy döntés, akarunk-e hidat építeni vagy pihenünk. Négyen azért nem vállalták a pihenést, mert nem tudták, hogy ez most egy büntetés vagy egy ajándék.

Többször is kihangsúlyozták, hogy a döntés mindvégig a ti kezetekben volt. Én ezt az egészet úgy képzelem el, mint egy folyamatábrát, ahol Igen vagy Nem van. Ha Igen, akkor erre megyünk, ha Nem, akkor meg arra. Igazából azt kaptuk, amit vártunk, ezért is hittem azt, hogy ti annyira szét lettetek cincálva mindenféle tesztekkel, hogy mit hogyan reagáltok le, hogy itt nem ötven-ötven százalék volt, hogy valaki Igent mond vagy Nemet, hanem olyan szinten megismertek, hogy nyolcvan-húsz. De akkor ezek szerint itt nem volt semmi ilyesmi, mindenki a saját természetéből fakadóan, őszintén, ösztönösen cselekedett. Jól gondolom?
Nem volt pszichológiai teszt és semmi ilyesmi. Ilyen mélységig az ismerősöm sem ismert. Szerintem ez nekik is egy fifty-fifty buli volt, hogy ez nagyon jó vagy k…va sz…r lesz. Szerencsére tökre bejött, mert jól reagáltunk az eseményekre, meg szerintem ők is jól irányítottak minket. Igazából nem is irányítottak, ami megmaradt bennem, hogy semmilyen visszajelzést, semmilyen kedves szót, semmit nem kaptál azoktól, akik felügyeltek rád, figyeltek téged. Úgy éreztem, azzal, hogy minden interakciót megvontak a szereplőkön kívüli emberekkel, nagyon egymás felé fordítottak minket és így tényleg összezártunk.

Lehetett beszélni azokhoz, akik ott voltak a szereplőkön kívül?
Az operatőrökkel egyáltalán nem beszéltünk a 18 nap alatt. Hozzájuk szóltál, nem szóltak vissza semmit, nem reagáltak semmit. Voltak felügyelőink, akik mondák, hogy most maradjatok ebben a helységben, mert mondjuk vettek fel valamit máshol. Fogalmam sincs, hány stábtag volt, nem láttuk őket az erdő mögött, mi csak azokkal az emberekkel találkoztunk, akik a szerkesztők voltak és vigyáztak ránk, felügyeltek minket és kapták a fülükbe, hogy most éppen mit kell csinálni. Volt, hogy odajöttek és mondták, hogy légyszi ezt ne most beszéljétek meg (mert pl. hallották a fülükön). Volt ott ismerős, akihez nem szólhattam semmit és amikor véget ért a forgatás, odarohant hozzám és szétszorongatott, mert ez nagyon nehéz volt visszatartani az elmúlt napokban. Semmilyen impulzust nem kaphattunk tőlük, ami minket kizökkentene abból a kis, kialakult világból, amiben benne vagyunk. Ha pl. kapok tőle egy szeretet impulzust, akkor már rögtön nem a többiek felé fogok fordulni és nem őket keresem. Minden döntés abszolút ránk volt bízva. Minél stresszesebb helyzetbe dobtak minket, annál jobban összefogtunk.

Voltak negatív szereplők is, mégsem ugrottatok egymásnak a közös megjelenéskor. Nem volt bennetek tüske?
Azért túl vagyunk már egy pár találkozáson, de tény, hogy nem a szívünk csücskei. Szerintem ők is érzik, hogy van feléjük egy bizonyos távolságtartás a részünkről, a csoportkép készítésénél pl. senki nem állt melléjük. Nyilván most már nem úgy fekszem le, hogy atya úristen, hogy foguk rajtuk bosszút állni. Nincsenek naponta a gondolataimban, de amikor meglátom őket, nem azt érzem, hogy jaj de jó, most úgy megölelgetném és megpuszilgatnám őket.

Volt beleszólásotok, hogy a végén mi jelenik meg rólatok?
Nem. Azért is voltam csendesebb. Néhányan azt gondolták, ha egyszerre beszélünk, akkor ő majd jobban kihallatszódik és fontosabb lesz. Én legtöbbször, főleg, amikor drámai helyzet volt, inkább kussban maradtam.

Mindenki magát képviselte, de rajtad volt egy plusz teher, mert egy egész közösséget. A néző már rögtön az elején tudta, hogy te transznemű vagy, mert kifelé elmondtad és innentől kezdve minden, amit csináltál, azt összekötötték a transzneműekkel. Nem tudom, hányan látták mára műsort, de kaptál olyan kritikát, hogy ezt sokkal jobban kellett volna kihangsúlyoznod?
Volt olyan, aki azt mondta, megevett ez a műsor engem élve. Nálam rögtön ott volt, hogy elkezdenek sztereotipizálni. Bárki más transzneműt beraknak, mindenki valószínűleg máshogy reagál. Ha ez kvótaként hatott volna, akkor minden kisebbségből szereztek volna egy embert, de itt ilyen nem volt. Szerencsére nem éreztem azt, hogy én vagyok a plusz egy. Nem szeretek ezzel haknizni és nem is szeretek olyan dolgokat elvállalni, ami száz százalékban a transzneműségről vagy az LMBTQ emberekről szól. Persze, képviselek egy közösséget és ha úgy érzem, van értelme megszólalnom, megszólalok. Az, hogy ott nyolc kamera vett, nem indított el bennem egy olyan szereplési vágyat, hogy meghazudtoljam azt, aki valóban vagyok.

A többiek mikor tudták meg?
Kamerán kívül történt a dolog. Pont ezért sem akartam ezt úgy, hogy pl. forgatás közben reggelizünk, srácok, mondani akarok valamit, transznemű vagyok. Azt gondoltam, ez annyira direkt, ez annyira nem rám vall. Nem akartam egy direkt reality fost csinálni. Egyik este beszélgettünk, már senki nem forgatott, elmondtam nekik és mindenki tudomásul vette. Ez nem lett kivágva, nincs is meg. Ezt nekik akartam címezni. Senki nem volt, aki ezek után azt mondta volna, hogy akkor takarodj.

Volt benned egyfajta kíváncsiság, hogy ezen a szinten férfiként hogyan tudsz funkcionálni?
Azt mindig is tudtam magamról, hogy erős vagyok – az erőnlétem k…vaszar, mert azt iszonyatosan ledolgozom -, de persze volt bennem egy olyan, hogy ezt végig tudom-e csinálni erősebbként, mint a lányok és hasonló szinten, mint a fiúk.

Önigazolást is kerestél, hogy jól döntést hoztál, amikor úgy döntöttél, hogy ezt bevállalod, végigcsinálod és innentől kezdve férfiként éled az életed?
Egyáltalán nem kezeltek nőként a többiek. Nem kaptam tőlük olyan megjegyzéseket, hogy „hű, te tényleg milyen erős vagy, nem is gondoltuk volna, hogy lánynak születtél”. Magától értetődő volt, hogy férfi vagyok, legfeljebb melegnek néztek. Ez egy jó visszaigazolás volt, hogy már „passing” vagyok, azaz tudok működni a másik nemben, amit szeretnék magamnak. Nincs olyan, hogy reggel felkelek és ma pasinak kell lennem, máskor meg lehetek lány. Annyira önazonosnak érzem magam, hogy nem volt bennem az, hogy ez most egy tök jó lehetőség megmutatni, hogy férfi vagyok, hanem egyszerűen csak megmutatom, ki vagyok. Abba, hogy mi van a lában között, tudok-e férfiként funkcionálni vagy lányként reflektálok, nem mentem bele ilyen mélységekig, mert saját magammal szemben ugyanazok az elvárásaim, mint egy született cisz férfival szemben.

Elfogadó ember vagyok, de valamire már én is azt mondom, hogy túl sok. Ha pl. valaki otthon azért nem csinál meg bizonyos feladatokat, mert az egy nagyon általánosított női feladat és nem akar azonosulni ezekkel a női normatívákkal, nem mos, nem főz, arra már én is azt gondolom, hogy ez inkább emberi dolog és teljesen genderfüggetlen. Nem csak kapcsolatban, ha valaki szingli, akkor megvárja, amíg jön egy férfi vagy nő az életébe? Mi azért itt cserélgettük a szerepköröket, persze olyat nem küldtünk a konyhába, aki kint nélkülözhetetlen volt és egyébként sem tud főzni, nem volt ez ennyire gendercentrikus. Én pasiként mentem oda és pasiként is működtem, de nem akartam átmenni a toxikus maszkulanitásba, nem akartam senkinek bizonyítani, hogy fel tudok emelni egy gerendát.

Egyszer sem akartál hazamenni?
Dehogynem, már egyenesen a Kristóffal (Rubin Kristóf, a gyártó Free Monkeys Production producere – a szerk.) ültem le beszélni. Beteg voltam, negyven fokos lázam volt, ment a hasam, tényleg teljesen lebetegedtem. Fizikailag nagyon kikészültem. Én nagyon nehezen viselem egyébként is a betegségeket, de amikor ennyire ismeretlen környezetben vagyok és mindenféle dolgoknak ki van téve a testem, akkor még rosszabb. Volt egy balesetem is, felszakadt a térdem és dőlt belőle a vér, de nem álltam meg. Tényleg volt egy olyan pont, ahol haza akartam menni, mert fizikálisan nem bírtam tovább, de aztán a srácok segítettek. Azt mondták, figyu, együtt jöttünk, együtt csináljuk végig. Szimbiózisban voltunk, ha az egyiknek szüksége volt, már jött is a másik, ápolta a lelkét és testileg is. Mindenki a maga módján segített. Szerintem itt mindenki a legőszintébb, legletisztultabb énjét mutatta a másiknak, nem volt telefon, se semmi, csak egymásnak voltunk.

Van-e olyan, amit másként csinálnál?
Az adott helyzetből ezt lehetett kihozni, igazából, ha valamit másként csinálnék, az már nem én lennék. Annak viszont jobban örültem volna, ha egy kicsit többet mutatnak meg belőlem. Én is azt mondom erre a műsorra, hogy ez a jéghegy csúcsa. Volt, aki ennél sokkal többet tett oda, sokkal jobban részese volt ennek az egésznek pl. úgy kellett visszaráncigálni, hogy ne a sötétben baltázzon. Voltak vitáim, de ahhoz, hogy valaki a látott reakciót hozza ki belőlem, ahhoz jóval több kell, ennek a nézők csak az elejét és a végét kapták meg. Ez nem konfliktuskerülés volt a részemről, hanem már elengedtem, nem akartam úgy szerepelni, hogy egy balhéban vagyok benne, mert soha nem hoznék fel olyan dolgot a másik ellen, amivel megbántom, soha nem aláznék meg valakit emberileg a szereplésért cserébe.

Örülök neki és nagyon érdekes volt, soha nem gondoltam volna, hogy egyszer bevállalok egy realityt. Vannak dolgok, amit transzneműként nehéz kivitelezni egy realityben, pl. hogyan rejtsd el, hogy be kell adnod a tesztoszteront? Nagyon jó érzés volt, hogy nekem erre adtak teret. Vittem magammal azokat a problémákat, amiket otthon a saját lakásomban a négy fal között tök jól tudok kezelni, de egy ilyen közösségben, ahol egész nap össze vagyok zárva ennyi emberrel, ott nem. Ebben segített a stáb, meg a szereplőtársaim is. Vicces volt, ahogy leültek és néztek. Mondták, hogy mesélj már, és én tudtam velük ezekről beszélgetni. Volt köztünk gluténérzékeny is, akinek volt külön lábasa és kanala. Erre mi nagyon-nagyon figyeltünk.

Mit adott neked ez a műsor?
Azért voltam bent, hogy saját magamat megismerjem. Azt gondoltam, esélytelen kategória nálam, hogy kitartó vagyok. Nagyon hamar fel tudok adni dolgokat, amikor a legelső nehézség szembejön. Sokszor jutottam el odáig, amikor úgy gondoltam, feladom, nem csinálom tovább, nem tartok ki, nem érdekel, lesz…om stb. Ennek ellenére és talán mert mertem segítséget kérni a többiektől, engedtem nekik, hogy segítsenek jobban érezni magam, velük közösen kitartóvá váltam. Ezt tudom alkalmazni most is az életemben és nem az van, hogy elhallgatom saját magamban, hogy szarul vagyok – most akár fizikailag, lelkileg, bárhogy -, hanem azokhoz az emberekhez fordulok, akik közel állnak hozzám és be merem ismerni, hogy most egy kicsit szar a dolog. Az ő segítségüket hasznosítani tudom, mert eddig még segítséget sem mertem kérni, kitartó sem voltam és megtartottam magamnak a fájdalmaimat. A híd megtanított arra, hogy tényleg be tudjak vonni mást is.

Hujber Ádám