Az akkor 16 éves Ana Dragicevicet szülei egy pszichiátriai intézetbe záratták csupán azért, mert leszbikus. A horvátországi Rijekában élő család dolgát megkönnyítette, hogy a homofób egészségügyi dolgozók megszegték az összes létező szabályzatot, és pénzért hajlandóak voltak bent tartani. Miután öt évvel később Ana érzelmi roncsként kikerült az intézetből, felvette a harcot az orvosokkal és a szüleivel.
Belegondolni is pokoli: 16 évesen elmegyógyintézetbe kerülni, és legtöbbször egy ágyhoz szíjazva tölteni öt évet. A kortársak közben megtapasztalják a szerelmet, tanulnak, megélik a fiatalságukat, Ana pedig személyi szabadságától megfosztva, a saját szülei döntése alapján egy zsarnok főorvos játékszerévé válik. Hosszú munkával Hrvoje Mabic készített dokumentumfilmet történetéből Bolesno (Beteg) címmel, amit a Bálint-házban futó Totál filmklubban is vetítettek.
Amikor 2008-ban Ana elhagyhatta a Lopaca pszichiátriai intézetet, története megrázta a horvát társadalmat. Azonban nem ért véget szenvedése, a rémálmok még hosszú évekig gyötörték, nem tudott emberi kapcsolatokat kialakítani, nem bízott meg senkiben – attól félve, ahogyan szülei, mások is el fogják majd árulni. Az öngyilkosság szélén álló nőt egyetlen dolog tartotta életben: hogy rács mögé juttassa szüleit és a főorvosnőt, Dr. Mirjana Vulint. Ana története 16 éves korában kezdődött:
„Natja és én 2002-ben találkoztunk a művészeti suliban. 16 éves voltam. Fiatal koromtól tudtam, ki vagyok, de nem tudtam, hogy fogadnák a szüleim, ezért csendben maradtam. Amikor elmondtam nekik, hogy szeretem Natját, le voltak döbbenve.
Elkezdtek gyűlölni. Anyám olyan gyűlölettel nézett rám, hogy féltem tőle. Azt mondta, nem vagyok a gyereke többé, hogy beteg vagyok. Soha nem láttam ekkora gyűlöletet senkitől a saját gyereke iránt. Apám azzal jött, hogy szégyent hozok rá.
Nem tudtak elfogadni. Elkezdték kerülni az embereket, mert én voltam a problémás gyerek. Amikor a rokonok megtudták, hogy nekem barátnőm van, a szüleim nem látogatták őket többé, úgy szégyellték magukat. Az egész város tudott rólunk. Aztán megtalálták a megoldást. Mindenkinek azt hazudták, hogy drogos vagyok. Ez kevésbé volt megalázó számukra, mint egy leszbikus gyerek.
Aztán megtalálták Vulin doktornőt, aki egyetértett velük abban, hogy leszbikusnak lenni betegség. A szüleim mindent elintéztek vele: beadnak hozzá a kórházba. Ő volt az igazgató, és ő hozott meg minden döntést. Ősz volt, és sokáig mentünk kocsival. Nem emlékszek az útra, annyira sokkolva voltam. Semmit sem láttam a könnyeimtől. Megérkezéskor egy fehér ruhás férfi nyitotta az ajtót. Egy beteghordó. Aztán elkerült egy nővér is. A beteghordó megragadott, és azt kérdezte, mit szedtem be. Csak zokogtam és azt mondtam, nem szedtem be semmit, de bevitt valami kórterembe.
Hosszú inget és pelenkát adtak rám, majd bevonszoltak az elkülönítőbe. Fogalmam sem volt, hogy mi folyik. Bent négy ágy volt körülöttem, és valaki aludt az egyiken. Elképzelni sem tudtam, hol vagyok, kik ezek az emberek. Láttam, ahogy előkészítik a zubbonyt, az övet, az injekciót… Sírtam és Natja nevét kiabáltam.
Aztán az injekciótól lenyugodtam, majd elaludtam. Az éjszaka közepe volt, és már aludtunk mindannyian. Hirtelen hangot hallottam és kinyitottam a szemem. Az eső esett és a szívem vadul kalapált. Fal felé fordult fejjel zokogtam, és nem tudtam, mi történik velem. Könnyek folytak végig az arcomon. Aztán egy sikítást hallottam. Az egyik beteg ráugrott a másikra és fojtogatni kezdte. Az egyik énekelt, a másik sírt, és a harmadik meg sikítozott. Végig, egész este. A negyedik pedig agresszív volt. Féltem, hogy engem kezd el fojtogatni. Le volt kötve a kezem, egyszerűen tehetetlen voltam. Senki sem jött volna segíteni. Volt egy nő félelmetes tekintettel, és vastag, fekete szemöldökkel. Súlyos mentális betegsége volt. Csak súlyos eseteket vittek oda. Odaállt közvetlenül mellém és elkezdte ütögetni a fejemet. Halálra voltam rémülve. Épp csak felébredtem, és ő ott áll, csak bámul rám azzal a szemöldökkel. Én pedig ki voltam kötözve.
A nővérek megjegyzéseket tettek ránk, amikor cserélték a pelenkákat. A délutános nővér igazán gonosz volt, azt mondta nekem, Ana, ha jól viselkedsz, mi is jók leszünk. Gondoltam magamban, nekem végem. Megkérdezte tőlem, tudom-e, hogy hol vagyok. Nemet mondtam. Azt mondta, Lopacában, a pszichiátriai intézetben. Ledöbbentem. Ez a név nálunk önmagában rettegés, hideglelés, halál. Azzal áltattam magam, hogy arra gondoltam, csak egy hónap. A szüleim majd kivisznek innen.
Az ősz különösen csúnya volt. Annyira ködös volt és szürke. Az eső undok hangjai, és ahogy fúj, a szél hangja. Varjak károgtak, és mindenben ott volt az eső, és ez a sok hang együtt kibírhatatlanul depresszív. Először a kezelés olyan sokat kivesz belőled, hogy csak aludni tudsz. Az első négy hónapban csak aludtam. Alvás, nyáladzás. Alvás, nyáladzás…
Minden beszélgetés ugyanaz volt a doktornővel: – Ana, maga azt mondja, nem kábítószeres. Mire én azt felelem, nem szedtem semmiféle drogot, megmondanám, ha igen. Tudtam, hogy újra és újra ezzel jönnek majd. Valld be, hogy drogoztál! Valld be, hogy függő vagy! Hogy mondhatnám, ha egyszer nem igaz? Amíg nem azt mondod odabent, amit az igazgatónő, Dr. Vulin hallani akar, addig egy nagy senki vagy.
A szüleim nem jártak látogatni. Elsírtam magam, amikor végre megláttam anyámat, nem láttam négy hónapja. Minden összetört bennem. Szükségem volt a szüleimre, akik megértenek engem. Megkérdeztem anyámat, apám miért nem szeret engem többé. Megpróbáltam megfogni a kezét, mert egyszerűen érezni akartam, de azonnal elhúzta a kezét. Durva szembesülni azzal, hogy a saját szüleid undorodnak tőled. Folyton azt akarták hallani, hogy a fiúkat szeretem.
Ha becsukom a szemem, ma is képek és beszélgetések villannak be. Úgyhogy Lopaca miatt, a hülye kórházigazgatónő és a hülye szüleim miatt most már beteg vagyok. Most vagyok beteg, amikor már vége ennek a rémálomnak. Pedig egészséges voltam. Most meg terápiára van szükségem. Ha most nem járnék terápiára, akkor egy vonat elé akarnék ugrani. Mindennek a tetejébe nem tudok aludni többé. Bevillannak dolgok folyton. Közel voltam hozzá, hogy öngyilkos legyek.
Dr. Vulin nem orvos volt, hanem egy szörnyeteg. Nagyon manipulatív, és szeretett kínozni minket. Nem tudtam, hogyan menekülhetnék. Mindenki látta, milyen szomorú vagyok. Őt nem érdekelte egyáltalán. A többiek megmondták, hogy nincs választásom, be kell vallanom. Még ha nem is igaz, hazudjak, muszáj. Ha nem hazudsz, nem szabadulsz soha. Jó kilenc hónapig ellenálltam, és utána hazudnom kellett, hogy drogos vagyok. Akkor boldog volt. Miután azt hazudtam, hogy drogos vagyok, a dolog soha többé nem került szóba. Csak azt várta, hogy hazudjak, és utána nem zaklatott többé a drogokkal. Ez csak álca volt. Drogosként kerültem nyilvántartásba, de az orvos homoszexualitással kezelt.
Minden csoportterápián azt kérdezte, biztos vagyok benne? Hiszen lehetne egy fiú is, biztos vagy benne, hogy nem csak kipróbáltad? A korodbeliek ezt szokták csinálni. Kezdetben úgy kérdezett róla, hogy szerintem ez normális-e. Mondtam, hogy számomra ez a normális. Aztán azt kérdezte, és mi lesz a gyerekekkel, a férjjel? Minden csoportterápián ott ültem lehajtott fejjel, és imádkoztam, hogy valaki mást zaklasson. Ahogy kezdtem éretté válni, a hangom egyre mélyebb lett. Így ültem ott, nem tudtam keresztbe tenni a lábaimat. Aztán azt mondta, nézzétek Anát, úgy ül, mintha férfi lenne. Végül kényszerített, hogy úgy üljek, mint egy kisasszony. Meg hogy selymes hangon beszéljek. Idővel rájössz arra, hogy mit várnak el tőled. Nekem másfél évembe került, hogy rájöjjek erre. Azt hazudtam végül, hogy volt kint egy fiú, aki tetszett. Az kérdezte tőlem a doktornő, ha ott állna ez a fiú és a barátnőm, melyikőjüket választanám? Azt mondtam, hogy a fiút. És akkor kiengedett, mert azt hitte, végre kigyógyított. Akkor én voltam a jó kislány. A többieknek engem dicsért: mindenki kövesse Ana példáját!
Hazamehettem végre. És akkor szembeszálltam a szüleimmel. Megmondtam nekik, fogadjanak el ilyennek, és könyörögtem, hogy soha többé ne küldjenek oda vissza. Sírtam és könyörögtem nekik, hogy ne kínozzanak tovább. Megmondtam, még mindig a lányokat szeretem, nem tudják megváltoztatni. Úgyhogy visszavittek. A hülye anyám átvert, hogy miért megyünk oda. És ezúttal sokkal szörnyűbb dolgok kezdődtek.
Amikor visszakerültem, vittek is az elkülönítőbe. Két beteghordó és két nővér cipelte az én negyvenhét kilómat. És csak úgy bedobtak abba az elkülönítő szobába. Azt hajtogattam, hogy ezt nem tehetik velem. Aztán megvolt az első rémálmom. Úgy éreztem, mintha valaki rám mászna. Mintha valaki leszorítana. Minden álmomban Vulin doktornő emberei közül megerőszakolt valaki. Egyszer azt álmodtam, hogy a saját anyám erőszakol meg. Sátáni vigyor volt az arcán. Teljesen lenyomott az ágyra, és én könyörögtem, hogy ne tegye. Hárman voltak odabent rajtam kívül. Az egyikről tudtam, hogy agresszív. A másik énekelt. Emlékszem most is minden egyes dallamra.
Akkor váltak a szüleim ellenséggé. Minden bizalmamat elvesztettem. Nem tudtam már, hogy mit csinálnának. És amiről kezdetben azt hittem, hogy csak egy hónap lesz, abból szűk 5 év lett. Az ágyamból egyedül csak a rácsos ablakot láttam. Néha azt kívántam, bár ne itt lennék. Halálba menekülni könnyebbnek tűnt. Csak feküdtem és halottnak képzeltem magam. Egy vastag szíjjal kötnek le az ágyhoz. És csak úgy ott hagynak. Nem szabad hangosan sírnod. Csak halkan, különben megnézheted magad. Mindent belül, magadban kell tartanod. És nem kérdezheted meg, hogy miért kínoznak így folyton… Szerettem volna, hogy valaki segítsen. Hogy kihozzon onnan. Hogy ne kínozzanak tovább.
Reméltem, hogy rács mögé juttatom azt a nőt. És a szüleimet is. Reméltem, Dr. Vulin megkapja, amit érdemel. Ahogy a szüleim is. Mert ez nem volt normális. Nem fogom hagyni, hogy ezt megússzák. Mindent megteszek, hogy a doktornő és a szüleim is rács mögé jussanak. Megtaláltam, hogy miért éljek, amikor láttam, tehetek valamit, hogy ne ússzák meg, amit tettek. Az igazság volt az ok az életben maradásomra.
Amikor kikerültem, hosszú-hosszú évekig jártam rendszeresen pszichiáterhez, mire úgy-ahogy rendbe jöttem. Mindent elölről kellett kezdenem. Aztán egyszer otthon voltunk a barátnőmmel, amikor a nővérem felhívott. Mondta, hogy anyának infarktusa volt. A nővérem barátja szóba hozott engem, és azonnal infarktust kapott.
Nem volt biztató az állapota. Azt sem tudták, túléli-e vajon. Nem akartam találkozni anyámmal, de aztán valami belül kinyílt bennem. Rájöttem, hogy találkoznom kell vele. Végül el akartam menni, hogy megfogjam a kezét.
Amikor meglátott, könnyekben tört ki. Azt mondta, hogy nem volt jó anya. Nem tudom, felfogta-e egyáltalán, hogy mit tett velem. Soha nem beszélt erről anyám. Azt gondolom, túl sok mindent fojtott el, amit nem akart elfogadni. Meglehet, hogy ez az oka a szívinfarktusának.
Megbocsátani nem tudok. Az ilyesmit nem lehet megbocsátani. A megbocsátás az valami más lehet. De nem ilyen helyzetekre való.
De segítettem, hogy békében élje le a hátralévő életét.”
2008-ban egy kórházi felülvizsgálás során fény derült Vulin doktornő visszaéléseire, aki ezután lemondott az általa tizenöt éve vezetett kórház igazgatói posztjáról. Az új igazgató azonnal belső vizsgálatot rendelt el, Ana Dragicevicet pedig kiengedtél az intézetből. A fiatal nő felkavaró története hatalmas közfelháborodást váltott ki, önkényes gyógykezelés és személyi szabadság megsértése miatt több feljelentést tettek az ügyben, majd az államügyészi hivatal vádat emelt az egykori intézetvezető ellen. Ana sok évet töltött a bíróságot járva, mire idáig eljutottak. Édesapja a mai napig nem áll szóba vele.
