Szamos Mátyás, az apa nélkül nevelkedő szentendrei szerb fiú cukrásztanoncként tanulta meg, hogyan kell rózsát készíteni marcipánból. Azóta eltelt megannyi évtized, a család neve pedig ma már nemzetközileg elismert márka Európában. A Szamos édességbirodalom azóta is fejlődik tovább – generációról generációra. Kelényi Szamos Gabriellával a Szamos Gourmet Ház tiszteletet követelő falai között beszélgettünk a Szamos Marcipán történelméről, férjéről és persze fiairól, akik kitartóan építik tovább a családi üzletet.
Kezdetben ön nem a családi vállalkozásban gondolkodott, hanem tanár volt. Mi kellett a változáshoz?
Kelényi Szamos Gabriella: Úgy gondoltam, matematika-fizika tanár és anya leszek. De a családunkban pici korunktól kezdve részt vett mindenki mindenben. Ha apám marcipánt készített, mindenki ült az asztalnál és mandulát tisztított. Az általános iskola felső tagozatában mindnyájan megtanultunk marcipánrózsát készíteni. Később én voltam az adóigazolás-felelős és adminisztratív munkát is végeztem. Így tudtunk magunknak ruhát venni, színházba menni és így járultunk hozzá a családi költségvetéshez is.
Megismerkedtem egy mérnökhallgatóval, akivel később összeházasodtunk. A férjem, Kelényi Gyula nagyon előrevitte az üzletet a kreativitásával. Egyetemistaként házasodtunk, folyamatosan bedolgoztunk apámnak, így tudtuk fenntartani magunkat. A férjem gépészmérnökként célgépeket tervezett apámnak, miközben a Csepel Autógyárban tervezőmérnökként dolgozott.
Sajnos amikor apánk infarktust kapott, ott álltunk, hogy el kell adni az üzletet. Anyám kérte, hogy ne tegyük. Majd a férjem úgy határozott, hogy elvállalja a kisipar vezetését és fejlesztését. Ez őrült nagy dolog volt a 60-70-es években. Később a cég nagy iramban kezdett fejlődni. Minden gépiesített lett. Akkor még nem lehetett felvenni alkalmazottat, csak családtagot. Később megengedték, hogy legyen először egy, aztán kettő, majd húsz alkalmazott. Ma már 500 munkatársunk van.
A fiait már úgy nevelte, hogy a családi vállalkozásban gondolkodjanak?
K. Sz. G.: Konzervatív ember vagyok. Amikor tanítottam, akkor is poroszos tanárnő voltam, hiszen matematikát nem lehet másként tanítani. A férjem nagyon liberálisan nevelte őket. Rájuk bízta a pályaválasztást. Én nem. Ha csúnya volt a házi feladat, akkor, felháborodva mondtam, hogy „Te akarsz cukrász lenni? Ilyen írással? Hát hogy képzeled?” (Nevet). Azt neveltem beléjük, hogy a legjobb választás a cukrászmesterség. Mindketten jártak egyetemre is. A fiatalabbik közgazdász és a cég gazdasági igazgatója, valamint az üzletek vezetője lett. Az idősebbik fiam teljesen más karakter. Kreatív, innovatív, ő lett a marketing-, kereskedelemi- és fejlesztési szakember. Szigorúan fogtam őket, nem akartam, hogy gazdag család gyerekei legyenek. Egy újságíró egyszer megkérdezte Ádám fiamat: „Hogyhogy maguk itthon vannak és nem Oxfordban?” Ádám azt mondta, hogy őket úgy nevelték, hogy ott a húsleves az asztalon, de csak az eszik belőle, aki részt vesz a főzésben.
Most milyen a kapcsolatuk? Vannak harcok üzleti téren?
K. Sz. G.: Kiváló a kapcsolatom a gyerekeimmel. Ugyanakkor, ha az üzletről van szó, akkor késhegyre menő vitáink vannak, de mindez a generációs különbségekből is adódik.
Az elmúlt évben tényleg egy nagyon erősen érezhető „gasztroforradalom” zajlott le, ennek megérezték a hatását?
K. Sz. G.: Igen, és ezért jó a fiúk friss szemlélete. Eddig nem készítettünk francia macaront, csak a jó öreg dobostortát. Ebben és még sok más dologban változtattunk. Ádám fiam állandóan azért neheztel, hogy „apácának” öltöztetem a felszolgáló munkatársainkat. Ezért most az egyenruhán is fogunk változtatni. A mi a süteményeink valódiak. Minden természetes alapanyagból készül. Ha idejön egy lány kék hajjal, az nem valódi, így az összképet is hitelteleníti.
A mi a süteményeink valódiak. Minden természetes alapanyagból készül. Ha idejön egy lány kék hajjal, az nem valódi
De van ellenpélda is. Amikor megegyeztünk abban, hogy a bécsi üzlet neve Matthias Szamos legyen – mert ebből kiderül, hogy egy személyről van szó és így könnyebb megtalálni a Facebookon – óriási harc volt a csomagolás körül. A fiúk új csomagolást akartak. Én ellenálltam. Most megkérdezünk egy profi marketingest is. A baj csak az, hogy én nemigen fogadom el más véleményét, mert az üzletről nagyon határozott elképzelésem van. (Nevet)
Ez a makacsság onnan ered, hogy eddig beváltak az ötletek?
K. Sz. G.: Igen. De nyilván személyiség kérdése is. Kolos fiam egyszer neheztelve azt mondta: más szülő dédelgeti, simogatja a gyerekét, nálam mi ez a keménység. Mire azt válaszoltam: „Kisfiam, hogy működne 25 üzlet, ha én otthon rántást kevergetnék, és kedves anyuka lennék? Ahhoz, hogy az elképzeléseinket meg tudjuk valósítani, sokszor erőszakosnak kell lenni.”
Kérdés volt, hogy Kelényi vagy Szamos legyen az üzlet neve?
K. Sz. G.: Nálunk mindig mindenben a család dönt. Leülünk a nagy asztal köré és beszélgetünk. Mikor meg kellett hozni ezt a döntést, azt mondtam a férjemnek: „Te Gyula (nevet), a Kelényi az hosszú, szálkás, szürke név. De a Szamos az egy gömbölyű, barna kis édességes.” Így lettünk Szamosok.
Amikor átvette a céget, mik voltak a célok? Életben maradni, vagy…?
K. Sz. G.: Nem! A tanári végzettségemre mindig is büszke voltam, hiszen az annak idején egy megbecsült, komoly pozíció volt. A baráti köröm is hasonló összetételű volt. És akkor én egyszer csak elmegyek cukrászdába?
Érthető, hogy ezen a területen is olyat akartam létrehozni, amire büszke lehetek, amit mindenki bámul. Mindig győzni akarok, az legyen a legszebb és a legjobb, amit én csinálok. Ez az üzlet azért lett ilyen, mert nagy a konkurencia a környéken. Azt szerettem volna, ha a mi üzletünknek a csodájára járnak, és ez így is lett.
Mindig győzni akarok, az legyen a legszebb és a legjobb, amit én csinálok.
Szabad büszkének lenni?
K. Sz. G.: Persze! Nekem a természetem is olyan, apámtól örököltem. Tényleg úgy érzem, hogy ez az egyik legszebb cukrászda és itt van a legfinomabb kávé. Ha esetleg nem így lenne, azonnal teszünk érte és javítunk. Mindig törjük a fejünket, hogyan lehetne jobban.
Mennyi időt tesz ki az életéből a Szamos?
K. Sz. G.: Az egész életünket. Bárhova megyünk, csak szakmai kérdésekkel foglalkozunk. Ha éjjel felébredek, rögtön a soron következő feladaton jár az eszem.
Nevezhetjük ezt fanatizmusnak?
K. Sz. G.: Igen.
Mi a siker titka?
K. Sz. G.: Erről sokat gondolkozunk családilag. Emlékszem, amikor már házasok voltunk, az egyik reggel egy vizsgám miatt nem tudtam lenyelni egy falatot sem. A férjem éppen szigorlatra ment. Evett, felállt és azt mondta: „Na, megyek, beíratom az ötösömet.” És ötös is lett. Apám mondta ötven éves koromban: „Ugye tudod hogy ilyen férfi, ilyen ember tízmillió közül egy, ha létezik?”
Mindig is tudtam, és igazolt a sors. A Szamos Marcipán… ez a Gyula. Ezt az ő égisze alatt lehetett megvalósítani. Csak vele.
Mondhatjuk, hogy egy jó társ kell a sikerhez?
K. Sz. G.: Igen! Ott van anyámék erős munkabírása, a fiaim szakértelme, a sógornőm, aki könyvelő, és én. Nagyon sokan vagyunk, de felül ott van Gyula.
Mik voltak a nagy fordulópontok, amik igazán emlékezetesek voltak a cég életében?
K. Sz. G.: Nagyon szerencsések vagyunk. De a szerencse oda megy, ahova várják. És azt is meg kell tanulni, hogy minden rosszban van valami jó. De azt meg kell keresni. Nagy lépés volt, hogy a férjem bekapcsolódott. A Párizsi utca megnyitása, amikor kiléptünk a nagyközönség elé. Anyám hallani se akart róla. Apám és Gyula vágott bele. Huszonöt éve dolgozunk együtt és több milliárdos a külföldi piacunk. Ennek az üzletnek persze új üzemet építettünk, majd cukrászatot nyitottunk. A férjem már fél évvel a nyitás előtt felvette a cukrászokat. Folyamatosan gyártották a dobostortákat, a család pedig leült és kóstoltuk. Csak fél év után mondtuk, hogy most már jó, árulhatjuk, kezdhetjük.
Nagyon szerencsések vagyunk. De a szerencse oda megy, ahova várják.
A fiainak könnyebb vagy nehezebb dolga van napjainkban?
K. Sz. G.: Küzdeni kell, nem könnyű talpon maradni. Elégedett vagyok azzal a tisztes polgári léttel, amely körülvesz. Amikor beruházásra került a sor, nem azt néztem, hogy ki tudjuk-e fizetni, hanem azt, hogy szép-e. Ez szerencsés dolog. A fiúknak már meg kell küzdeniük, hogy megmaradjon 500 ember munkahelye.
Miért pont most lett csak Szamos Bécsben?
K. Sz. G.: Negyvenkét évesen mentem először külföldre. Hogy ott micsoda üzletek voltak! Attól kezdve tudatosan jártam ki Bécsbe. Megfigyeltem a dolgokat és a jót lemásoltam. Egy idő után kezdtem érezni, hogy az én szemem már észrevesz ott is hibákat. Tudtam, hogy megállnánk a helyünket, mert a Sacher-tortánk jobb, mint a kinti. Azért jobb, mert ragaszkodunk az eredeti recepthez. Nem a pénzre megyünk, hanem a minőségre. Az osztrák üzlettársunk buzdított, hogy vágjunk bele. Rengeteg magyar van Ausztriában. Jó, hogy mi a diplomával nem mosogatni állunk be, mint sokan mások, hanem felnézhetek a bécsi cukrászda portálján a papa képére és annyit mondok: „Mein Vati”.
Nem a pénzre megyünk, hanem a minőségre.
Szerző: Kanicsár Ádám András
