A Háttér Társaság szervezésében év eleje óta kéthetente kerül megrendezésre közösségi találkozó HIV-vel élő magyarok részére. A kötetlen beszélgetések minden érintett számára nyitottak. E rovat keretein belül a következő hónapokban azon rendszeres résztvevők történeteit mutatjuk be, akik szívesen vállalták, hogy a Humen olvasóival is megosztják történetüket.
Pisti vidéken, egy kelet-magyarországi kistelepülésen nőtt fel. Bár a felnőtt kor eléréséig számtalan dolgot kipróbált – „pörgött, mint Mari a lavórban”, ahogy ő emlegeti –, semmi nem volt elég nyughatatlan lelkének. Ezért 18 évesen logikus lépésnek tűnt számára a Budapestre költözés.
Mire fővárosi srác lett, már érezte, hogy valami „nem stimmel” nála. Szexuálisan a nők egyáltalán nem mozgatták, a pasik társaságát kereste. Sokakkal meg is ismerkedett, barátságokat kötött, haveri kapcsolatai alakultak ki. Ebből a körből páran rendszeresen jártak ki Svájcba, hogy a testükkel keressenek egy kis extra betevőt. A gondolat Pisti számára is vonzó volt, úgyhogy röpke idő erejéig ő is belekóstolt ebbe a világba.
Ez volt az a pont 19 évesen, amikor először találkozott a HIV-vírussal. A kint dolgozó srácok közül sokan éltek már ekkor is együtt vele, de kezelés alatt álltak, így gyakorlatilag nem is igazán volt téma a dolog. A vendégek oldaláról ugyanez volt a tapasztalata. Számtalan külföldi volt kíváncsi a fiúkra, közöttük is kiemelkedő számban a thaiok és a brazilok – utóbbi majdnem mind HIV-pozitív volt. Pistit azonban nem zavarta a dolog, ő minden tőle telhetőt megtett, hogy vigyázzon a saját egészségére.
Az alig egy-két hetes, mégis életre szóló tapasztalatot követően ismét Budapesten találta magát. Újabb barátok jöttek és mentek, de egy különösen közel került hozzá. Pár hónapra rá egy italozás alkalmával ez a barát elmondta neki, hogy HIV-fertőzött. Egy pillanatra ledöbbent, milyen közel került hozzá valaki, aki érintett. Egyre közelebb jött Pistihez ez a világ. De tényleg csak egy pillanat volt.
Arra azonban pont elegendő volt, hogy nyomatékosan tudatosuljon benne: oda kell figyelnie. Húszas éveiben Pisti – akárcsak egykor odahaza – számos területen kipróbálta magát. Olyan szakmákban is, ahol arányaiban több a meleg férfi, és közülük is volt nem kevés, akikről tudta, hogy HIV-vel élnek. De ő ekkor még mindig HIV-negatív volt. „Csoda, hogy harmincéves vagyok és még mindig nem kaptam el, annak ellenére, hogy mennyi pasival lefeküdtem” – gondolta az évtized végén.
Eközben persze voltak tartós párkapcsolatai is, összességében négy-öt. 32 éves volt, amikor egy meleg szórakozóhelyen megismert valakit. Egy évig voltak együtt. Ahogy teltek a hetek, hónapok, úgy nőtt a bizalom, és ennek következményeként a szexből eltűnt a védekezés. Egyszer csak aztán ez a párja elmondta neki, hogy HIV-pozitív. Pisti ledöbbent. De ez már másfajta döbbenet volt. Teljesen megszakította a pasival a kapcsolatot. „Jársz valakivel, és ő ennyire nem őszinte veled?” – tette fel a kézenfekvő kérdést. A fiú egyébként kezelt volt, elméletileg nem is fertőzött. Elméletileg.
A szakítás után egy évvel ugyanis kiderült, hogy Pisti HIV-pozitív. Régóta nem érezte már jól magát. Nehezen jött ki a betegségekből, fáradékony volt, a legyengült immunrendszerének köszönhetően kiütések jöttek ki rajta. Mindez már a munkája színvonalát is rontotta és a megélhetését veszélyeztette. Elment a Mária utcai Bőr- és Nemibeteg Gondozó Intézetbe.
Amikor visszament az eredményért, a doktornő leült vele szemben, és közölte, hogy pozitív az eredmény. „De nem kell megijedni” – mondta a szakember. Bár kedves volt, látszott rajta, hogy túlterhelt, és egyszerűen nincs ideje részletesebben magyarázni. Nem mondott el olyan alapvető dolgokat, mint például hogy mire kell vigyázni, milyen sűrűn kell vérvételre járni, mikor és milyen gyógyszereket kell elkezdeni szedni.
Az információszolgáltatás hiánya égbekiáltó volt Pisti számára. Csupán 3 évvel később, amikor mondta, hogy már nagyon rosszul van, akkor mondták, hogy kezdje el szedni a gyógyszert. Tény, hogy a köztes időben is kérdezték tőle, szeretné-e elkezdeni a kezelést. Mindig érdeklődtek, hogy érzi magát. De közben óva is intették: a gyógyszernek mellékhatásai vannak. Ezért is húzta-halasztotta.
A végleges elhatározás akkor született meg benne, amikor újra jelentkeztek a bőrkiütések. Borzalmasan érezte magát, és már két hete újra az ágyat nyomta, amikor magától elment a Szent László Kórházba – oda, ahol a HIV-vel élőket gondozzák. Az orvos mondta neki, hogy azonnal el kell kezdenie a gyógyszeres kezelést.
Két gyógyszert kapott. Az első pár hónap nagyon nehéz volt. A pirulákat reggel és este is szedni kellett, nagy mennyiségben. Vakaródzott, hullott a haja, állandóan feszült és ideges volt, kiszáradt. Megint nem tudott normálisan dolgozni. Amikor kellően lement a vírusszáma és áttérhetett a napi egy tabletta bevételére, akkor normalizálódott a közérzete és az egészségi állapota is. Nullára, tehát kimutathatatlan és átadhatatlan szintűre 3 év alatt ment le a vírusszám a szervezetében. Ezeket a gyógyszereket körülbelül 8-9 éve szedi, de szeretne váltani, mivel ezeknek még – ellentétben az újakkal – vannak hosszútávú mellékhatásai, nevezetesen az állandó fáradtságérzet.
És hogyan hatott mindez az ismerkedésre? Az első három évben Pisti nagyon rosszul viselte a dolgot, amikor egyébként is a padlón volt, egyáltalán nem is kezdeményezett senkinél semmit. A mai napig nem szívesen beszél róla, párjának, Dánielnek is csak pár foszlányt mondott el eddig, azt is olyankor, ha be volt már csiccsentve kicsit. Nem volt elégedett magával, nem tudta elfogadni így saját magát. A baráti-ismerősi körben összesen három embernek beszélt az állapotáról, de nem igazán tudtak mit kezdeni vele. A családjából senki nem tudja. Nem volt kihez fordulni, kivel megosztani. A Mária utcai dolgozókra úgy érezte, nem számíthat, pszichológust pedig ezért nem akart évekig fizetni. Sokáig az italba, bulikba és drogba menekült. De e függőségekből szerencsére segítség nélkül sikerült kijönnie.
Később, amikor már szedte a gyógyszert és olykor egy-egy férfi az útjába került, komolyabb szexuális együttlétet akkor sem engedett, legfeljebb csak pettinget. Egyedül érezte magát HIV-vel élőként. „Elengedik az ember kezét. Mindenkinek önmagának kell megvívnia a harcot” – foglalja össze a leckét, amelyre az élet és a magyar egészségügyi rendszer megtanította.
Volt egy pont, talán több is, amikor Pisti gyakorlatilag eltemette magát. Úgy érezte, soha nem lesz barátja, soha senki nem fogja elfogadni így. Ismerkedett, barátkozott, és amikor úgy érezte, komoly lesz, akkor vagy eltaszította a másikat, vagy elmondta neki a betegségét. Ha utóbbira volt példa, akkor a másik távolodott el. Aztán jött Dániel.
Egy bárban ismerkedtek meg, ahol épp karaoke este volt. Pisti énekelt és össze-összeakadt a tekintetük. Beszélgetni kezdtek, és Pisti első gondolata az volt, hogy el kell mondania azonnal, mert ez egy nagyon értelmes srác, le lehet élni vele egy életet.
Dániel nem riadt meg a hallottaktól. Már előtte is tudta, miről van szó, volt, hogy foglalkoztatta a kérdés, utánaolvasott, tájékozódott. Tisztában van vele, hogy nem halálos vírus, és amennyiben kezelve van, úgy mindketten biztonságban vannak. Körülbelül tíz másodpercig tartott feldolgoznia az információt, de attól még ugyanúgy szerette volna Pistivel folytatni, ami elindult közöttük.
Azóta már épül-szépül az új, közös otthon. Pisti úgy érzi, megérte várni 8-9 évet. Noha a HIV most már nemcsak körülötte van jelen, hanem vele él, mégsem hagyja, hogy fölébe kerekedjen. A megtalált szerelemmel kifizetődött a rengeteg keserű, magányos pillanat, és szenvedés.
Pozitív Szemmel – Rólad. Veled. Érted.
HIV-vel élsz és vágysz egy közösségre? Gyere el a Háttér Társaság által szervezett, kéthetente péntek esténként megrendezésre kerülő közösségi eseményre! További információ a Háttér Társaság Facebook-oldalán a „Pozitív Szemmel – Közösségi találkozó” nevű esemény alatt.
Waliduda Dániel
Instagram: @waliduda
