Júniusban minden szerdán a szegedi Grand Café moziterme adott otthont a Könyvekkel a szivárványig! című beszélgetéssorozatnak. Az első alkalom során a rendszerváltás előtti időszakról beszélgetett az ötletgazda Veszprémi Szilveszter, az Egy meleg srác olvas blog alapítója Ferencz-Fehér Dorottya PhD-hallgató, olvasószerkesztővel, Kovács Krisztina irodalomtörténésszel, Pálfi Balázs rádiós szerkesztő, műsorvezetővel és Takács Judit szociológussal. Mit olvastak a rendszerváltás előtt a melegek? Kik olvasták ezeket a könyveket a Kádár-korban, és hogyan jutottak el hozzájuk? A téma szakértői többek között ezeket a kérdéseket igyekeztek megválaszolni.
Átbeszélgetjük a hónap szerdáit a szegedi Grand Café mozitermében! A Könyvekkel a szivárványig! beszélgetéssorozat első…
Közzétette: Egy meleg srác olvas – 2024. június 17., hétfő
Takács Judit azt elevenítette fel, hogy még a kilencvenes évek elején meginterjúvolt 49 meleg férfit, akiktől többek között azt kérdezte, hogy milyen kontextusban találkoztak melegséggel. Minden korban léteztek olyan könyvek, amelyek a meleg, leszbikus, queer emberek képzeletét megragadták, erre utaltak az alanyai is. Ezek közé tartoznak az olyan örökzöld irodalmak, mint például Shakespeare szonettjei, ahol nemileg nincs megnevezve, hogy kinek is szólnak. Az ilyen példákon túl a művészeti reprezentációt – amelynek legerősebbje az irodalmi reprezentáció – említették a megkérdezettek, sokan beszámoltak arról, hogy különböző képzőművészeti alkotások interpretációi, vagy épp Michelangelo élete és kora fogta meg őket.
A válaszadók közül azok a kevesek, akik akkoriban beszéltek valamilyen nyugati nyelvet – ami a rendszerváltás előtt nem számított mindennaposnak – megemlítették, hogy helyzeti előnyben voltak, mert olyan irodalmi munkákhoz is hozzáférhettek, amit itthon nem fordítottak le és nem is adtak ki. Ők azonban kivételezett helyzetben voltak a korabeli társadalomban, mert bármilyen speciális – nem csupán a queer – tudáshoz jutni privilégium volt az időszakban. Éppen ezért nehéz érzékeltetni annak a kornak a bezártságát, mert a mai online térben az információhoz való hozzáférés lehetősége összehasonlíthatatlanul nagyobb.
A másik reprezentációs tér, ahol a homoszexualitással találkoztak az alanyok, az a tudományos, ismeretterjesztő, orvosi irodalom. Ugyanakkor, ha az ember az 50-es, 60-as, 70-es években fellapozta ezeket az orvosi ismeretterjesztő, szexualitással foglalkozó könyveket, akkor nem biztos, hogy olyan képpel találkozott, amivel szívesen azonosult. Mégis, ezek a kötetek legalább a homoszexualitás létezését ha erősen torzítva is, de visszatükrözték.
Pálfi Balázs konkrét könyvet is ajánlott rögtön, dr. Hirschler Imre A nők védelmében című egészségügyi ismeretterjesztő munkáját. Prekamasz korában a könyvet otthon, a kisszekrényben találta, és mivel mindent elolvasott, egy ilyen bekezdést talált meg benne: A homoszexualitás egy szörnyű betegség, sajnos nem lehet gyógyítani, tisztelettel kell hozzájuk fordulni, tisztelettel kell együtt élni velük, de szörnyű betegség, és inkább ne kapja el senki.
„Tényleg egyetlen bekezdés volt. Olvastam egy csomó olyan könyvet, amelyekről nem tudtam, hogy a melegségről is szól, de valahogy mégis csak a kezembe került, például Törless iskolaévei (Robert Musil) vagy az Iskola a határon (Ottlik Géza). Voltak könyvek, amik gyaníthatóan a melegséget is taglalták, de nem deklaratív módon. Ezért is jelentett megkönnyebbülést az érintett olvasóknak, amikor előfordultak konkrét meleg szereplők, akik esetében ki volt mondva az orientációjuk, nem pedig a homályos sejtésekre kellett támaszkodni.”
Ahogy Pálfi Balázs mondja, egy-egy ilyen találat után az ember elkezdett kíváncsi lenni, el akart olvasni mindent, ami a témával kapcsolatos. Csak az volt a kérdés, honnan is lehet megtudni, hogy az adott könyv a melegségről szól-e? Kisvárosban felnőve ez egyáltalán nem volt egyszerű, ő maga például a megyei könyvtárba is majd csak felnőttként jutott el.
Ez volt az úgynevezett kognitív elszigeteltség, mondja Ferencz-Fehér Dorottya, amikor abszolút nem volt hová nyúlnia az embernek, nem volt fogózója, hogy milyen műveket vagy milyen művekben keressen, mert a homoszexualitás tabunak számított. Legalábbis a nyolcvanas évek közepéig – akkor azonban a HIV-AIDS ügyek elérték a nyilvánosságot. Megjelent például Juhani Nagy János könyve a HIV terjedéséről (AIDS: Egy kór dokumentumai, egy kor dokumentumai, 1987), amely ugyan az akkori szemléletet tükrözte, de már szerepelt benne, hogy a világ egyes részein nagyobb, nyíltan meleg közösségek léteznek, mint mondjuk San Franciscóban. Releváns információhoz jutni ilyen formában, áttételesen lehetett. Az AIDS elleni harcban az akkor még egyetlen csatornával futó Magyar Televízióban is megjelent az első óvszerreklám – amiben egy heteroszexuális pár társaságában mutatták a „No AIDS” feliratot.
A korabeli háztartásokban az amolyan házassági, életvezetési tanácsadó, pszichoszexuális ügyeket tartalmazó könyvecskék voltak megtalálhatóak, ezek pedig olyan formában taglalták nagyon röviden a meleg témákat, amitől csak megijedt az ember, meséli Kovács Krisztina. Ezért mindenki a klasszikus szépirodalomhoz, mondjuk a francia szimbolistákhoz fordult, ahol aztán valamit vélelmezett vagy sejtett a sorok között. A magányos olvasó pedig sokáig egyedül maradt, mert csak a nyolcvanas évek közepéig lehet az időben visszamenni a különböző LMBTQ szervezetek és előképeik kapcsán. Előtte legfeljebb baráti társaságok, magánbulik jelenthettek minimális keretet, de társadalmi jelentőséggel bíró, szervezett formában az olvasó nem tudott még információhoz jutni a könyvekkel kapcsolatban (sem).
Hogy itthon társadalmi csoportként kezdjék látni magukat a queer emberek – amihez kölcsönhatások, térbeli érintkezések, találkozások, beszélgetések szükségesek –, ahhoz a nagyobb városok adtak lehetőséget. Ezeken a helyeken a társadalmi kontroll is kevésbé nyilvánul meg olyan módon, hogy az egész falu vagy a szomszédság tudja, hogy kihez ki jön látogatóba. A társadalmi egyesületek iránti igény jelei a nyolcvanas évek közepén váltak láthatóvá, és Magyarországon azért különleges ez a helyzet, mert az időbeli egyezés miatt nálunk ez összekapcsolódott a HIV-AIDS elleni aktivizmussal. Ez teremti majd meg azt a fórumot, amiből a nyolcvanas évek végén létrejön az első magyarországi homoszexuális egyesület. Ezzel párhuzamosan ekkor jelennek meg az első magyar nyomtatott termékek, közülük intézményesülni kezd a Mások újság. Benne elég hamar megjelentek novellák, versek is, később pedig beszámoltak – amikor már volt miről – az új releváns könyvek megjelenéséről, de ez időben már a kilencvenes évek ideje.
Egy egészen különleges kutatást elevenített fel Takács Judit, ami talán nem ismert idehaza szélesebb körben. A hetvenes évek elején a Magyar Tudományos Akadémia szociológiai intézete végezte az első magyar szexuálszociológiai felmérést, ami munkás fiatalok és egyetemisták szexuális életét térképezte fel. A felmérés részeként véleményt kellett mondani olyan fiktív karakterekről, akiket pár mondattal jellemeztek. Köztük szerepelt Konrád, akinek „mindig férfi kapcsolatai voltak, kerüli a botrányt, és úgy gondolja, hogy ez csak rá tartozik.” Az erősen korlátozott nyilvánosságú felmérésben már ekkor megjelent a meleg férfi – leszbikus nőkről még nem volt szó –, és Konrád mint a valóság részeként létező, magyar szexuális viselkedésformaként jelent meg. Tudományos elemzés lévén ugyanakkor nem jutott el a tömegekhez az, amikor a felmérés eredményei 1978-ban megjelentek.
Hatására azonban megalakult a társadalmi beilleszkedési zavarokkal foglalkozó akciócsoport, amely évente 2-4 kötetet adott ki. A csoport különböző tudományok képviselőit szervezte egybe, és próbáltak valamiféle normatívákat kijelölni. A füzetekben sokféle tudományterület 20-50 oldalas dolgozatai jelentek meg, de ezekben csak nagyon utalásszerűen fordultak elő a szexuális erkölcsök, kifejezetten a homoszexualitással pedig nem foglalkoztak.
Ugyanakkor a queer kultúra nem a rendszerváltással érkezett meg hozzánk, és azóta is sok mindent felfedezünk és átértelmezünk. Az első magyar nyelvű meleg regény Gúthi Soma Homosexuális szerelem (1908) című krimije. A detektívtörténet két férfi szerelmét és egy gyilkossággá fajuló bűnügyet mutat be, miközben a szerző felmenti szereplőit. A második világháborút megelőző időkben, ha sokszor bűnügyi köntösben is, de megjelentek a nyilvánosságban a meleg és leszbikus szerelmek, vagy akár a transzneműség is – más kérdés, hogy például a harmincas években milyen társadalmi rétegek engedhették meg maguknak egyáltalán azt, hogy könyveik legyenek otthon.
Galgóczi Erzsébet regénye, a Törvényen belül 1980-ban jelent meg, nem sokkal később, 1982-ben Makk Károly rendezésében pedig már film is készült belőle Egymásra nézve címmel – ez volt az első olyan magyar film, amelyben pozitív figuraként ábrázoltak leszbikus főhőst. Jellemző adalék a korra, hogy ennek ellenére így is akadt olyan irodalomkritikus, aki úgy írt a regényről, hogy elhallgatta benne a leszbikus szerelmet.
A kor legvégén már több, főleg szociografikus ihletésű kötetet adtak ki. 1989-ben jelent meg Géczi János könyve, a Vadnarancsok, aminek egy korábban publikált részlete miatt az állampárt bezúzatta a műnek felületet adó irodalmi folyóirat lapszámát. A Vadnarancsok négy élettörténetet követ végig, köztük drogosok, prostituáltak, melegek és nimfomániások szereplők történetét, de szintén 1989-es a Sombor Judit – Tuscher Tünde szerzőpáros könyve, a Melegház.
A beszélgetés során elhangzott, hogy az irodalmat tekintve problémás lehet éles korszakhatárokat húzni, hiszen a szépirodalom organikus, a magyar queer irodalom pedig a 19. század végétől kezdődik. Ugyanígy a két világháború közötti történések sem megkerülhetőek, mert hatásuk és a művek tovább éltek a Kádár-korszakban, ahogy azt is fontos látni, hogy a közvetlenül a rendszerváltás utáni években megjelent művek közül számos még a 80-as évek végén kezdett formálódni.
A könyvek mellett pedig érdemes megemlíteni az ebben az időben a hazánkba eljutó külföldi filmeket, főleg az olasz filmművészetet, ahol a homoszexualitás reprezentációja nagyon erős baloldalisággal kötődött össze – még akkor is, ha ez esetleg téves kötődés is volt. Mivel azonban itthon a hivatalos nyilvánosságban az azonos nemű vonzalom nem jelenthetett meg, így a saját nemükhöz vonzódó ismert emberek, például a színészek magánéletéről sem tudott a közvélemény, így azonban az azonosulás és az önelfogadás is nehezebb volt.
