Aidan Faminoff több mint 75 ezer követőjével a legnépszerűbb nyíltan meleg sportolók egyike, és nem csak félmeztelen képei miatt. Az olimpiai szereplésben reménykedő kanadai-amerikai műugró gimis éveit végigkísérte a bujkálás miatti szenvedés, élményeiről és tapasztalatairól pedig nyíltan beszél, hogy ő is erőt adjon másoknak abban, hogy vállalják magukat. A fiatal sportolóval tiniéveiről, a barátok, a család és a világ előtti előbújásról, és jövőbeli terveiről beszélgettünk.
Amikor a coming outodról beszélsz, mindig kihangsúlyozod, hogy mennyi re tisztában vagy azzal, mit kell átélnie egy meleg fiatalnak, aki nem bújt elő. Hogy teltek a tinédzseréveid, hogy ennyi tapasztalatod van?
Tiniként, amikor még nem bújtam elő, leginkább elveszve és magányosnak éreztem magam. De nem tudom pontosan meghatározni az érzést. Össze voltam zavarodva, hogy engem miért a férfiak vonzanak és miért nem a nők. Egyedül éreztem magam, és féltem bárkinek is mesélni erről, nehogy valahogy a barátaim vagy a családom tudtára jusson. Az egész serdülőkoromat egyetlen kérdés kísérte végig: miért? Minden reggel felkeltem és azt kérdeztem magamtól: miért? Miért a srácok jönnek be? Aztán ez a vonzalom csak nem akart elmúlni, inkább erősödött. Végül realizáltam, hogy nincs is ezzel semmi baj, és elfogadtam.
De az, hogy teljesen elfogadjam a szexualitásomat, évekbe tellett. Megéltem olyan időszakokat, amikor állandóan a zuhany alatt voltam kénytelen sírni, hogy a családom észre ne vegye, mennyire szenvedek. A gimnázium utolsó évében értem el addig , hogy végre jól éreztem magam a saját bőrömben és elmondtam néhány barátomnak, mi a helyzet. Azonnal elfogadtak. Mikor elkezdtem a Floridai Állami Egyetemre járni, óriási önbizalmat adott abban, hogy nyíltan vállaljam magam. Nem tudom elégszer megköszönni a barátaimnak a tőlük kapott bátorságot, ami miatt hű lehetek önmagamhoz.
Először a barátok, majd a szülők előtt bújtál elő, aztán jött az egész világ. Hogy képzelted, milyen lesz a helyzet? És milyen volt valójában?
Az előbújásom napján végig rettegtem, mert tartottam tőle, hogyan fognak reagálni az emberek. Mikor előbújtam a legközelebbi barátaimnak, azonnal biztosítottak róla, hogy bármi is van, szeretnek. Azonnal elsírtam magam. Ez volt az első lépés afelé, hogy valóban meleg férfiként gondoljak magamra. De aztán megkértem őket, hogy tartsák titokban a dolgot, mert egyelőre nem akartam, hogy mások is tudjanak róla.
A családomnak nem árultam el rögtön. Rettegtem attól, hogy milyen lesz a reakciójuk. Egészen az egyetem első évéig vártam vele. Anyukám úgy reagált, ahogy vártam: elmondta, mennyire szeret és hogy ebben nem játszik szerepet a szexuális orientációm. Inkább apám miatt voltam ideges. Valamiért volt bennem egy félelem, hogy melegként többé nem fog a fiaként szeretni. De aztán mikor elérkezett a nap nagy és neki is előbújtam, a reakciója jobb volt, mint gondoltam. Végül csupán időre volt szüksége, hogy megbarátkozzon a szituációval. És azóta… Sose volt még olyan jó a kapcsolatom édesapámmal, mint most. Rendkívül szerencsés vagyok, hogy ennyire támogató szüleim vannak.
Aztán ahelyett, hogy mindenkinek egyesével mondtam volna el, úgy döntöttem, lerendezek mindent egy csapásra, és a többi családtagom, barátom és ismerősöm előtt egy Facebook-bejegyzésben bújtam elő. Emlékszem, hogy egy barátom koliszobájában ültem, és nem volt bátorságom, hogy rákattintsak a megosztás gombra. Több mint egy órába telt, mire megnyomtam, mert tudtam, ha ez megtörténik, utána már tényleg nyilvánosan fogom vállalni, hogy meleg vagyok. Aztán mindaz a támogatás és az a rengeteg üzenet, amiket kaptam utána, lenyűgöző volt. Sírtam, mikor elolvastam azt a csomó levelet arról, hogy mennyire szeretnek és mennyire bátornak tartanak. Szerencse, hogy ilyen csodálatos emberek vesznek körül.
Mi változott meg ezután?
Hogy önmagam lehettem, és nem kellett félnem attól, hogy mi lesz, ha kiderül, hogy meleg vagyok. Mikor megosztottam azt a posztot Facebookon, óriási kő esett le a szívemről. Az az elfogadás, amit a barátoktól és a családtól kaptam, ráébresztett arra, hogy minden napot maximálisan meg kell élni.
Elmondásod szerint az előbújásod jobb atlétává is tett.
Az előbújás az egyetemen nem olyan könnyű, mint azt az emberek hinnék. Mikor Floridába költöztem, hogy a Floridai Egyetem úszó- és műugró csapatának a tagja legyek, még minden új volt nekem: új intézmények, új barátok, új életmód, és persze leginkább új csapattagok. Új emberek, akiktől tanulnod kell és együtt kell velük dolgoznod. Mikor előbújtam előttük, a csapattársaim nagyon elfogadók és gondoskodók voltak. Néhány felsőéves írt is nekem, hogy mennyire büszkék rám. Kényelmesen érezhettem magam a csapatomban, nem éreztem, hogy bárki elítélt volna. Ez pedig feltöltött és arra ösztönzött, hogy még jobban eddzek. Hiszen az edzőimtől kezdve a csapattagokon keresztül egészen az egyetemi dolgozókig mindenki támogatott.
Amikor előbújt sportolókról olvasunk, van egy visszatérő észrevétel, miszerint a sportban még mindig nem fogadják el a homoszexualitást. Te hogy látod?
Nos, a műugrás egy nagyon kompetitív sport, de a nap végén ugyanúgy egymás barátai vagyunk, attól függetlenül, hogy melyik egyetem csapatából jöttél, milyen a szexuális orientációd, vagy hogy honnan származol.
Miért volt nehéz a sportéletben bujkálni?
A sportközegben bujkálni szörnyű volt. Néha egyszerűen el akartam mondani mindenkinek, hogy mi a helyzet, csak féltem, hogy mit gondolnak majd az emberek. Féltem, hogy zaklatni fognak. De Kanadában már vannak nyíltan meleg műugrók, akiknek a példáján jó látni, mennyire boldogok és büszkék. Ez engem is megnyugtatott és segített, hogy napirendre térjek a szexualitásom felett.
Mik a jövőbeli terveid?
Az első tervem, hogy lediplomázzak az egyetemen. Aztán meglátjuk, mit hoz az élet, egyelőre nincs semmi sem kőbe vésve. Van rá esély, hogy a 2020-as tokiói olimpián én képviseljem Kanadát, de ha ez nem jön össze, befejezem a műugrói pályafutásomat az Egyesült Államokban.
Kanicsár Ádám András
Instagram: @kanicsar
