Bátran ki merjük jelenteni, ők most a legcoolabb és egyben legpunkabb páros a városban: Oltai Kata művészettörténész-kurátor és Nagy Zsolt színész. Szépek, vidámak, szexik, izgalmasak, nagyon összeillenek. Párosuk 2 hónapja egy babával is kiegészült, Jancsika személyében. Velük beszélgettünk arról, hogyan látják most maguk körül a világot, ezt az országot, és hogy mik a terveik.
Mennyire tartjátok ma toleránsnak Magyarországot?
Oltai Kata: A tolerancia szerintem ambivalens. Vannak különböző körök, egymásba harapóak és koncentrikusak is, ahol értelmeződik. Nyilván van egy mikrokör, ami a saját kettősünk és ez tágul a barátainkkal, a munkatársainkkal. Ha az ember szerencsés, akkor egy idő után tudja irányítani, hogy kik legyenek a legtávolabbi körökben is. Ekkor tudja kitolni az ember a maximumra a toleranciára és toleráns emberekre való igényét és elvárásait. Én elmondhatom, hogy velem ez már pár éve így van, megválogathatom, hogy kivel dolgozom és miért teszem.
Nagy Zsolt: Ahhoz, hogy valaki ilyen finoman és cizelláltan gondolkodjon, mint ahogy most Kata beszélt, ahhoz nagyon erős alapokra van szükség, amit én az oktatásban látok. Amíg az oktatásban alapvetően nem határozzuk meg az ehhez való viszonyunkat, addig nem lesz elmozdulás. Minden a családból indul. Ha a család eleve meg van osztva, és mondjuk a nagypapa szidja a zsidókat, a cigányokat vagy a melegeket és a gyerek ezt hallgatja, már lesz egy kettészakadás benne, hiába toleránsak a szülők. Aztán ott az óvoda és az iskola, ahol nagy figyelmet kellene fordítani a tolerancia oktatására is.
O. K.: Nekünk most van egy kis gyerekünk, így erre a témára különösen ki vagyok élezve. Például súlyos tehernek tartom, hogy már a születés előtt determinálják, hogy milyen legyen egy gyerek. Kisfiú csak kék, kislány csak rózsaszín – nagyon szimplán megfogalmazva. Már a legelején eldöntöttük Zsoltival, hogy a lehető legkevesebb sugalmazással és sokkal inkább nagyon széles skálájú opciókkal szeretnénk nevelni Jancsikát. Egyébként Zsoltinak van már három fia, és amikor megtudtuk, hogy mi is kisfiút várunk, akkor a környezetünktől jött, hogy „na, a focicsapat”, a „fiúgyár” és hasonlók. Ez annyira zavart egy idő után, hogy elkezdtük azt válaszolni: igen, fiú, de mi melegnek fogjuk nevelni, tudva, hogy ez mekkora társadalmi tabu, kvázi tesztelve az embereket. Ettől teljesen lefagynak még a legintelligensebb emberek is, vagy elkezdenek összekacsintva nevetni. Ez sajnos megszilárdult társadalmi közhely, hogy nem beszélhet arról az ember, ha úgy alakulna, ő mint szülő elfogadná.
N. ZS.: Ha a színházra fordítjuk le a dolgot, a gyerekeket mindenbe be kell vezetni. Meg kell néznie a kortárs táncművészetet, de a Béjart balettet is, meg kell néznie egy kortárs színházi előadást, de el kell mennie a Vígszínházba is, és ebből a nagy puzzle-ból fogja összerakni a saját véleményét, így alakul ki a személyes érdeklődése. Az élet minden területén így kellene ennek működnie, hiszen nagy a világ, van mit megnézni és van miből irányt választani. A legfontosabb elvezetni a gyereket odáig, hogy szabadon dönthessen és érezze a döntése felelősségét.
Milyen változást látnátok szívesen?
O. K.: Hogy a toleranciánál maradjunk: én a szakmámban is legtöbbször ezzel a topikkal foglalkozom, hiszen a genderkérdés, a feminista kérdésfeltevések, a maszkulinitással kapcsolatos vizsgálódás hemzseg a megoldatlan kérdésektől. Van egy HBO-sorozat, a Looking, ami olyan dolgokat vet fel, amit itthon soha nem lehetne megbeszélni. Például, hogy az aktív-passzív szexualitás két férfi között hogyan hat ki a férfi pszichére. Nőnek érzi-e magát valaki attól, hogy ő a befogadó? Jó lenne itthon is ilyen témákról nyíltan beszélni például, nemcsak a szűk képzőművészeti szcénán belül, hanem a széles nyilvánosságban is.
N. ZS.: El sem tudnánk képzelni, hogy Csányi Sanyi és Fenyő Iván egy meleg párt játszanak egy olyan filmben, amiben gyönyörű szép szexjelenetek vannak, és tényleg kibeszélik azt, hogy kinek miért jó, hogyan csinálják, hogy még jobb legyen. Magyarországon ez a két színész leírná magát, mert elkezdenék őket kőkeményen buzizni. Pedig jó lenne megütni ezt a szintet, amíg még élünk. Nálam akkor múlt el a homofóbia, amikor tisztában lettem azzal a ténnyel, hogy bennem is megvan ez fajta a vágy, csak nem olyan mértékben. Ugyanúgy megnézem én is a férfiakat, vannak olyan álmaim, amikor férfival vagyok, sőt csókolóztam férfival színpadon, de ha az ember ezeket felismeri és nem kezd el tőle félni, elmúlik a homofóbiája.
Beszéljünk kicsit a munkátokról. Mit csináltok jelenleg? Mi az, ami inspirál benneteket a munkátokban és mire vágytok a jövőben?
O. K.: A gyerek miatt kicsit tolódott most minden projektem, de szeptemberben jön ki Déri Miklós fotográfus könyve, amit a Robert Capa Központ fog kiadni, aztán lesz egy kis kiállítás a Ferencvárosi Pincegalériában, ami szívügyem, női testpolitika. Borsos Lőrinccel és Szenteleki Gáborral van egy identitás-projektünk, amiből könyv és kiállítás is lesz jövő januárban. Illetve a hazai punk szcéna egyfajta feldolgozása jövő májusban, kiállítás és könyv formájában – ezeket biztosan látom már, mert lekötöttek. Ezeknek a projekteknek vagyok kurátora, szerzője, szerkesztője. Alapvetően szeretném átértelmezni, hogy mi a viszonyom a szakmámhoz és azt, hogy mit és kikkel szeretnék csinálni. Progresszióhajhászó társadalomban élünk, mindig fel kell mutatni, mit csinálsz, ki vagy, mi az intézmény a neved mögött. Olyan nincs, hogy csak úgy vagy. Én most sokkal inkább keresek, és nem feltétlenül akarok felmutatni semmit.
N. ZS.: Az Örkény Színházba szerződtem erre az évre. Jelenleg Mikó Csaba színházi átiratát, a Hét szamurájt csináljuk Polgár Csabával. Május végén lesz a bemutató. Ami nagyon inspirál most a munkámban, az a Katával való találkozásom, ahogy bevitt a kortárs képzőművészet világába, a vizuális kultúrába. A vágyaim pedig, úgy tűnik, mind teljesülnek. Szerettem volna Mohácsi Jánossal dolgozni és úgy alakult, hogy szeptemberben vele kezdek. Szerettem volna Hegymegi Mátéval dolgozni, ez is valóra válik nyáron. Újra dolgozni fogok Schiling Árpáddal jövőre Bécsben, és Mundruczó Kornél is hívott. Munka területén nem kívánhatok többet, nincs feljebb.
Szerző: Vanda
