Rocketman – A magyar mozikban az Elton John életéről szóló film

„Az életem igazi őrület. A mélypontok túlságosan mélyek voltak, a csúcsok pedig túlságosan magasak. Sajnos soha nem volt meg az egyensúly.” 

A közelmúltban két olyan filmet is bemutattak, amik a popszakma, illetve tágabb értelemben a szórakoztatóipar egy-egy ikonikus alakjának életébe engednek bepillantást. A Bohém rapszódia akkora siker lett, hogy a folytatást emlegetik, ugyanakkor valahol a kétkedőknek is igazuk van, mert bár a show hibátlan, a Queen még élő tagjai (akik saját bevallásuk szerint egy fillért sem kerestek a filmmel) elég keményen beleszóltak abba, kiről milyen képet fessen az alkotás. Talán nem véletlen, hogy Sacha Baron Cohen nem készíthette el a saját – sokkal őszintébbnek ígérkező – változatát.

A másik film, pontosabban dokumentumfilm a rajongóknál verte ki a biztosítékot: a Neverland elhagyása ugyanis két olyan embert szólaltat meg, akiket a pop királya, Michael Jackson gyerekkorában szexuálisan zaklatott. Ami közös, hogy a szóban forgó előadóművészek már nem élnek, így az ő véleményüket meghallgatni sajnos nem tudjuk. Ráadásul mindkét esetben adódik a kérdés, különválasztható-e a magánélet és az alkotó (tudományos, művészi stb.) tevékenység, illetve egy halott ember emlékét mennyire illik megbolygatni a vélt vagy valós igazsággal?

Ami a jelen írásban tárgyalt film főhősét illeti, Sir Elton John nagyon is él, és bár a 72 éves zenész tavaly januárban bejelentette, hogy felhagy a koncertkörutazással, előtte még lenyom egy 300 fellépésből álló, 3 évig tartó, az egész életművét felölelő búcsúturnét. Ezt követően viszont már tényleg a családjára szeretne koncentrálni. Elton és párja, David Furnish már régen elhatározták, hogy csinálni kéne egy két évtizedet felölelő életrajzi mozit. Rendezőként a reklámfilmes és kliprendező David LaChapelle neve került szóba, aki a „This Train Don’t Stop Here Anymore” című szám 2001-es videoklipjét készítette a fiatal Eltont alakító Justin Timberlake-kel (ő lett volna a film főszereplője is).

A 3 évesre tervezett, végül 5 évig futó Red Piano Show (2004–2009) sikere csak megerősítette bennük, hogy ezt az életutat muszáj elmesélni a rajongóknak. A Disney 2012 és 2014 között bedobta Lee Hall forgatókönyvíró (Viktória királynő és Abdul), az ausztrál Michael Gracey rendező (A legnagyobb showman), valamint Tom Hardy nevét is, de kreatív és finanszírozási különbségek miatt abbamaradt a projekt. 2017-ben a Paramountnál végre sínre kerültek a dolgok. „Ez a mozi arról szól, amikor elkezdtem híressé válni. Rendkívüli és szürreális időszak volt, amit be akarok mutatni ezzel a filmmel” – mondta Elton. A Rocketman egy cenzúrázatlan zenei utazás, ahol valóság és képzelet közt elmosódik határ, és a legkedveltebb dalokon keresztül vezetik be a nézőt a hírnév és a divat csillogó világába. Elton kezdettől fogva egy fantáziával átitatott élettörténetet akart elmesélni, ahol bizonyos dolgok nem egészen úgy történtek, mint a valóságban. A döntéshozók belementek ebbe, de meg kellett találni az arany középutat. A forgatókönyvírónak egy musicalt kellett írnia, ami nem is igazán musical, egy életrajzi filmet, ami nem is igazán életrajzi film, egy kitalált történetet, ami a valóságon alapul, és egy valós történetet, amely kitaláció. Szükség volt valakire, aki valamennyire ismerte a történetet és Elton elképzelésének eleget téve írja meg a forgatókönyvet.

Ő volt Lee Hall, a Billy Elliot forgatókönyvírója (később együtt is dolgoztak a musical-változaton). Elton sok közös vonást fedezett fel a főhőssel, ami csak megerősítette a döntésében. Lee ráadásul brit, ismeri a brit munkásosztályt, azt, hogy hogyan éltek a ’60-as, ’70-es években, milyen ruhákat hordtak, milyen zenéket hallgattak. A cselekményt a zenész jól ismert szerzeményeire (pl. a „The Bitch is Black”, a „Crocodile Rock”, a „Rocket Man” vagy a „Honky Cat”) fűzték fel, bemutatva, miként válik a tehetséges és félénk zongorista Reginald Dwight a nemzetközi szupersztár Elton Johnná. A filmhez készült egy új dal is „(I’m Gonna) Love Me Again” címmel, amelyet Elton és az őt alakító Taron Egerton a BBC2-n adott elő először. Hall szabad kezet kapott a zeneszámokat illetően, nem kellett azokat keletkezésük sorrendjében felhasználnia, de volt egy kikötés: a lehető legjobban kellett tükrözniük az adott jelenet hangulatát. A cselekmény a ’60-as években kezdődik, amikor Elton még kölyök volt és nagyjából ott ér véget, amikor elvonóra megy.

Elton életében a drogfüggőségtől kezdve rengeteg súlyos dolog történt, de azt akarta, hogy összességében az egész humoros legyen. A forgatókönyv 10 évig készült, ez alatt szoros barátság fűződött a sztár és a producer Matthew Vaughn között,aki Elton zenéjének hatására akart muzsikus lenni fiatalon. Ez volt az oka annak, hogy a Kingsman: Az aranykör című filmben Elton haknizott egy jót. Vaughn együtt dolgozott Egertonnal a Kingsmanben, Egerton pedig Fletcherrel az Eddie, a sasban. Lassan összeállt a stáb, a kérdés már csak az volt, tud-e Egerton énekelni. Tudott, ráadásul még annál is jobban, mint ahogyan azt Elton remélte. Persze egy öt hónapos zongoralecke azért neki sem ártott. Egertonhoz hasonlóan a többi szereplőt is nagy műgonddal választották ki, akiknek nem az volt a feladata, hogy egyszerűen eljátsszák az adott karaktert, mindenkitől egyfajta átlényegülést vártak.

Julian Day jelmeztervezőnek köszönhetjük a Bohém rapszódia Freddie Mercuryjának, a John Lennon – A fiatal évek címadó főszereplőjének vagy a Control Ian Curtisének öltözékét. Elton esetében nem az extravagáns fellépőruhák lemásolása volt a cél, hanem hogy azok némileg továbbgondolva passzoljanak egy fantasy musicalhez. Lizzie Georgiou haj- és sminkmester olyan jó munkát végzett, hogy az Egertonról készült fényképről Elton azt hitte, őt ábrázolja. Adam Murray koreográfusnak „csupán” annyi dolga volt, hogy táncosokkal töltse meg a filmet, akik a megfelelő időben, a megfelelő helyen, a megfelelő ütemre csinálják azt, amit kell. Marcus Rowland díszlettervező a történelmi hűség és az alkotói szabadság között egyensúlyozva hozta létre a valóság kiterjesztését. Vaughn régi jóbarátja és munkatársa, a zenei producer Giles Martin szabad kezet kapott abban, hogyan jelennek meg a számok a filmben.

A feladat adott volt: megtalálni az összhangot a zene és a cselekmény között. Bár a dalok időtlenek, többségük nem mostanában íródott. Az, hogy ezeket rugalmasan lehetett kezelni (a történetmesélés szempontjából újraértelmezni), adott egy lendületet a filmnek. Mivel Elton élete nem egy tündérmese, a következő eldöntendő kérdés az volt, hogy mit és hogyan mutassanak meg belőle. A válasz: Elton függőségét és szokásait őszintén, de a humort nem mellőzve. Saját bevallása szerint 20 év alatt többet élt, mint más egy egész élet alatt. A függőségek kihozták belőle a legsötétebb énjét, amit gyűlölt, és akkor elhatározta, hogy tiszta és józan lesz. Az irracionális magatartás, a sötét hangulat, a depresszió és az önpusztítás annak volt köszönhető, hogy hiányzott az életéből az egyensúly. Az alkohol, a drog, a bulimia és a szex mind megjelennek a filmben. Először otthonról menekült, majd az elől a személyiség elől, akit létrehozott.

A zene a legsötétebb órákban is mellette volt. Ha ez a zene évtizedeken keresztül összehozta az embereket, akkor talán ez a film is. És hogy mi az üzenet? Hogy az élet egy utazás. Ezzel a filmmel az alkotók betekintést engednek Elton életébe. Boldoggá akarják tenni a rajongóit, kedvelhetővé tenni őt, és megmutatni, hogy mit lehet tanulni tőle. Mert az élet soha nem volt „normális”. Ha nem tanulod meg magad szeretni, ha a változást nem belülről kezded el, ha nem tudod magad elfogadni, soha nem leszel boldog. Ez történt vele is. Ebben a megosztott világban igenis ünnepelnünk kell azt, hogy a különbözőségek ellenére mind emberek vagyunk – nem lenne szabad harcolni ez ellen. Ünnepelnünk kell a saját vad, őrült, szélsőséges és tökéletlen énünk. Elton sokáig nem volt őszinte azzal kapcsolatban, hogy ki is ő valójában. Az őszinteség hiánya azt eredményezte, hogy olyasvalakivé vált, akiben már nem ismert magára.

Elton a végeredményt így értékelte: „Hihetetlen, amit a srácok műveltek a történetemmel. Kegyetlenül őszinte és nem kertel; alig várom, hogy a közönség is lássa, és ugyanúgy szeresse, ahogyan én.” A Rocketmannek egy jelölése már van, Cannes-ban a Queer Pálmára volt esélyes, amelyet végül a francia Portrait de la jeune fille en feu nyert meg (a filmet nálunk is be fogják mutatni a Mozinet forgalmazásában).

A Rocketman meglepően őszinte és merész, folyamatos tánccal és énekléssel, extravagáns jelmezek és díszletek között. Fantasy musicalről lévén szó, a valóságban minden egy picit másként történt, az egész inkább egy őrült utazás Elton koponyája körül. A cseppet sem hagyományos élet egy cseppet sem hagyományos moziért kiáltott, amit mind a zenész, mind a nézők megkapnak és ebbe az álomvilágszerű csodába elég sok minden belefér (de tényleg). A film egyszerre vidám és szomorú, extravagáns és fájóan hétköznapi, félénk és merész. Pont, mint az a meleg srác Pinnerből (szégyen, nem szégyen, azt sem tudom, hol van), aki jelenleg a világ egyik legismertebb és legsikeresebb előadóművésze. És ha a Rocketman önmagában nem lenne elég, idén októberben jelenik meg – angolul – az első hivatalos életrajzi könyv Sir Eltonról.

Horváth Ádám