“Mi a Humennel nőttünk fel” – Kanicsár Ádám András

Azon kevesek közé tartozol, akik ott voltak a lap alapításánál és ma is erősítik a csapatot. Felidéznéd, milyen érzés volt jelen lenni a magazin születésénél?
Sőt, úgy tudom, én vagyok a legrégebbi darab a Humen Magazinnál, mert a jelenleg nálunk dolgozó, illetve nekünk író kollégák közül én írtam talán egyedül az első számba. Zsolti, azt hiszem, a második-harmadik lapszámnál csatlakozott, és szerintem te is néhány szám után. Emlékszem, a Eurogames-ről írtál talán először, és az első meetingetek Váradi Sándorral a közös albérletünkben volt (szerkesztői megjegyzés: az első cikkem – egy külföldi nagyváros bemutatása – a második számba készült). Még arra is emlékszem, hogy épp mandulagyulladásom volt, bár akkoriban mindig mandulagyulladásom volt. Elképesztő sok ilyen apró emlékem van a Humennel kapcsolatban és valahol ijesztő, valahol pedig borzasztóan kedves dolog, hogy ezek az emlékek már tízévesek. Tíz év! Emlékszem, mennyire vártuk az első születésnapunkat. Most pedig már elérkeztünk a tizedikhez.

Kristálytisztán emlékszem az első meetingre és arra is, hogy került be a Humen Magazin az életembe. Éppen a József körúton sétáltam, mikor felhívott Váradi Sándor, hogy szerveznek egy magazint, tudja, hogy én szoktam írni, és kellene neki valaki, aki egyrészt ír cikkeket, másrészt segít neki irányítani a folyamatot. Örömmel mondtam igent, de én is csak 22 éves voltam és maximum filmekből láttam, hogyan néznek ki a szerkesztőségek.

De akkor a Humennek talán nem is szakértelem kellett, hanem lelkesedés. Az pedig bőven megvolt.

Néhány nap múlva már a Sicambria budai irodájában ültünk, ahol Sanyi elmondta, hogy a lap címe Humen lesz, megmutatta a borítótervet és felvázolta, hogyan is képzeli el Magyarország új meleg lapját. Majd megbeszéltük, ki mit tud vállalni és miről akar írni. És most jöjjön az egyik kedvenc humenes sztorim: a meeting végén az egyik résztvevő – nem tudom már, ki volt az – felajánlotta, hogy hazavisz. Beültünk az autóba és ahogy becsapódott az ajtó, azt mondta, hogy meglátod, ebből a magazinból nem lesz semmi. Én nem mondtam semmit, csak halkan bíztam benne, hogy miért ne lehetne. És hát lett.

Ha visszagondolsz, akkor ez még egy annyival szabadabb ország volt, egy annyival szabadabb társadalommal. Azt hiszem, akkoriban mindannyiunkban volt egy titkos remény arra, hogy a jövő szép lesz. Hogy a társadalom elfogadóbb lesz. Hogy talán lesz egyszer melegházasság. Akkoriban bizakodóak voltunk. Ma szerintem ennek az érzésnek csak az emlékét ismerhetjük. Persze, harcolni akkor is harcoltunk. De nem a túlélésért, mint most. Amikor előkerestem az első évfolyam számait, pont eszembe jutott, hogy mennyi fiatal van, az új generáció, akik még tényleg sose látták ezeket a számokat. És ők például nem tudhatják, hogy milyen egy olyan országban élni, ahol még bőven van remény. Sajnálom őket. És ez elszomorít.

De most ne a szomorúságra koncentráljunk. A Humen megalapítása után életem egyik legszebb időszaka következett. Csodálatos embereket ismertem meg az újság miatt, elkezdtem épülni szakmailag, felfedeztem, hogy mennyire jó LMBTQ témákról írni, elkezdtem úgy igazán megismerni magamat… Ahogy talán mindannyiunkkal ez történt, hiszen én, te, Zsolti, mind-mind kölykök voltunk még az induláskor. Mi tényleg a Humennel nőttünk fel.

Milyen célokat tűztél ki magad elé, amikor átvetted a Humen főszerkesztői pozícióját?
Én picit viharos körülmények között vettem át a Hument. Ezt most nem fejteném ki, a 20. évfordulón írjunk egy könyvet, majd abban elmesélem. Maradjon oda is sztori. De annyit elmondhatok, hogy amikor Zsolti átvette a lap irányítását, én rengeteget segítettem az újság szerkesztésében. Egy apró pincehelységben, éjjel hozták meg a döntést, hogy akkor mostantól én vagyok a főszerkesztő. Őszinte leszek, először semmi tervem nem volt, mert nem hajtottam erre a pozícióra. Huszonhárom éves voltam, amikor főszerkesztő lettem. Az első célom az volt, hogy kézben tudjam tartani a dolgokat és túléljem. Én is és a lap is. Mindenképpen minőségibbé akartam tenni. Akkoriban nagyon sok panasz érte a Hument, azt mondták, hogy olyan, mint egy iskolaújság, vagy a melegek Kiskegyede. Na, én azt akartam, hogy ezt többé ne mondják rá. Összefüggőbb tartalomstratégiát akartam, profibb marketinget, egy olyan grafikai összképet, ami valóban egy komoly és sikeres magazin képét mutatja. Azt hiszem, ezt sikerült elérni és ezt bármilyen nagyképűség nélkül mondom. Én akkor is nagyon büszke voltam minden számra és máig nagyon büszke vagyok a főszerkesztői időszakomra. Mindkettőre, mert voltam én online főszerkesztő is. De én minden voltam a Humennél, vezető szerkesztő, olvasószerkesztő, sőt, projektmanager is.

Miben volt más főszerkesztőként vinni a lapot, mint korábban szerkesztőként?
Elképesztően több munkám lett! Mielőtt főszerkesztő lettem, olvasószerkesztő voltam, az volt a feladatom, hogy átolvassam az összes cikket, javítsam és véleményezzem őket. Ez a feladatkör megmaradt főszerkesztőként is, de jött mellé rengeteg másik tennivaló. Zsoltival minden hónapban összeültünk, megbeszéltük a tartalmat, megbeszéltük, mennyi pénz van, mennyi pénz kell, és hogyan tudunk túlélni. Lapszámról lapszámra éltünk. Bár ez nem sokat változott. De ezt megtanultam elfogadni és szeretni.

Majd jött a megvalósítás, a cikkek szervezése, bekérése, megírása. Fotózásokat kellett szervezni, ruhákat összegyűjteni, ügyfelekkel tárgyalni, árajánlatokat írni vagy éppen tárgyalni egy Humen buli DJ-jével. Hozzá kell tenni, hogy akkoriban még egyetemre jártam, volt egy ruhabolti eladói munkám és egy online magazinnál is főszerkesztő, operatőr és vágó voltam. Azt hiszem, ott szerettem bele a munkamániába és máig nem is gyógyultam ki belőle. Szóval akkoriban nagyon fáradt voltam, mégis pezsgett bennem az energia, mert én szerelmes voltam a Humenbe. Elképesztő hosszúak voltak a lapzárták, Zolikával délutántól hajnali 6-7-ig szerkesztettük a magazint a nyomdai leadás előtt. Én olvastam át sokadszorra a cikkeket, ő pedig betördelte őket. Biztosan gyűlölt, mert én hajnali négykor is képes voltam olyan részletekbe belekötni, hogy egy felirat biztosan jobban mutatna, ha két pixellel arrébb lenne.

Mire emlékszel vissza legszívesebben a főszerkesztői időszakodból?
Őszintén mondom, hogy az egészre. Túlhajszoltak voltunk, de boldogok. Már csak azért is, mert ez nemcsak egy szerkesztőség volt, hanem valahol egy baráti társaság. Estéket boroztunk végig és terveztük a mi jövőnket, a Humen jövőjét. Sőt, Zsoltival egyszer közben becsomagoltunk kétezer óvszert is humenes dobozba. Az emlékezetes este volt.
Össze-vissza villannak be pillanatképek abból az időszakból és tényleg nem tudok kiemelni semmit, mert az egész, az összes megpróbáltatásával együtt csodálatos volt. Visszagondolva, nem tudok elég hálás lenni a sorsnak, hogy megadta nekem, hogy ilyen fiatalon ilyen nagy felelősség szakadjon a nyakamba, hogy felépíthettem egy kapcsolati hálót és szabadon alkothattam.

Mi az, amit mai fejjel másképp csinálnál?
Jobban figyelnék az emberekre és türelmesebb lennék. Jobban törekednék a kompromisszumokra. Emberileg talán ezeken változtatnék és ezzel biztos sokan egyet is értenek. De a magazint nem csinálnám máshogy. Az akkori erőforrásokat tekintve, legyenek bármilyen erőforrások is, szerintem kihoztuk belőle a maximumot.
Kiemelném, hogy én nemcsak a főszerkesztői éveimre tekintek ilyen szentimentálisan és szerelmetesen. Hanem minden Humennél töltött évemre. Volt, mikor elhagytam a hajót, de végül mindig visszatértem. Még ha voltak is hullámvölgyek, és egészen biztosan lesznek is, ez a magazin mégiscsak szebbé, értékesebbé és izgalmasabbá tette az életemet.

Lehetetlen kérdés, de ha felidézed az elmúlt tíz évben a Humen Magazinnak írt cikkeidet, melyekre vagy a legbüszkébb, melyek tették szerinted a legnagyobb hatást?
Emlékszem, hogy jó néhány éve volt egy cikksorozatom a BDSM-kultúráról és egy a férfi prostituáltakról – ezeket a cikkeket nagyon szerettem és sokat tanultam belőlük. De valahogy leginkább az utóbbi években születtek igazán olyan cikkeim a Humenbe, amikre nagyon büszke vagyok, picit talán azért is, mert volt egy erőteljes irányváltásunk a komolyabb, fajsúlyosabb témák felé. Végre mi is megengedtük magunknak azt, hogy jobban kinyissuk a szánkat, kritikusabbak legyünk és igenis beszéljünk politikáról, amit én mindig nagyon akartam, de a közmegegyezés az volt, hogy életmódmagazin vagyunk. De ez egy idő után, a rengeteg támadás miatt tarthatatlan lett. De pont emiatt születhettek bátor és erős anyagok, amiktől a Humen is felnőttebb lett.

A 33-as törvény után készítettünk egy címlapot három transznemű aktivistával, ez az anyag óriási büszkeség volt számomra. A roma címlapunk szerintem Magyarországon mérföldkő volt, sajnálom, hogy nem lett belőle nagyobb durranás. Én amiatt a cikk miatt döntöttem el, hogy könyvet fogok írni magyar aktivistákról, így ez az anyag számomra már csak ezért is emlékezetes. De számomra nagy álom volt az is, hogy Péterfy Bori címlapra kerüljön, nagyon erőszakos is voltam emiatt, de végül csak sikerült. De büszke vagyok a Karácsony-interjúra is, a most megjelenő Perintfalvi anyagra szintén, de a Lakner Zoltán-interjúnál is azt éreztem, hogy olyan témákat beszéltünk át, amiket mások még nem.

Ha belegondolok, a legtöbb címlapinterjú valamilyen ok miatt különös helyet foglal el a szívemben. És nem mindenképpen csak a tartalmuk miatt. Azért is, mert mindig elképesztő inspiráció olyan emberekkel beszélni, akik valami fantasztikusat csinálnak. És mindig élmény a címlapfotózás is. Bielik Istvánnal és Paksi Évával varázslatos együtt dolgozni, úgy érzem hárman arra a néhány órára egy kis kreatív erőművé olvadunk össze. Ez elképesztő energiát ad. És megint csak az jut eszembe, hogy mennyire hálás vagyok én azért, hogy ez a magazin létezik.

Szerinted mi kell legyen a küldetése a Humen Magazinnak a mai magyar társadalomban és mennyire teljesíti ezt a feladatát?
Ez egy nagyon nehéz kérdés, leginkább azért, mert a Humen Magazinnak alapvetően van egy nagyon furcsa pozíciója a magyar LMBTQ közösségben. Sokan alapvetésként kezelik, hogy Magyarországon van egy havonta megjelenő LMBTQ lap, holott abszolút nem alapvetés, sőt, néha igazi csoda és rengeteg ember kemény munkája. Nem akarnám, hogy az emberek a Humen megszűnésekor jönnének rá arra, hogy hú de jó, hogy volt ez a lap amúgy. Önzően hangzik, de én szeretném és jót is tenne, ha néha, legalább kicsit hálás lenne a magyar közösség ezért a magazinért.

Még akkor is, ha a Humennek máig vannak hibái. Mert vannak hibái, ez tagadhatatlan. Szerintem nagy feladatunk az, hogy megtaláljuk az utat és a Humen még inkább egy olyan fórum legyen, ami mindenkit megszólít, ami reményt, erőt vagy hangot ad. Mint mondtam, ez közös munka, de kihangsúlyoznám, hogy a nagyobb felelősség a miénk. Úgyhogy van min dolgozni.

A Humen Magazin amúgy szerintem annak a bizonyítéka, hogy még van valamennyi sajtószabadság Magyarországon. És annak a bizonyítéka, hogy a magyar társadalom igenis egy olyan társadalom, ami nyugat felé húzna, ami elbír egy meleg lapot. És bizonyíték arra is, hogy ez a közösség egy erős közösség. A Humen Magazin ezerszer lehúzhatta volna a rolót. De sose tette meg. De a magazin valahol annak is a bizonyítéka, hogy még mindig nincs elég erős összetartás. Fontos a kritika, jó, ha kapunk, én is nagyon kritikus vagyok a lappal kapcsolatban, de tíz év alatt ért minket a közösségen belül olyan hazugságokon alapuló hadjárat és olyan undorító inzultus is, ami sajnos azt mutatta meg, hogy bizony ez a közösség még a legnehezebb időkben sem tart össze. És így mit várunk? Ezért ki merem jelenteni, hogy a Humen Magazin valahol egy társadalmi és közösségi tükör is.

Nehéz volt ez a tíz év, már csak a politika miatt is. Kijár ennek a magazinnak az, hogy kapjon minimum újabb tíz évet és kipróbálja a létezést folyamatos ellenszél nélkül is. Ha ez megvalósul, végre talán kevésbé kell a túlélésre koncentrálni és mindaz, amiről álmodunk, megvalósulhat. És rengeteg álmunk van.

Ha választhatnál három személyt, akivel címlapinterjút készíthetnél, kik lennének azok és miért?
A címlapok kérdése mindig nagyon-nagyon nehéz ügy, jó néhány ősz hajszálat köszönhetek neki. Aki ismer, annak nem meglepetés szerintem, ha azt mondom, hogy Madonna. De szálljunk le a realitás talajára…

Valóban elérhető embereket nem lenne ildomos leírni, mert akkor az történik, hogy leírok valakit, ő elolvassa, örül, aztán valamiért mégsem kérjük fel és az egész nagyon kínos lesz… Én inkább azt mondom, hogy szeretnék a jövőben akár több politikust látni a címlapon. És szeretnék több aktivistát is. De különösen szeretem azt is, ha az üzleti életből vállalnak el emberek címlapokat, így ezt a vonalat is erősíteném. Fontos, hogy gazdasági hatalommal rendelkező személyek is megszólaljanak LMBTQ témákban.

És persze jó lenne egy Madonna-címlap, na. Tíz év múlva beszéljünk erről megint. Akkor majd mesélek róla, hogyan sikerült összehozni végül, pedig a tízéves szülinapon milyen elképzelhetetlennek tartottam, oké? Reménykedjünk. Abban megtanultunk jók lenni.

Waliduda Dániel
Instagram: @waliduda

Nemcsak egy nevet szerettem volna adni, hanem tartalommal is felruházni – Fehérdi Csaba

„A dühből béke, a haragból szeretet, a sértődöttségből büszkeség lett” – Váradi Sándor