„Mindannyiunk számára hosszú volt ez a harc” – Interjú Sumit Pawar indiai LMBTQ aktivistával

2018. szeptember 6-án történelem íródott. Az indiai legfelsőbb bíróság eltörölte azt a másfél évszázada hozott törvényt, amely tíz évig terjedő szabadságvesztéssel büntette az azonos neműek szexuális kapcsolatát, még olyan esetben is, ha az nem nyilvános helyen, kölcsönös beleegyezéssel, felnőttek között jött létre.

A bíróság megállapította, hogy a büntető-törvénykönyv 377. cikkét a hatóságok arra használták fel, hogy zaklassák és hátrányosan megkülönböztessék az ország meleg közösségének tagjait. „Nem lehet törvényellenesnek nyilvánítani egy olyan szexuális kapcsolatot, amely két felnőtt kölcsönös beleegyezésén alapul, legyen szó akár hetero- vagy homoszexuális párokról” – szögezte le a testület ítéletében.

A bíróság döntéséről, személyes harcáról, élményeiről és magyarországi útjáról volt lehetőségünk kérdezni Sumit Pawart, aki indiai állampolgárként testközelből élte át az elmúlt évek jogi küzdelmeit.

Mi volt az első reakciód, amikor tudomást szereztél a legfelsőbb bíróság döntéséről?

Nehéz szavakba önteni, mi kavargott bennem, amikor hatályon kívül helyezték a büntető-törvénykönyv 377. cikkét. Soha nem felejtem el 2018. szeptember 6-át, a napot, amikor először nem bűnözőnek éreztem magam a hazámban. Épp vonaton ültem Kolkata felé, és a hír hallatán azonnal üvölteni és táncolni kezdtem. Aztán jöttek a telefonhívások a barátoktól. Mintha valami film fesztiváljelenetében lettem volna. Nagy nap volt mindenki számára, aki az indiai LMBTQ közösség jogaiért küzd.

A barátaid és általában véve az LMBTQ közösség mit szólt a hírhez?

Mindenki, akit csak ismerek, nagyon boldog volt, de meg is voltak hatódva. Mindannyiunk számára hosszú volt ez a harc, rengeteg mindenen kellett keresztülmennünk a 377. cikkely miatt. De a kihirdetés után mindenki ünneplésbe kezdett a maga módján, az emberiség győzelmeként fogva fel a történteket. Volt, aki bulit szervezett, más elment a párjával egy romantikus vacsorára, és olyanok is voltak, akik otthon maradtak, hogy a barátaikkal és a családtagjaikkal ünnepeljenek. És persze sokan kérdezték, én mikor térek haza velük örülni.

Amíg hatályban volt, milyen hatása volt a közösség életére a cikkelynek?

A törvény minden túlzás nélkül kegyetlen volt. Ez volt a fő oka, amiért a közösség számos tagja egészen mostanáig nem mert előbújni, inkább magára erőltette a társadalom által elvárt viselkedési normákat. Sokakat zaklattak, zsaroltak, fenyegettek. A legtöbben kettős életet éltek, de a döntésnek köszönhetően egyre többen vállalják fel valódi önmagukat, ami szerintem csodálatos dolog.

Hogyan érinti a változás az LMBTQ jogokat és a közösség jövőjét?   

Számomra a dekriminalizáció mérföldkő az indiai LMBTQ közösség történelmében. Mindazonáltal nagyon fontos, hogy a többségi társadalom körében is elinduljon egy érzékenyítés. De mostanra legalább elértük, hogy azt szerethetünk, akit akarunk, még akkor is, ha az illető velünk azonos nemű. Hatalmas lépés ez az elfogadás és befogadás felé. Bízom benne, hogy a jogi környezet és a társadalom mentalitásának változásával alapvető javulás indul el az LMBTQ emberek életében.

Véleményed szerint mik lehetnek a következő jogi lépések? Van bármi, amit a politikusoktól vártok?

A következő lépés az egyenlő házasság megvalósítása és az örökbefogadási jog megadása azonos nemű párok számára kell, hogy legyen. Túlnépesedett ország vagyunk, ahol számtalan törvényen kívüli gyermek él árvaházakban megfelelő ellátás és oktatás nélkül. A kormánynak el kell ismernie, hogy ezek a gyermekek szép, teljes értékű életet élhetnének szivárványcsaládokban, amely által a meleg és leszbikus párok is megismerhetnék a szülői lét örömeit.

Emellett sokkal több energiát kell fektetni a transz közösség egészségügyi ellátásának és életszínvonalának javításába. A transz embereknek a mai napig rengeteg stigmával kell együtt élniük. Alacsonyabb rendűként vannak kezelve.

Mi az, amit magaddal kapcsolatban szívesen megosztanál olvasóinkkal?

Ami a magánéletemet illeti, Gudzsarátban születtem, majd a családommal együtt Mumbaiba költöztünk. Már nagyon fiatal koromtól a fiúkhoz vonzódtam, de 18 éves voltam, mire tisztáztam magamban, hogy meleg vagyok. A barátaim mind tudják rólam, a családom azonban még nem.

A The QKnit alapítója vagyok, amely egy online szerveződés. Fő küldetésünknek az indiai LMBTQIA+ közösség felrázását, mobilizálását tekintjük a közösségi médián keresztül. Emellett részt vettem a Splash Events, valamint a Queerkala nevű rendezvények létrehozásában is. Ezek olyan események, ahol a kreativitás és a művészet segítségével hozunk össze különböző identitású, szexuális orientációjú embereket.

Számos szervezési és tanácsadási tapasztalattal is rendelkezem, dolgoztam már együtt többek között az UNICEF-fel, valamint az Orvosok Határok Nélkül szervezettel, jelenleg pedig ifjúsági szervezetekkel kooperálunk technológia és média alapú projektekben. Legutóbbi filmem, a Khwaaish a legjobb némafilm kategóriában díjat nyert a The Out And Loud nemzetközi queer filmfesztiválon.

Akkor elmondhatjuk, hogy igen aktívan kiveszed a részed az indiai LMBTQ mozgalomból.

Igen, helyi szinten nagyon sok mindenben részt vettem és részt veszek. Minél több indiai pride felvonuláson is igyekszem jelen lenni!

Ha már pride felvonulásokról beszélünk, mennyire élénk az LMBTQ közösség a régiódban és úgy általában Indiában? Mennyire jellemző az LMBTQ média, közösségi terek és szervezetek jelenléte?

Akárcsak a világ többi részén, úgy Indiában is elsősorban a nagyvárosokban, mint például Mumbaiban, Delhiben, Bengaluruban és Kolkatában vagyunk láthatóak. A kisebb városokban és vidéken még csak a közösség létezéséről sem nagyon van tudomásuk az embereknek. Vannak azonban egyesületek, amelyek azon dolgoznak, hogy minél több biztonságos tér álljon rendelkezésre közösségünk tagjai számára. Illetve a média is egyre gyakrabban ad hírt az LMBTQ életről, de még hosszú út áll előttünk.

Mi a véleménye ma az indiaiaknak a melegekről? Van különbség a megítélésben a fiatalabb és idősebb generációk között?

India számos kultúra gyűjtőhelye, így az emberek homoszexualitásról alkotott véleménye is ezerszínű. Sokan és egyre többen dolgoznak azon, hogy az LMBTQ közösség láthatóbb, érthetőbb legyen. Ezáltal, még ha nagyon lassan is, de változik a többségi társadalom megítélése, az emberek egyre nyitottabbá válnak. Növekszik azoknak az oktatási intézmények a száma, ahol foglalkoznak a témával és formálják a fiatalok gondolkodását. Ami az idősek véleményét illeti, hát, közöttük akad mindenféle. Nagyon elfogadó, de szörnyen ellenséges is.

Milyen lenne számodra egy ideális India?

Úgy képzelem el, hogy minden ember emberként kezeli a másikat, függetlenül attól, hogy ki melyik kaszthoz, rasszhoz, nemhez, szexuális közösséghez vagy valláshoz tartozik.

Kívánom, Sumit, hogy így legyen!

Úgy tudom, nemcsak Indiában, de nemrég magyarországi utad során is kivetted a részed a  felvilágosításból. Zárásképp megosztanál az élményeidről néhány gondolatot?

Tavaly december 18-án volt lehetőségem Miskolcra utazni a Dr. Ámbédkar Iskolába (az oktatási intézmény nevét adó Bhímráo Rámdzsí Ámbédkar a független India első igazságügyi minisztere, India alkotmányának megtervezője, valamint a nők és a munkások jogaiért folyó mozgalom vezéralakja volt, ma buddhista szent – a szerk.), ahol középiskolásokkal beszélgethettem arról, milyen emberi jogi folyamatok zajlanak ma Indiában. Büszkeség töltött el, hiszen én lehettem az első indiai, aki a hazájáról mesél ezeknek a srácoknak. Ők pedig – bár nem sokat tudtak India társadalmáról, éghajlatáról és kultúrájáról – nagyon figyelmesen és érdeklődően hallgattak.

Megosztottam velük az LMBTQ mozgalommal kapcsolatos munkámat, és kitértünk a magyarországi helyzetre is. A beszélgetés végén realizáltuk, hogy bizony nagyon sok mindenben hasonlít egymásra a két ország közössége, mindkét helyen sok előítélettel, elutasítással kell szembesülnie a szexuális kisebbségek tagjainak. Bár volt kisebb-nagyobb nyelvi akadály, azért sikerült megtanítanom nekik pár hindi kifejezést, és én is megjegyeztem pár magyar szót.

Emellett Budapesten lehetőségem volt bemutatni filmjeimet a Budapest Pride, valamint az Amnesty International Hungary önkénteseinek, munkatársainak, akikkel utána aztán szintén nagyon jót beszélgettünk.

Úgyhogy összességében elmondhatom, hogy csodálatos élményekkel gazdagodtam Magyarországon. Külön szeretném megköszönni dr. Derdák Tibor, a Dr. Ámbédkar Iskola igazgatójának a pótolhatatlan segítségét és támogatását, amely nélkül nem lett volna részem ebben az útban és lehetőségem ennyi nagyszerű emberrel találkozni.

Waliduda Dániel

Instagram: @waliduda