A Háttér Társaság szervezésében év eleje óta kéthetente kerül megrendezésre közösségi találkozó HIV-vel élő magyarok részére. A kötetlen beszélgetések minden érintett előtt nyitottak. E rovat keretein belül a következő hónapokban azon rendszeres résztvevőket mutatjuk be, akik szívesen vállalták, hogy a Humen olvasóival is megosztják történetüket.
A harmincas évei elején járó Karcsi egészen fiatalon találkozott először a HIV-vel, sőt az AIDS-cel is. Emlékszik, amikor szinte még gyerekként a televízióban látta Tom Hanks főszereplésével a Philadelphia című filmet. A képsorokat, ahogy Andrew Beckettet az AIDS végstádium lassan teljesen ledönti a lábáról, hogy végül egy kórházi ágyon, kihullott hajjal, csontsoványra fogyva haljon meg. Aztán egyetemistaként végignézte A fiúk a klubból című sorozatot, amelyben szintén volt egy HIV-vel élő szereplő, Ben Bruckner, aki a második évadtól járt a főszereplő Michael Novotnyval. Ekkorra azonban már a HIV is teljesen más ábrázolást kapott, mint 1993-ban. Már nem feltétlenül jelentett egyet a halálos ítélettel, az új gyógyszereknek köszönhetően együtt lehetett élni vele, és egyre több HIV-negatív meleg férfi mert párkapcsolatot kialakítani érintettel.
Karcsi egyetemistaként költözött Budapestre, a meleg életbe is itt kóstolt bele igazán. Bár a HIV-ről a húszas évei első felében nem tudott túl sokat, azzal azért tisztában volt, hogy vérrel és spermával terjed, és az óvszer a legbiztonságosabb védekezőeszköz ellene. Bár nem állítja, hogy minden alkalommal élt is vele, az esetek döntő többségében – különösen, amikor olyan fiúról volt szó, akivel azelőtt soha nem volt együtt, és a státuszáról sem tudott semmit – azért igenis felkerült a gumi. Problémája nem volt vele soha, nem érezte úgy, hogy csökkentené a szex élvezeti faktorát. „Soha nem féltem a HIV-től, nem számoltam azzal, hogy nekem ez lesz a sorsom” – meséli.
2014 őszén aztán két barátjával külföldön járt. Szerinte mindegy, hogy hol, a lényeg, hogy egy európai nagyvárosban, ahol szombat este ellátogattak az egyik népszerű belvárosi meleg szórakozóhelyre. Az éjszaka úgy alakult, mint bármelyik másik hasonló: ivás, tánc és beszélgetés váltották egymást késő estig. Egy ponton azonban Karcsi barátai elmaradoztak – elbúcsúztak, hazamentek, ő azonban maradni akart. Az ezt követő órák azonban teljesen kiestek az emlékezetéből. Mivel nem ivott többet vagy mást, mint amit egyébként is szokott bulik alkalmával, így – tűnjön bármennyire is filmbe illően – az egyetlen dolog, amire gyanakodni tud, hogy az este egy pontján valaki valamit öntött az egyik italába. Az általa elfogyasztott mennyiség ugyanis egyáltalán nem indokolta, hogy ilyen hosszú filmszakadás következzen be. A következő tiszta emléke az volt, hogy a szállás felé sétál a hajnali szürkületben.
A legrosszabbra is felkészülve másnap, ébredés után alaposan megvizsgálta magát, nem történt-e olyasmi, aminek fizikai nyoma is lehet? Biztos volt benne, hogy behatolás nem történt, azonban tusolás közben figyelmes lett rá, hogy a makkja alatti lágy bőrfelületen van egy vörös heg, ami előző este még nem volt ott. A következő napokban igyekezett keveset gondolni az estére, azonban két hétre rá szombat este akarva-akaratlanul is eszébe jutott. Egy barátja járt nála látogatóban, a Fűrész-filmek valamelyikét nézték. „Olvastam azelőtt arról, hogy a HIV-fertőzést azért nehéz szűrés nélkül észlelni, mert nincs sajátos tünete. Mintha átszaladna rajtad egy vírus. Hőemelkedés, esetleg láz, hasmenés, ami ilyenkor előfordul” – idézi fel. Úgy volt hát vele, hogy ha másnap reggel is tünetmentesen ébred, akkor talán megúszta. De hőemelkedéssel kelt.
Érdekes módon ahelyett, hogy megijedt vagy pánikba esett volna, Karcsin nyugalom lett úrrá. Abban, hogy baj van, csak megerősítette, hogy pár nappal később 38-39 fokos láza és hasmenése lett, ami napokig kitartott – majd ahogy jött, úgy el is múlt. Ekkor már 2014 októberének vége volt, és elhatározta, hogy januárban elmegy szűrésre. De miért várt olyan sokat, miért nem nézett szembe minél hamarabb az igazsággal? „Közeledtek az ünnepek, én pedig nem akartam azzal a tudattal karácsonyozni otthon a családommal, hogy tudom, HIV-pozitív vagyok.”
Január elején Karcsi aztán összeszedte a bátorságát, és egy hétköznap este orvos végzettségű barátjával elmentek a Karolina úti anonim szűrőhelyre gyorstesztet végeztetni, amely során az ujjbegyből vett vérmintával körülbelül 20 percen belül kimutatható a HIV-státusz. Emlékszik, ahogy a váróban ült, és pont rálátott a nyitott ajtón túl az ügyintéző hölgyre, ahogy a gyorsteszteket vizsgálja és megakad az egyiken a szeme. Hosszasan nézte, még a falra függesztett táblázatot is átnézte. Karcsi ekkor már tudta, hogy az az ő tesztje. Nem is tévedett, az orvos pár percen belül behívta a szobába. Elmondta neki, hogy a teszt feltételes pozitív lett, amelyet további két vérvétellel tudnak megerősíteni. Kérdezte, van-e valaki, aki hazakíséri, vagy akivel tud beszélni. „Mikor kiléptem a szűrőállomás ajtaján, eleredtek a könnyeim. De azóta nem sírtam a HIV miatt.”
Bár Karcsi innentől biztos volt benne, hogy HIV-pozitív, a további két vérvételt kötelező jelleggel meg kellett ejteni – és mindkettő pozitív lett. A következő hónapokban annyi volt a feladata, hogy havonta vérvételre ment a Mária utcai Országos STD Centrumba, ahol figyelték a vírusszámát. Akkoriban ugyanis a kiszűrés után nem kezdődött el azonnal a gyógyszeres kezelés, az orvosok határozták meg, hogy mikortól szükséges. Karcsi esetében ez a pillanat 2015 augusztusában jött el. Már előtte sejtette, júliusban ugyanis volt egy megfázása, amiből két hét alatt sikerült csak kijönnie – a korábban szokásos 1-2 nap helyett. A vírusszáma ekkor 80 ezer környékén járt. Összehasonlításul: sok HIV-vel élőnek a vírusszáma már több milliós, mikor kiszűrik.
Mivel Budapesten élt, így Karcsinak a gyógyszeres kezelés megkezdésére a Szent László Kórházba kellett elmennie. Ugyanaz a barátja kísérte el első alkalommal, aki a szűrésre is. Ugyanolyan várótermet kell elképzelni, mint bármelyik másik: székek állnak körben a fal mentén, a nővérek pedig egymás után hívják be a soron következőt. Bár mind a nővérek, mind az orvosok nagyon kedvesek, segítőkészek és érdeklődőek, Karcsit mégis zavarja, hogy a hely nem biztosít semmi diszkréciót. „Volt már olyan, hogy ismerősbe futottam bele, és bár egyszer sem volt kínos, mégsem akartam volna feltétlenül, hogy megtudják, mi a helyzet velem. Arról nem is beszélve, hogy mi van akkor, ha olyan lát meg ott, aki rólam tudja, ki vagyok, de én őt nem ismerem? Ki tudja, ő kinek adja tovább az információt? Onnantól teljesen kicsúszik a kezemből annak irányítása, hogy kinek van tudomása a státuszomról és kinek nem.”
Az első kórházi látogatás után meg is kapta az első havi gyógyszerét. Két pirulát kell szednie naponta, étkezés után. Hogy pontosan mikor, ez Karcsira van bízva, a lényeg az volt, hogy ha kijelöl egy időpontot, azt onnantól mindig tartsa be és igyekezzen nap mint nap ugyanakkor bevenni a gyógyszereket. E piruláknak nincs mellékhatása, és a vírusszámát egy hónap alatt levitték 80 ezerről 50-re. A második hónapban pedig már nullás volt a vírusszáma, tehát kimutathatatlan, és nem is tud mást fertőzni.
Karcsi megfertőződése óta öt év, a gyógyszerszedés megkezdése óta valamivel több mint négy év telt el. Azt mondja, a mindennapokban eszébe sem jut, hogy HIV-pozitív. Egyetlen alkalom emlékezteti csak rá, mikor a telefon jelezni kezd, hogy ideje bevenni a gyógyszert. A vírusszáma azóta is nullás, a Szent László Kórházba háromhavonta jár – ilyenkor kapja meg három hónapra előre a gyógyszereit (amikért csak dobozdíjat kell fizetni, ami havonta és dobozonként 300 forint), és minden második alkalommal vért is vesznek tőle, hogy lássák, továbbra is minden rendben van-e. Ezt egyedül csak az a szituáció veszélyeztetné, ha nem szedné, vagy nem fegyelmezetten szedné a gyógyszereit.
„Gyűlölök titkolózni, így nem tudtam megállni, hogy ne mondjam el legalább a barátainak” – utal arra, hogy bár sokan azt tanácsolják, senkinek se mondja el az ember, hogy HIV-vel él, ő máshogy döntött. Bár barátai többsége először megijedt, féltette, látták rajta, hogy milyen jól kezeli, és az egészsége is milyen kitűnő, így már ők sem aggodalmaskodnak miatta. Úgy gondolja, azért is volt ilyen könnyű feldolgoznia a HIV-et, mert előtte is volt már róla tudása – tisztában volt vele, hogy nem halálos vírus, teljes értékű életet lehet élni mellette.
Ma már ugyanilyen egyszerűséggel igyekszik kezelni ismerkedéskor is. „Szerencsés vagyok, összesen két olyan fiú volt, aki emiatt azt mondta, hogy nem tudna, nem akarna járni velem. Ez a kettő is még az első háromnegyed évben volt, amikor nem szedtem a gyógyszert, és valószínűleg az én hozzáállásom is kevésbé volt még magabiztos.” Persze, mint a legtöbb HIV-vel élőnek, neki is hatalmas dilemmát jelent, hogy azzal, akivel ismerkedik, mikor ossza meg HIV-státuszát. Ezzel kapcsolatban nincs univerzális megoldás. „Az ember nem szívesen hozza ezt fel az első randin. De akkor mikor? A harmadikon? Vagy az első szex előtt? Utána? Nehéz megjósolni, ki hogyan reagál a hírre.”
Karcsi ma már egyáltalán nem gondolja azt, hogy a HIV miatt nehezebb lenne párt találnia. Úgy látja, a magyar melegek egyre tájékozottabbak a témában, egyre többen mernek róla tabuk nélkül beszélni, és ezáltal nyitottabbak is arra, hogy HIV-vel élővel ismerkedjenek. Több olyan meleg párt is ismer maga körül, ahol a pár egyik tagja HIV-pozitív, a másik pedig negatív, és olyanokat is, ahol mindketten HIV-vel élnek. Szerinte neki sincs mitől tartania. A HIV semmit nem vett el az életéből. Sőt, rengeteg tanulságot adott.
Pozitív Szemmel – Rólad. Veled. Érted.
HIV-vel élsz és vágysz egy közösségre? Gyere el a Háttér Társaság által szervezett, kéthetente péntek esténként megrendezésre kerülő közösségi eseményre! További információ a Háttér Társaság Facebook-oldalán a „Pozitív Szemmel – Közösségi találkozó” nevű esemény alatt.
Waliduda Dániel
Instagram: @waliduda
