Egyrészről mérhetetlen izgalom, másrészről libabőrös félelem töltött el, amikor meghallottam, hogy Victoria Eugenia Henao Budapestre látogat könyve népszerűsítése céljából, illetve hogy alkalmam nyílik személyesen megismerni, és néhány órát vele tölteni. Gyerek voltam még, mégis tisztán emlékszem, amikor Pablo Emilio Escobar Gaviria, minden idők leghíresebb és legkegyetlenebb notórius drogbárója rettegésben tartotta Kolumbiát, és hadat üzent a világnak a nyolcvanas években. „Don Pablo” keze Magyarországra is elért. Mindazok ellenére, hogy férje 1993-as öngyilkossága után vérdíjat tűztek ki fejükre és Latin-Amerika legveszélyesebb drogkartelljei üldözték, az özvegy és gyermekei, Manuela és Juan Pablo Escobar Mozambikba, majd Brazíliába menekültek. Nevet változtattak, mivel Escobar névvel nem akadt olyan állam, ami befogadta volna őket. Végül álnéven Argentínában telepedtek le és a mai napig Buenos Airesben élnek. Túlélték a droggal és vérrel átitatott múltat, de nem felejtették el azt. Nem is lehet. Pablo felesége megtörve mesél – arról, hogy a véreskezű milliárdos mellett áldozatnak, ugyanakkor bűnösnek is érezte magát.
Escobar asszony kezdésként megkért, hogy tegeződjünk. Közvetlensége magával ragadó. Férje halálának 25. évfordulója alkalmából jelent meg könyve a Mi Vida y Mi Cárcel con Pablo Escobar, amely egy személyes vallomás a világ legveszélyesebb kábítószer-kereskedőjével töltött éveiről. Egy tizenhárom éves csinos lánygyermek beleszeret egy huszonéves, meggyőzően magabiztos férfiba, majd tizenöt évesen hozzámegy. A történet idáig nem különös, mondhatni szokványos kolumbiai látkép. Egyedi ízét Pablo egyénisége, kegyetlensége, könyörtelen hatalom- és pénzvágya adta. Politikai pályafutásának kezdetén sokan a nincstelenek hősének hitték. Jótékonykodott, házakat építtetett hontalanoknak, támogatta a rászorulókat, különösen a gyerekeket. Özvegye elmeséli, hogy férje hatszáz nyúlszájjal született gyermek operációját finanszírozta. Imádta a futballt és zseniálisan értett az emberek nyelvén. Azonban a róla alkotott kép gyorsan megváltozott. 1984 áprilisa volt az a fordulópont, amikor az ádáz kokainkirály meggyilkoltatta Rodrigo Larát, a kolumbiai igazságügyi minisztert. Ezután a család, de az egész ország élete is gyökeresen megváltozott, meséli a halk szavú asszony. Az évek során csaknem ötszáz rendőr és bíró meggyilkolása fűződik a narkoterrorista nevéhez. A nyolcvanas évek végére az Escobar vezette Medellín-kartell a világ kokainforgalmának nyolcvan százalékát tartotta kézben, ami évi 25 milliárd dollárt hozott a konyhára. A Forbes magazin 1989-ben a világ hetedik leggazdagabb emberének tartotta Pablót.
Egy sebzett, de erős, meghurcolt, mégis ragyogó nőt láttam magam előtt. Állítása szerint csak sejtette, de nem tudott férje tevékenységeiről. Pablo mellett a háztartásvezetés és a gyereknevelés volt a feladata. Nőként egy macsiszta társadalomban nem kérdezhetett, nem volt hangja. Mostanra viszont megtalálta azt. Szavai nyugodt természetességgel alkottak történeteket férje szeretőiről, az elválás gondolatáról, a kokainról, házuk felrobbantásáról és a 80 kiló robbanó dinamit hangjáról. Higgadt borzalommal emlékszik vissza az őserdőbe való menekülésre 8 hónapos terhesen és a Pablo halálát követő végtelen tárgyalásokról az életükért a Cali-kartellel, akik az akkor tizenhat éves „trónörökös” fejét akarták. Hosszú könyörgések árán megkegyelmeztek az özvegynek és lányának, de fia életét követelték. Számára ez volt élete legfájdalmasabb időszaka. További 365 napi könyörgés és álmatlan éjszakák után, a mindenre elszánt anya felajánlotta saját életét fiáéért. A kartellek végül megkegyelmeztek az egész családnak, azzal a feltétellel, ha kiszállnak a kokain-üzletből. Ekkor hagyták el Kolumbiát. Victoria Eugenia beszél személyes belső küzdelmeiről, a poszttraumás stressz szindrómáról, amelyeket egy hosszú, kamaszkora óta tartó pszichoterápia, önismereti könyvek és életvezetési tanácsadások tartanak karban. Továbbá bevallja, hogy mind a mai napig rémálmok gyötrik az Escobar szította tízéves háború okozta embertelen szörnyűségek miatt.
Henao könyve most magyarul is megjelent Mrs. Escobar: Életem Pablóval címmel. Kihangsúlyozta, hogy könyvírásának legfőbb motivációja a gyógyulás és a múlt lezárása volt. Továbbá a sorozatok, filmek hibás és valótlan fikcióit akarta kijavítani és a valóságot ismertetni. Sem filmírók, sem rendezők, sőt a híres sorozat készítői sem keresték fel, hogy igazság alapul szolgáljon története az Escobar mítoszban, pedig minden kommunikációra nyitott. Elítéli férje sztárolását és ezúton is bocsánatot kér az áldozatoktól és hozzátartozóiktól.
Műkincseiről és a művészettel való kapcsolatáról kérdeztem. Elmesélte, hogy kislánykorában nagynénjei vezették be a művészet világába. Tőlük sajátította el a szövés és az asztalterítés művészetét is. Házasságkötésük után Pablo egy dekoratőrt fogadott fel, aki megtanította a fiatal feleséget a főbb művészeti stílusokra és ifjú kolumbiai művészeknek mutatta be őt. Ezek az ismeretek – és persze férje kimeríthetetlen vagyona – tehették lehetővé, hogy exkluzív művészeti alkotásokkal rendezze be medellíni otthonukat, a nyolcemeletes Monaco házat. Gyűjteményüket többek között Pablo Picasso, Salvador Dali, Auguste Rodin és Fernando Botero művei ékesítették. A műalkotások nagy része megsemmisült a kokain-hadjáratban, egy részét lefoglalták a hatóságok, egy része viszont segítette az özvegy és gyermekei menekülését Kolumbia legsötétebb drogháborújának idején.
Mrs. Escobar járja a világot. Bíztat a drogmentes életre. Kulcsfontosságúnak tartja a fiatalok tájékoztatását és tanítását a kábítószer fogalmáról, a terjesztés kíméletlenségéről és a függőség borzalmairól. Legutóbbit kokainfüggő fivére halála óta különösen a szívén visel.
Az ENSZ Kábítószer- és Bűnügyi Hivatalának (UNODC) 2018-as jelentése szerint rekord magasságba szökött a kolumbiai kokalevél termesztés. Több mint 170,000 hektáron termesztenek kokacserjét Kolumbiában, ami így ma még mindig a világ legnagyobb kokain termelője.
Szöveg és fotó: Fazekas Achilles
