Hogy a Szex és New York mintájára fogalmazzak, Hlatky-Schlichter Huberttel és Szegedi Lászlóval Budapest egyik új és egyben legmenőbb helyén, a Budapest Leóban ültünk össze egy interjúra a hely speciális koktélja mellett, ami annyira jó, hogy néhány hét alatt népszerűbb lett, mint az Aperol Spitz. A Lánchídra néző hely Huberté, öt másik budapesti vendéglátóhely mellett, így méltán nevezhetjük Budapest egyik legsikeresebb emberének. László pedig idegsebész, aki munkája mellett néha Afrikában is önkénteskedik. Ők az a jegyespár, akikre lehet, hogy irigy leszel. A fiúkkal eljegyzésükről, a főváros jelenéről és jövőjéről, a magyar melegekről és elképesztő esküvői tervükről beszélgettünk.
Sem jegyespár, sem magyar pár nem volt még a Humen Magazin címlapján. Fontos szerintetek ez a címlap?
Hubert: Igen, nagyon örülünk, és köszönjük a megtiszteltetést. Szerencsére csak pozitív visszajelzést kaptunk az eljegyzés hírére mind barátoktól, mind ismeretlenektől. Semmilyen rossz reakció nem volt – vagy csak nem jutott el hozzánk.
Ez fontos számunkra. Szeretnénk, hogy az, ami nekünk már természetes, az itthon mindenkinek az lehessen. Hogy azt szerethessük, akit akarunk. Reméljük, hogy példánkkal sokaknak adhatunk reményt, és megmutathatjuk, hogy mindezt nyugodtan fel lehet vállalni és fel is kell. El kell tudnunk fogadni és szeretni magunkat, mert utána másokat is sokkal könnyebb lesz elfogadni és szeretni.
Hogy történt az eljegyzés?
László: Az eljegyzésnek volt egy intimebb része, ami számomra abszolút meglepetés volt. Egy hónapig nem is árultuk el senkinek, csak otthon a szülőknek. Elmentünk mindenki családjához és kikértük egymást. Szerencsére mindenki igent mondott.
Persze terveztük, hogy majd bejelentjük másoknak is, de szerencsére elég nagy baráti társaságunk van, és nehéz nyáron egy olyan eseményt megszervezni, ahol mindenki jelen lehet. Huberték kitervelték az unokatestvérével, Cintiával – akik jó értelemben véve olyanok ketten, mint Bonnie és Clyde –, hogy a KIOSK-ban, majd az esküvőjükön jelentjük be. Én semmit nem sejtettem az egészről. Aznap volt a KIOSK születésnapja is…
Hubert: Az este címe is Marry Me volt: mindenki összeházasodhatott, aki akart, ott volt az anyakönyvvezető is a ceremónia levezénylésére. Én amúgy mondtam Cintiának, hogy nem akarom elvinni az esküvőjén a show-t, de mondta, hogy csak nyugodtan.
László: Mikor Hubert megfogta a mikrofont, azt hittem, az ilyenkor szokásos beszédet mondja tanúként. Én a telefonomat nyomogattam, majd arra a mondatra kaptam fel a fejem: „Talán ha végre nem nyomogatnád a telefonod, megkérném a kezed.”
Volt más médiamegkeresés is az eljegyzéssel kapcsolatban?
Hubert: Nem. Nem is terveztük. A Humen Magazinban azért vállaljuk szívesen, mert ez egy fontos ügy a következő generációnak is.
László: Illetve a hozzánk hasonló pároknak, akik gondolkodnak azon, hogy itthon házasként éljenek, de nem tudják elképzelni hogyan, vagy nem tudják, merik megtenni ezt a lépést… Sokan vannak ezzel így. Mi nem kaptunk olyan visszajelzést, hogy ez helytelen lenne.
Hubert: Sőt, inkább azt mondták, hogy tök jó dolog.
Laci, Te már szerepeltél a Humen Magazinban. Feleleveníted az olvasók emlékeit, hogy miért is?
László: Foglalkozásomat tekintve idegsebész vagyok. A kollégáimmal nagyon sokat jótékonykodunk – annyit, amennyit csak tudunk, majdnem minden nap; a ruhagyűjtéstől kezdve sok mindent csinálunk. Úgy gondoltam, hogy valami nagyobbat is tenni kellene, ezért elkezdtem szervezni egy missziót Malawiba, és ezzel kerültem be a Humen Magazinba. Tavaly voltunk is ott és idén is készülünk menni. Most már Hubert is velünk jön.
Miért pont Malawi?
László: Mindenképpen olyan országot akartam választani, ahol nagy szükség van ránk. Malawi a világ második legszegényebb országa, 18 millió emberre jut egy idegsebész. Ez volt az egyik ok. Másrészt olyan helyre akartunk menni, ami biztonságos. Szabály, hogy bárhol is akarsz segíteni, a saját biztonságod és egészséged árán sose tedd. Ráadásul, akik velem jöttek, olyan kollégák, akik családapák, és nem akartam, hogy veszélyben legyenek. A harmadik pedig az, hogy Afrikában kevés olyan ország van, mint Malawi, ahol az angol a hivatalos nyelv. Itt, ha nem is beszélik mindenhol, de legalább értik, amit mondasz. Mellesleg a Magyar Afrikai Társasággal mentünk, akik gyakran járnak oda, és ismerik a közeget.
Malawi az olvasóközönség számára Madonna miatt lehet ismerős. Ő nemrég egy egész kórházat építtetett mások bevonásával az országban. Van ezzel némi összeköttetésetek?
László: Van! Voltam abban a kórházban és operáltam is ott. Egy gyerekkórház, kizárólag gyereksebészeti intézet. A közkórház, ahol dolgoztunk, éppen az út másik oldalán van. Persze a Madonnához kötődő kórház jobban felszerelt, sok adományt kap. Sajnos az idegsebészetnek nincs megfelelően megteremtve ott még a feltétele, de éppen most próbálják kiépíteni, hogy oda is tudjunk menni. A vezető egy holland professzor, aki nyitott az együttműködésre. Úgy tervezem, hogy a következő misszióra két sebészeti teammel megyünk. Így mindkét kórházban szimultán tudunk dolgozni, és így sokkal többet segíthetünk.
Hubert, ha jól tudom, tőled sem áll messze a jótékonykodás…
Hubert: Bennem körülbelül négy éve tudatosult, hogy vissza kell abból adni, amiből én is kaptam, és tenni kell másokért. Alapvetően jószívű és segítőkész embernek tartom magam, mindig is segítettem, ha szükség volt rá.
Amikor a KIOSK-ot kezdtük, nehéz időszakunk volt. A kollégám akkoriban szólt, hogy karácsonyra ajándékcsomagot kellene küldeni az ügyfeleknek, de nekünk nem igazán volt pénzünk, csődközeli állapotban voltunk. Nem akartunk felesleges ajándékokat vásárolni. Úgyhogy inkább eldöntöttük, hogy azoknak segítünk, akiknek leginkább szükségük van rá. Így a KIOSK égisze alatt egy ültetett vacsorát szerveztünk egy hajléktalanszálláson. Amiből az ajándékokat vásároltunk volna, inkább alapanyagra költöttük, a partnereink és az ügyfeleink pedig eljöhettek önkénteskedni. Az első vacsora 300 fős volt. Iszonyatosan megérintett az egész, és nagyon más dimenzióba sodort minden addigi dolgot.
Rájöttem, hogy itt az idő, hogy ténylegesen, rendszeresen tegyek valamit másokért. Az embernek amúgy is 35 éves kora körül alakul ki a társadalmi felelősségvállalása, amikor már van egzisztenciája, vagy tudja, mit szeretne csinálni. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy amit csinálok, azon keresztül segíteni is tudok. A barátoknak is azt mondom, hogy a saját szakmájukon belül segíthetnek a leghatékonyabban.
Azóta minden egységemnek megvan a saját identitása, a saját felelősségvállalási projektje. A Babel leginkább művészeti területen szokott segíteni, a KIOSK étkeztetéssel: hajléktalanoknak rendezünk vacsorát, vagy anyaotthonokban tartunk élménynapot.
És ott a Segítő Angyalok Alapítvány…
Hubert: Az említett projekteken keresztül került Kamarás Adrienn az életembe, akivel megalapítottuk a Segítő Angyalok Alapítványt. Ő a kurátor, én pedig az alapító. Ő felel az operatív munkáért, én pedig próbálom a forrásokat összeszedni. Mindenki a saját tudásához mérten tesz bele mindent. Létrehoztuk az alapítványt, ami most már közhasznú szervezetté vált.
A misszióba aztán én is bevonódtam. Mikor Laci mesélt arról, hogy mennyire nehéz eldönteni, hogy ki legyen az utolsó ember, akit kezelnek, úgy döntöttem, elmegyek és bármilyen módon, főzéssel vagy takarítással segítem az orvosok munkáját, hogy hatékonyabbak tudjanak lenni. Aztán a „nyakamba kaptam” egy másik feladatot: megpróbálok család- és gyereksegítő programok kiépítése után nézni, megvizsgálni, hogy miben tudnánk gyakorlatban és hosszútávon segíteni, és egy ilyen programot kezdeményezni.
Hamarosan megszületett azután a Malawi Angyal a Segítő Angyalok Alapítvány egy külön projektjeként. Így sokkal egyszerűbben tudunk adományokat kezelni, sokkal átláthatóbb, követhetőbb minden, és mindenki számára biztonságosabb.
Hubert, sokszor emlegetnek téged lokálpatriótaként. Mit szólsz ehhez a jelzőhöz?
Hubert: Nem is tudtam róla! (nevet) Szoktak gasztrogurunak vagy vendéglátós gurunak nevezni, sok megnevezést kaptam már, de tényleg inkább lokálpatrióta vagyok.
Nagyon szeretem az életet, szeretek jót enni, jót inni. Az egész vállalkozásom egy étteremmel kezdődött, és most már 6 hely tartozik hozzám. Kicsit városfejlesztőként is gondolkodom: azt figyelem, hogy mi lenne jó Magyarországnak. Nem önmagamat akarom mindenképpen megvalósítani, inkább arra törekszem, hogy egy hely úgy működjön, hogy adjon valamit a városnak. Hogy tovább vigyük az ország jó hírét. Én nagyon hiszek Magyarországban. Bárhol találkozom emberekkel, akik voltak már Budapesten, elmondják, hogy voltak a KIOSK-ban, hiszen jó hely, és a központban van. Mikor legutóbb voltunk külföldön, két társaságban is említették a KIOSK-ot, pedig nem is tudták, hogy az én tulajdonom, és engem nem is ismertek előtte. Ezek után felelősnek érzem magam azért, hogy olyan dolgot mutassunk a külföldieknek, amitől jobban érzik magukat nálunk, és ami hozzáad valamit a gyönyörű városunkhoz, amit mind a ketten imádunk. Úgyhogy igen, lokálpatrióta vagyok. Imádom Budapestet.
László: Sok külföldi embernél kötődik össze Budapest és Hubert.
Hubert: Nem turistalehúzókat kell csinálni, hanem valamit, aminek van értéke, és ami hosszú távon is működik. Számomra az a fontos, hogy fejlődjön a város, már csak amiatt is, mert már elég érdekelt vagyok benne. Számomra az esztétika és a harmónia is fontos: az egész környezetemet úgy próbálom felépíteni, hogy jó dolgok legyenek benne, mert azt szeretem, ha az emberek is jól érzik magukat körülöttem. Hiszek abban, hogy ha jó dolgokat csinálok, az valamiféleképpen visszajön. Bármilyen egyszerű egy hely, mindenhol adni kell a minőségre, a közönséghez és a színvonalhoz mérten.
Ezek szerint Magyarországon is tervezitek a jövőt? A legtöbb sikeres ember elhagyja az országot napjainkban…
László: Sokan kérdezik, hogy miért maradtam itthon. Én úgy gondoltam, hogy szerencsét próbálok Magyarországon. Egyre könnyebb választás az, hogy fogod magad és más országba költözöl; az egy sokkal nehezebb pálya, ha itthon maradsz és megpróbálsz orvos lenni a magyar egészségügyben. De akikkel együtt végeztük el az orvosi egyetemet, mindannyian itthon maradtunk. Ez volt az elsődleges, még ha nagyon sok nehézség árán is. A kapuk nyitottak, bárhova mehetnénk, de ahogy Hubert is mondta, ez egy nagyon jó város, és nagyon szeretünk itt élni. Másrészt Hubert miatt sem nagyon mozdulok. És szeretek itthon, magyar embereket gyógyítani. Alapvetően itt képzelem el a jövőm. Aztán majd meglátjuk. Nem zártam ki a külföldet sem, mindenre megvan a lehetőség.
Hubert: Semmiképp nem hagynám itt, amit megépítettünk, ezt csinálni kell. Szerencsére most már több mint 200 ember dolgozik velem, van hat helyünk, cateringen is dolgozunk, és vannak még ötleteink. Egy csomó olyan hely van Budapesten, amit ki lehetne használni, hogy a város mozogjon, hogy részt vegyünk abban a lüktetésben, ami itt van.
Mit kellene tennie Budapestnek, hogy jobb legyen?
Hubert: Budapestnek nagyon komolyan kell vennie az idegenforgalmat. Óriási lehetőségek vannak ebben a városban. Budapest most ott van, ahol Barcelona volt 10 évvel ezelőtt. A melegturizmusban is óriási potenciál van, a napokban pontosan erről beszélgettünk Zsoltival [Erdei Zsolt, a Humen Media ügyvezetője – a szerk.]. A főváros egy nagy bumm előtt áll. És most nagyon ügyesen és okosan kell fejleszteni, és a minőségi dolgok felé menni, mert most elég sok a kommersz dolog…
László: A romkocsmák, az angol legénybúcsúk…
Hubert: Ezek is kellenek, megvan a helyük. De ezek már léteznek. Nem ezeket kellene fejleszteni. Arra kell törekedni, hogy minőségi emberek itt költsék el a pénzüket és visszajöjjenek. Hogy legyen egy romantikája a városnak.
László: Több van Budapestben annál, amit most látunk, de jó vonalon haladunk. Amikor 12 éve felköltöztem ide, ez egy másik város volt, akár a meleg, akár az éjszakai élet terén. De ezekben még sok fejlődési lehetőség van. Kevés valóban minőségi klubunk van, de éttermek, bisztrók és romkocsmák szintjén nagyon jó a kínálat.
Hubert: Mi, magyarok szeretünk panaszkodni, de éttermi szinten például nagyon sokat fejlődtünk, és a vidék is nagyon húz most előre. A Balaton gasztronómiailag nagyon szépen fejlődik, mert rengetegen támogatják az ügyet. Sok a pozitív változás. Én a városvezetésben is látom a reményt. Elkezdődött egyfajta nyitottság a beszélgetésekben.
Amikor elkezdődött a Pink Budapest kommunikációja, óriási meglepetésünkre sokan a közönségen belül nem értették, hogy minek idehozni meleg turistákat, mikor ez nem egy melegbarát ország.
Hubert: De nem is egy melegellenes ország. Viszont nincs elég meleg szórakozóhely és bár. Egyébként a város gyönyörű, és a melegek szeretik a szépet, úgyhogy ez egy elég jó kiindulópont, illetve a magyar fiúk és lányok gyönyörűek, ez is jó indok ahhoz, hogy idejöjjenek az emberek. Az új generáció is alapvetően pozitív szemléletű, de kellenek még a jó helyek, és itt nem bulikra gondolok, hanem bárokra és klubbokra, és nem kifejezetten meleg helyekre. Meg kell érteni, hogy az olyan digitális platformokkal, mint a Grindr, a Tinder vagy a Romeo, már kiveszett a helyekből az ismerkedés faktora, az emberek már úgy mennek oda, hogy ismernek valakit – nem ismerkedős helyek kellenek. Olyan helyekre van szükség, ahol általánosságban a melegeknek nem probléma, hogy melegek. Ha a Leóban összebújik két srác, semmi bajuk nem lesz belőle. Ez normális kellene, hogy legyen mindenhol. Hogy ha egy meleg pár elmegy egy romkocsmába vagy klubba, akkor ne kapjanak egy taslit vagy ne buzizzák le őket – ennyi kellene csak, hogy mindenki jól és szabadnak érezhesse magát.
De ezt hogy lehet elérni? A Tütü pont erről szólt, és…
Hubert: Nézd, a Tütünél nagyobb ellenállást kaptunk a melegektől, mint a heteróktól. Persze volt nyilván 1-2 heteró is, akinek volt vele problémája, de ezzel semmi gond, épp azért csináltuk a Tütüt, hogy tompítsuk az ilyen reakciókat. Azonban a melegek közül az elején sokan nem fogadták el, hogy miért vannak a Tütüben heterók.
László: A melegek Magyarországon megszokták, hogy ha szórakozni akarnak, akkor elmennek egy helyre, ahol csak melegek vannak, és ez az egyetlen lehetőségük. Elzárva mindenkitől. Csak ott tudsz bulizni és önmagad lenni. A Tütüben vegyesen voltak heterók és melegek, egyáltalán nem számított, ki milyen, mindenki bejöhetett. Ez sok meleget zavart, hiszen sokan közük nem merik felvállalni azt, hogy ilyen irányultságúak. Kizárólag akkor, ezen a pénteki-szombati bulin, mikor elzárva, de azt csinálhatják, amit akarnak. Volt, hogy a Tütüben Huberttel megöleltük egymást, és voltak ott éppen nővérek az én kórházamból. Engem egyáltalán nem zavart, mert rólam már akkor is tudták, és felvállaltam, hogy meleg vagyok. Sok olyan ember van, aki ezt nem tudja vagy nem akarja nyíltan vállalni, és tudja, hogy bármelyik pillanatban betoppanhat egy lánycsapat a munkahelyéről bulizni, ezért inkább lemegy egy melegklubba vagy melegbuliba, ahol tudja, hogy csak melegek lesznek, és így biztonságban van. És ezért nem megy el egy általános szórakozóhelyre.
Egyszerűen vegyíteni kellene a szubkultúránkat a heterókkal. Nálunk a társaságban ugyanúgy van meleg és heteró pár, és ez sosem volt probléma. Sőt, még mi vagyunk azok, akik kevésbé szeretnek meleg helyekre menni.
Tehetünk egy olyan furcsa kijelentést, hogy ahhoz, hogy Budapest népszerű, melegbarát hely legyen, maguknak a melegeknek is változniuk kell?
László: Abszolút.
Hubert: Mindannyiunknak változnia kell. Budapestnek és a magyaroknak is.
És jó irányba haladunk?
László: Igen. Én olyan közegben dolgozom, ahol a melegség kevésbé elfogadott dolog, ráadásul vidékről jövök, ahol pedig ez egy még problémásabb téma, de azzal, hogy felvállaltuk a kapcsolatunkat, remélhetőleg számtalan embernek változtattuk meg a nézőpontját.
Hubert: Ezért fontos, hogy minél több ember coming outljon. Nem protestálni kellene a melegséget, ne értsük félre, hiszen ez nem egy kiváltság vagy menő dolog, ezért normálisan kellene képviselni. Mi a közegünkben vállaljuk, és oké, most beszélünk erről a magazinnak, de az életünkben nem központi téma a melegség, mert számunkra ez normális és alapvető. Addig kellene ezt forszírozni, amíg mindenki úgy nem reagál valaki melegségére, hogy „na és akkor mi van?”
László: Nekem minden főnököm azt mondta, hogy amíg a munkádat úgy végzed, ahogy eddig, addig lényegtelen, hogy a magánéledben mit csinálsz. A kollégáimmal és a főnökömmel is sokat bulizunk, jó a kapcsolatunk, de a hétköznapokban, a kórházban egyáltalán nincs róla szó – maximum néha poén szinten, ami csak lazítja a szituációt. Mikor eljegyeztük egymást, a kollégáim ugyanúgy reagáltak, mintha egy lánnyal történt volna ez. Szerencsére ez tényleg nem téma, ebben sokat fejlődött a társadalom. Ehhez szükség van arra, hogy hozzánk hasonlóan mindenki felvállalja magát a saját közegében – már, ha megteheti. Minden bizonnyal olyan reakciókat fog kapni, amikre nem számít. Sokkal pozitívabbakat. Velem is ez történt.
Nálam amúgy véletlenül derült ki, hogy meleg vagyok. Hubertnek volt születésnapja, amire előhívattam egy képet, amit otthagytam a kórházban, a számítógépem asztalán. Egyszerű kép volt, a tengerben ölelkezünk rajta. És innen megtudta mindenki. Azóta is mondják, hogy tudat alatt biztosan szándékos volt. Innentől kezdve legalább 50 ember gondolkodásmódját változtattam meg, hogy mint orvos, ennyire nyíltan vállaltam fel, hogy meleg vagyok. Van, hogy egy beteg a rendelés végén gratulál az eljegyzéshez.
És ez az ember máshogy nem szembesült volna a melegtémával vagy azzal, hogy ez mennyire normális. Hanem sajnos a médiából lát ezt-azt, ami miatt kialakult benne egy sztereotípia. Majd rájön, hogy hoppá, az orvos, aki operálta, szintén meleg, most volt az eljegyzése, mellesleg lenyűgöző dolgokat csinál. Ahhoz, hogy át legyen formálva a magyar gondolkodásmód, annyi kell, hogy mindenki nyíltan vállalja, hogy meleg. És például én nem is nagyon voltam eddig pride-on, talán kétszer, akkor is bulizni mentem…
Hubert: Én azért többször voltam. Nagyon sok embernek nyitottam már fel a szemét, hogy a Pride nem csak arról szól, hogy provokálni akarunk. A Pride felelőssége lenne, hogy jobban átmenjen annak az üzenete, hogy mit akarunk elérni, hogy alapvetően protestálunk és a jogainkért küzdünk. Ezzel is indul vagy zárul az egész, de éppen erre kellene jobban felhívni a figyelmet. Ez a kommunikációban nem jön át, és ebben is fejlődni kellene. Mi például nem tudunk úgy házasodni, mint más, nem tudunk úgy örökölni, mint más. Ha összeházasodunk, mi lesz a vagyonnal, hogy oldjuk meg a gyerekkérdést? Ha valaki kórházban van, nem tudni, beengedik-e hozzá a másikat. Ha ezeket a példákat elmondod az embereknek, megértik őket, és rájönnek, hogy ezek valódi problémák. Ezeket az életszituációkat kellene kiemelni. Hogy ezért fontos a protestálás. Nem azért, mert fehér ruhában ott akarunk állni az oltár előtt.
Sokaknak nem jut eszébe, hogy egyszerűen jogegyenlőség van-e Magyarországon.
Hubert: Igen. És ezt kommunikálni kellene, de amiket kérdezel, hogy merre és hogyan… Nekünk magunknak is fejlődésre van szükségünk. Saját magunknak kell tennünk magunkért és a jövőnkért.
László: Példát kell mutatnunk. Sokkal példamutatóbb, ha úgymond normális párként élünk együtt. Sokkal demonstratívabb annál, mint ha csak azt mutogatjuk, hogy hogyan tudunk bulizni és a pride-on ugrálni. Ebbe nem lehet belekötni. És nem is mondanak ránk egy rossz szót sem.
Hubert: Tényleg nem szoktak belénk kötni. Persze volt már, hogy valaki beszólt, de én simán odamegyek tisztázni a helyzetet. Nem kötekedni megyek oda, nem is adom meg a lehetőséget, csak beszélgetünk a dologról.
Bulvárosan kezdtük, végezzük bulvárosan. Ti lesztek most az álompár. Milyen lesz az álomesküvő?
Hubert: Nagyon jó barátságban voltunk az amerikai nagykövettel, Colleen Bell-lel. Itt volt nálunk egy vacsorán, és bár akkor még senkinek nem beszéltem az eljegyzésről, neki elmeséltem, hiszen tudtam, hogy hamarosan elhagyja az országot. Volt egy ötlete, amire igent mondtunk. Nála fogunk összeházasodni Malibuban, a tengerparton. Ő fog minket összeadni.
Én elég control freak vagyok, szeretem kitalálni a dolgokat és úgy megcsinálni, ahogy elképzeltem, de azon a ponton, amikor ez az ötlet felmerült, még nem volt tervem. Elmondtam Lacinak Colleen ötletét, ő pedig helyeselte, és óriási dolognak tartotta.
László: Gondolkozunk rajta, hogy itthon hogyan oldjuk meg. Lehet, hogy itthon lesz a legénybúcsú, közösen. Nyilván itthon is lesz regisztrálva a kapcsolat. A bejegyzett élettársi viszony nem minden, de legalább előrelépés. Szeretnénk, ha egyszer házasodni is lehetne.
Ezt mindenki szeretné. Legalábbis ebben a közegben.
László: Nem csak a mi közösségünkben. Más közösségben is így tartják. Persze nyilván érdekes lenne erről szavazást tartani.
Hubert: A szavazás azon múlna, hogy milyen támogatással indul, és hogyan teszed fel a kérdést. És hogy ki teszi fel. Szerintem egy kétéves kemény kampánymunkával meg lehetne alapozni.
László: Rengetegen vannak hozzánk hasonló párok, akik házasságon vagy eljegyzésen gondolkodnak. Ha ezt megcsinálnák, az valószínűleg gyökeresen megváltoztatná az egész ország gondolkodásmódját.
Hubert: Saját magunk és mások elfogadásával annyi negatív faktor kimenne az emberekből, hogy egyszerűen mindenki elkezdene pozitívan gondolkodni. Nagyon negatívak vagyunk itthon. És nemcsak a meleg témában. Mindenben. Ha örülnénk annak, ami van és inkább azt néznénk, hogy hogyan lehet valamit jobban, egészségesebben csinálni… Minden jobb lehetne.
László: Alapvetően szerintem már megvan az a generáció, akiknek meg lehet változtatni a gondolkodásmódját. Akikbe már nincs belekódolva az, ami a magyar Himnuszban van: hogy szenvedésre ítéltettünk, hogy minket mindenki csak bánt, hogy velünk szemben mindenki rossz. Van az a generáció, aki nem így fogja fel a dolgot, mint ahogy az átlag magyar tette évszázadokon keresztül. Meg fog ez változni… Hosszú idő, de…
Hubert: Csak tenni kell érte.
Kanicsár Ádám András
Instagram: @kanicsar
Fotók: Boldog Attila
