Tóth Feri a német divatszakma pezsgő világában találta meg a helyét. Három éve költözött ki nővéréhez Stuttgartba, ahol a nulláról építette föl önmagát, a karrierjét – ma már el sem tudja képzelni, hogy Magyarországon éljen. Arról is mesélt nekünk, miért ég és föld a melegek helyzete odakint és itthon.
Stylist-ként dolgozol Stuttgartban, ez a kettő igencsak izgalmas párosítás. Először mesélj arról, miért vonzott ez a szakma?
Tóth Feri: Teljesen véletlenül talált rám. Nyári munkát kerestem, felvettek egy budapesti luxusüzletbe, ahol felismerték, hogy van érzékem a styling-hoz. Pár hónap múlva már én voltam az üzlet merchandisere. Ezután egyre több felkérést kaptam mint stylist, dolgoztam külföldi stábokkal és részt vehettem egy amerikai luxuskozmetika-ipari vállalat kampányfotóinak elkészítésében is. Szóval ez egy szerencsés véletlen és egy frissen végzett nyári munkát kereső fiatalember története.
Mikor és miért döntöttél úgy, hogy kimész külföldre?
T. F.: 2012-t írtunk, amikor úgy éreztem, már nem látom olyan tisztán a jövőmet annak ellenére, hogy akkor már – mindössze 24 évesen – egy divatcég magyarországi visual managere voltam. Úgy éreztem, hogy levegőváltozásra van szükségem, új közegre, új impulzusokra, különben bedarál a gépezet. Ekkor kapott a nővérem egy új állást itt Stuttgartban és utána már egyértelmű volt, mit kell tennem. Örökre hálás leszek neki.
Hogyan sikerült boldogulnod odakint, beilleszkedni, kapcsolatokat építeni, munkát találni? Könnyen ment vagy voltak nehézségek – akár amiatt, mert külföldi vagy, akár amiatt, mert meleg?
T. F.: Az első fél évben csak a nyelvtanulásra koncentráltam, hiszen úgy vágtam bele ebbe a kalandba, hogy németül nem beszéltem. A gimnáziumban oktatott németből a „vigéc”-en kívül nem sok maradt meg. Naponta 5 órát a nyelviskolában töltöttem, majd fél év után megpályáztam egy barista állást egy kávézóban. Megkaptam. Hatalmas változás volt a fotózások és a többmilliós szőrmék világa után. Megmásztam azt a bizonyos szamárlétrát, viszont rengeteg kapcsolatra tettem szert. Ha nincs ez az állás, akkor ma nem lennék egy Stuttgartban egyedülálló antik gombüzlet és méretes szabóság kirakatrendezője, vagy nem jutok el arra az esküvő-kiállításra, ahol a Jimmy Choo egyik vezetője megkért, hogy az általuk szervezett esküvői hétre készítsek valami hasonló visualt az egyik üzletükbe. De sorolhatnám még az érdekesebbnél érdekesebb lehetőségeket, például a Mercedes-Benz katalógust, a Vodafone-kampányt… Tavaly december óta pedig egy fashion business-magazinba is írok cikkeket, mellette a divatanyagokat szerkesztem és stylingolom.
T. F.: Amiatt, hogy meleg vagyok, nem ért soha semmilyen hátrányos megkülönböztetés, még Magyarországon sem. Bár ehhez az is hozzátartozik, hogy ebben a szakmában a homoszexualitás teljesen megszokott. Pozitív csalódások viszont értek és érnek, de ezek inkább a külföldiség egzotikuma miatt. Aki új, idegen és messziről jön, mindig érdekesebb. Bár jelenleg annyit dolgozom, hogy a közösségi élet eléggé háttérbe szorul, emiatt sokat az itteni meleg közösségről sem tudok mesélni.
Mit gondolsz a melegek németországi és magyarországi helyzetéről?
T. F.: Ég és föld. Sajnos. A németek különösen toleráns nemzet. Teljesen megszokott, ha egy leszbikus vagy meleg pár kéz a kézben sétál. Az sem igaz, hogy ennek a látványa összezavarná a gyerekeket, általában fel sem tűnik nekik a dolog. Én sem lettem heteroszexuális a fiú-lány párok látványától… A magyarországi viszonyok és szélsőjobboldali hozzáállás viszont nagyon megijesztenek. Nem tudnék már melegként ott élni. A családommal hatalmas szerencsém van, nagyon toleránsak. Illetve ezt nem is toleranciának nevezném, hanem szeretetnek. Ha valakit szeretünk, akkor úgy is szeretjük, ha éppen srácként egy sráccal van együtt.
Milyen gyakran jársz haza? Hiányzik-e Magyarország?
T. F.: Negyedévente járok haza. Természetesen hiányzik a család, hiányoznak a barátok, az ízek, az Oktogon, a féktelen budapesti partik. De olyankor nem kell mást tenni, mint foglalni egy repjegyet. Ilyen egyszerű. Viszont én már itt, Stuttgartban vagyok itthon.
Szerző: Dömötör Nikolett
