Nagyon különleges időszakon vagyok túl: 16 éves Özge kutyusom hetekkel ezelőtt lépett be az örökkévalóságba, Nimi és én összeházasodtunk, az egyik legjobb barátnőm pedig napokkal az esküvőnk előtt adott életet a fiának. Hatalmas mérföldkövek ezek. Özgét közösen ápoltuk Nimroddal egészen az utolsó másodpercig, a karjaink közt tartottuk, amikor elment. Korábban is bizonyos voltam benne, mennyire fontos nekem Nimi, de ahogy helytállt, támogatott, még inkább meggyőzött, hogy a lehető legjobban döntünk.
Nimi egy évvel ezelőtt, Budapesten kérte meg a kezem – egy átmulatott éjszaka után, stílszerűen az „IGEN” nevű pizzéria előtt, így mi mást mondhattam volna. A gyűrű Nimi magyar származású nagypapája ujját díszítette, aki a nagymamával együtt átvészelte a holokausztot: az ékszer Magyarországtól Erdélyen át Izraelig utazott, az ezüst karikát díszítő rubinkő fele ki is tört útközben. Nimi nagymamája, Zsóka a halála napjáig viselte. És igen, én is viseltem már jegygyűrűt korábban – nem titok, és nem is szégyen, mi több: ha nem lettem volna házas korábban, talán nem is tudnám, hogyan lehetek még jobb férj, társ, ember.
Már nagyon régóta nem hasonlítgatok egymáshoz emberi kapcsolatokat. Minden csók, minden ölelés, minden viszony más és más. Amikor megismertem Nimit, még volt bennem egy adag szkepticizmus a házasság intézményét illetően, és a szerelemre is szarkasztikusan tekintettem, miután egy házasságom már zátonyra futott anno – de egyetlen mosolyával felolvasztotta a szívemet, a csalódások árnyai pedig szépen lassan elhalványultak, és minden bizonytalanságot felváltott az izgatottság. Az esküvő nekünk azt jelentette: meg akarjuk ünnepelni, hogy majd kiugrunk a bőrünkből, olyan boldoggá tesszük egymást, és úgy értjük egymás lelkének nyelvét, mint senki más. Soha nem találkoztam senkivel, aki ennyire hasonló hozzám: egyformán szeretjük falni az életet a legnagyobb kanállal – utazni, mulatni, barátokkal lakomázni, sütni-főzni, az otthont-kertet csinosítgatni. Vele úgy érzem, nem kell kompromisszumokat kötnöm a boldogságom érdekében. Ugyanakkor van, amiben nagyon mások vagyunk, ez pedig csak segít, hogy kiegyensúlyozzuk egymást: én szétszórt vagyok, ő mindent élére hajt; én kreatívabban kísérletezem a konyhában, ő sokkal gyakorlatiasabb. Én jóval többet tapasztaltam, benne sokkal több a türelem. A hasonlóságaink és a különbségeink együtt teszik olyan csodálatossá ezt a kapcsolatot.
Az esküvő helyszíne, a Kakukk Fészke nevű bár és étterem Tel-Aviv egyik legizgalmasabb helyszíne: egyszerre művészeti galéria, tetőterasz-bár, és közösségi kert. Egy százéves oszmán épület hatalmas belmagassággal, impozáns boltívekkel, hatalmas ablakokkal. Pont olyan, ahogy mi szeretjük: elegáns és kopott, afféle “romkocsma-palota” – az óvárosban, Jaffában, a bolhapiac kellős közepén. A Kakukk Fészke séfjével együttműködve egy négyfogásos Kristóf Konyhája menüsort raktunk össze: volt bébispenót- és rukkola-saláta vegán parmezánforgáccsal, amelyen a sajt kesudióból készült; lángon grillezett cukkini, padlizsán és zöldhagyma; egészben sült karfiol szezámmagkrémmel, és “kétszer sült” krumpli – héjában sütve, majd olajban ropogósra pirítva. A kedvenc zenéinkből állítottunk össze egy 5 órás lejátszási listát, amelyet már „teszteltünk”, amikor a Budapest Pride-on zenéltünk az MTV kamionján. A dallista előbb volt meg, mint hogy mit viselünk: mindketten szenvedélyesen imádunk táncolni, és alig vártuk, hogy hajnalig rophassuk a barátainkkal – főként természetesen Madonnára, Britney-re, ABBA-ra, és Spice Girls-re.
Egyáltalán nem volt célunk bármelyikünk szülőhazájának kultúráját alapul venni – sem az öltözetünk, sem a ceremónia nem hasonlított sem egy tipikus magyar esküvőre, sem izraelire. Nem volt pohártörés, ahogy a zsidó esküvőkön lenni szokott, és a szertartás során legalább háromszor csókolóztunk spontán. Az esküvő a szerelmünk és a boldogságunk ünnepe volt, amelyet meg akartunk osztani a hozzánk legközelebb állókkal – ehhez pedig semmi másra nincs szükségünk, mint egymásra. Nem stresszeltünk rá a ruhára sem – előbb volt meg a nyakláncunk, mint maga az öltözet: a díszes ezüstnyakékeket Jeruzsálemben, az óvárosi arab bazárban szereztük be, a fülbevalóinkat egy római vakáció során újítottuk, a virágkoszorúinkat egy barátnőnk fonta nekünk, a hatalmas „SAY YES” feliratú papucsokat a HM Showroomtól kaptuk ajándékba Budapesten. A könnyű, fehér, ezüstszálakkal átszőtt dzselebiját (azaz a ruhát) pedig a jaffai bolhapiacon, egy izraeli tervező üzletében, a WiseVersában találtuk meg, és olyan szuper volt táncolni ebben a laza ruhában, hogy mindketten legszívesebben csakis ezt viselnénk egész életünkben.
108 fő érkezett az esküvőnkre. Köztük volt az édesapám, akivel rengeteg kalandunk volt közös életünk során, és Indiát is együtt jártuk meg; nagynéném, Vali, aki édesanyám 13 évvel ezelőtti halála után afféle második anyukám lett; a barátaim-testvéreim, akikkel Londonban laktam együtt; Nimi teljes famíliája és a színházi kollégái. Varázslatos volt, ahogy ez a rengeteg ember egyetlen napra egy fedél alatt mulathatott. Olyan sok ölelést kaptam, hogy még most is megrendül a szívem a boldogságtól, ha visszagondolok a vidám tekintetekre. Sokak számára egy esküvő több energiát visz el, mint amennyit hoz – mi viszont tudatosan olyan esküvőt álmodtunk meg magunknak, ahol nem veszünk felesleges terheket a vállunkra. Már a meghívóra is ráírtuk: nem kérünk senkitől sem nászajándékot, sem anyagi támogatást, és azt sem akarjuk, hogy a vendégeinknek kelljen perkálni, csak hogy mi megvalósítsunk egy méregdrága álomesküvőt – így mindenki magának fizette a vacsorát és az italokat. Az álomesküvő nekünk azt jelentette, hogy Nimi bátyja eljátszotta Madonna True Blue című dalát akusztikus gitáron, felolvastuk egymásnak a fogadalmainkat, majd – mivel mindkettőnknek van már különleges gyűrűje a másiktól – egy karkötővel megpecsételtük az esküt, amelyet Michal Schadel ékszertervezővel álmodtunk meg és készíttettünk el, innentől pedig csak táncoltunk és táncoltunk.
Az egyik legmeghatóbb pillanat az volt, amikor a teljes násznép elindult az otthonunkból és vendégházunkból, a Yafo Creative-ből az esküvő helyszínére, és mindannyian egy tucat napraforgót fogtunk a kezünkben, amelyekkel az asztalokat és a falakat dekoráltuk. Amikor magam mögé pillantottam, csak egy végtelen napraforgómezőt és a szeretteimet láttam – hihetetlenül megható volt. Büszkén mondhatom, hogy nem is kívánhatnék magamnak szeretetteljesebb családot: a szüleink egyenesen rajonganak egymásért. Az édesapám mélyen spirituális ember, buddhista, és rengeteget utazik Indiába, Nimi szülei színházi emberek: édesapja, Ezra Izrael egyik legikonikusabb színésze, míg a mamája drámaterapeuta. Nagyon egy húron pendül az egész csapat: a papám gyermekének tekinti Nimrodot, az ő szülei pedig sokszor elmondták az esküvőn, hogy mostantól öt fiuk van. A mulatság végén pedig mind a tengerparton kötöttünk ki, ahol Nimi és én egymást ölelve aludtunk el a fövenyen, és csak napfelkeltekor ébredtünk fel. Csak miután hazaértünk a partról, akkor fedeztem fel, hogy valahol elveszítettem az esküvői karkötőnket. Nem akartam nagy ügyet csinálni belőle, nem ragaszkodom tárgyakhoz, így elengedtem – de mikor aznap délután visszamentünk a beach-re a barátokkal, észrevettem, hogy a virágkoszorúm még mindig ott hever a parton. Épp, hogy beletúrtam a homokba a lábfejemmel, megcsillant valami a bucka alatt: a karkötő ott várt rám. Az ékszer így még különlegesebbé vált számomra.
Az menyegzőhöz hasonlóan a nászút is szokatlanul alakult: előbb a szívünknek legkedvesebb barátokkal és családunkkal utaztunk el Jeruzsálembe, ahol megnézhettük Nimrodot színpadon – épp ott volt előadása az Izraeli Nemzeti Színházzal. Bejártuk az óváros szent helyeit, majd felkerekedtünk és elindultunk a Holt-tenger felé, ahol Ciszjordániában, egy sivatagi falucskában folytattuk az ünneplést. A nagy csapat egy része elutazott Budapestre, mi pedig még mindig nem álltunk meg: először életünkben „áttörtünk a túloldalra” (ahogy a The Doors énekelte): Palesztina legszebb városait, Betlehemet és Nabluszt látogattuk meg, jártunk török fürdőben – a testünk tele héber tetoválásokkal, mégsem húzta fel senki a szemöldökét. Buliztunk Rámalláh városában nyakig tetovált muzulmán lányokkal, palesztin sört szürcsölgetve, és nagyon boldogok voltunk, hogy minden sztereotípia ellenére a szomszédaink a legkedvesebb nép, akikkel valaha találkoztunk. Végül kettesben utaztunk el Míkonoszra, kedvenc görög szigetünkre tíz napra. Minden évben visszajárunk, nekünk ez az igazi mennyország: Vespával száguldozunk a kacskaringós utakon, titkos tengerpartszakaszokon pancsolunk, minden éjjel mulatunk pirkadatig, és felfedezzük a sziget kulináris és kulturális kincseit az organikus farmoktól a borászatokon át a varieté show-kig és jazzfesztiválokig. Az utolsó nászút pedig Budapestre vezet majd, ahol október 6-án a BRKLYN bárban tartunk egy gigapartit, ahová mindenkit szeretettel várunk egy ölelésre, koccintásra, és napfelkeltéig tartó táncra.
És mi vár ránk, miután búcsút mondunk az esküvő-hónapnak? Nimi gyakran mondogatja, hogy milyen szuper lenne fiatal papának lenni, én pedig már közel tíz éve úgy érzem: készen állok a gyermekvállalásra. Ugyanakkor nagyon erősen hiszünk benne, hogy az élet legnagyobb mérföldköveihez „megérkezünk”, nem pedig erőszakkal rángatjuk magunkhoz őket. Nekünk Özge volt az első közös „gyermekünk.” Tudom, sokaknak van kutyusuk, de ő 15 éven át a nap 24 órájában velünk volt, nagyon karakán kis személyiség volt, és rengeteg felelősségre tanított minket: naptejjel kentük, öltöztettük, iskolába vittük, együtt utaztunk, nyaraltunk és dolgoztunk. Élete utolsó szakaszában épp úgy pelenkáztuk, mint egy újszülött kisbabát, és mindent elkövettünk, hogy az utolsó napjait is kényelemben és szeretetben töltse. Ez az időszak mindkettőnk számára még egyértelműbbé tette: ebben a szeretetteljes és gondoskodó közegben nagyon jó dolga lesz majd egy kisgyereknek… ha eljön az ideje. És mindketten úgy érezzük: egyre közelebb és közelebb kerülünk hozzá. Így mondhatnám, hogy a négy nászút és egy esküvő után talán keresztelőre készülünk majd, de az igazság az, hogy ahogyan a menyegzőt sem kavartuk össze a vallásos dogmákkal, a közös gyerekünket is nyitottságra, vallási és szexuális szabadságra neveljük majd. A mi vallásunk ugyanis az önazonosság és a feltétel nélküli szeretet.
Steiner Kristóf
Fotós: Czabán Máté
